Ma délután 16 órakor, halottak napján, XIV. Leó pápa vezette az eucharisztikus szertartást a Verano temető monumentális bejáratánál.

Az alábbiakban közöljük a pápa által az evangélium felolvasása után elmondott homíliát:

Kedves testvéreim,

összegyűltünk, hogy megünnepeljük az Eucharisztiát ezen az imádság és emlékezés, szeretet és remény helyszínén. Az elhunyt hívek lelki üdvéért ajánljuk fel, különösen azokért, akik itt nyugszanak, és azokért, akiket mindannyian a szívünkben hordozunk.

Az elhunyt hívekről való megemlékezés Mindenszentek főünnepét követően irányt ad imádságunknak. A Mennyei Atyához fordulunk, hogy a szentség és a boldogság élete, amelyben már oly sok fia és leánya részesül, ölelje körül azok lelkét, akik a béke álmát alusszák.

Hitünket megvilágítja a hirdetett Ige, amely gazdagítja bizalmunkat Isten kezében. Ő – amint arra a Bölcsesség könyve emlékeztet bennünket – képes hatékonyan megőrizni az igazak lelkét: „semmi gyötrelem nem érheti őket” (Bölcs 3,1). Ez az üdvösség ígérete, amely különösen ezen a napon az élet Urához emelt könyörgésünk középpontjává válik minden elhunyt hívőért.

Atyai és oltalmazó kezei őrizzék őket örökké, hogy teljes mértékben részesülhessenek abban a kölcsönös és életet adó közösségben, amelyet az Úr a Jelenések könyvében ígér népének: „Ők az ő népei lesznek, maga az Isten lesz velük, az ő Istenük” (Jel 21,3). Imádságunk közbenjár azért, hogy megvalósuljon ez az örök életközösség, amelyet a Jó Pásztor ígért juhainak, akik nem vesznek el soha, és akiket senki sem ragadhat ki a kezéből (vö. Jn 10,28).

Kedves testvéreim, meghallgattuk a boldogságokról szóló evangéliumot (Mt 5,1–12). Ezek olyanok, mint Jézus önarcképe, amelyet Ő maga nyújt át tanítványainak, hirdetve: „Boldogok vagytok!” (11. v.). A boldogságok az élet teljességéhez és beteljesüléséhez vezető út, már most és az örökkévalóságban is. Amikor a liturgiában halljuk ezeket hirdetni – jól tudjuk –, a Feltámadott Úr szól hozzánk. És az üdvösségnek ez az üzenete, amelyet a boldogságok hordoznak, különös lelki erővel cseng egy temetőben, amely olyan, mint egy küszöb az ittlét és a túlvilág, a földi létezés és a ránk váró örökkévalóság között. A Feltámadott Jézus ezt mondja nekünk: boldogok azok, akik ezen az úton élnek, mert övék a mennyek országa.

A Máté-evangélium nyolc boldogsága közül van egy, amely ma különösen megérint minket: „Boldogok, akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek” (Mt 5,4). Ebben a pillanatban imádkozni szeretnénk mindazokért, akik nemrég veszítették el szerettüket; különösen azokért, akiktől a háború értelmetlen erőszaka ragadta el őket. Érintsék meg a sok édesanya, a sok gyermek és a sok idős ember könnyei azok lelkiismeretét, akiknek hatalmukban áll elhallgattatni a fegyvereket!

Assisi Szent Ferenc halálának nyolcszázadik évfordulóján önkéntelenül is eszünkbe jut az a „boldogság”, amelyet a Naphimnuszhoz fűzött, amikor rájött, hogy közeledik a vége: „Dicsértessék az én Uram testi halál nővérünkért, / akitől egyetlen élő ember sem menekülhet: / jaj azoknak, akik halálos bűnben halnak meg; / boldogok azok, akiket a te legszentebb akaratodban talál, / mert a második halál nem fog ártani nekik.”

Kedves testvéreim, a Krisztusba vetett hit azt mondja nekünk, hogy a kapcsolatunk az elhunyt hívekkel nem szakad meg, hanem átalakul. A felajánlott imádsággal kísérjük szeretteinket az Úrral való teljes közösség felé, ahhoz a közösséghez, amelyet már itt, az Eucharisztia szentségében valóban megízlelünk. E reménnyel teli hit által ösztönözve folytatjuk földi utunkat, várva azt a napot, amikor Ő letöröl minden könnyet, amikor „nem lesz többé halál, sem gyász, sem sírás, sem fájdalom, mert a korábbi dolgok elmúltak” (Jel 21,4).

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media