Miután 15 órakor elbúcsúzott a metzi püspöki rezidenciától, XIV. Leó pápa autóval a Szent István-székesegyházba hajtatott a békéért és az igazságosságért bemutatandó szentmisére. Érkezésekor, 15.32-kor nyitott gépkocsival tett egy kört a hívek között, majd belépett a székesegyházba, hogy rövid, csendes imába merüljön az Oltáriszentség előtt. Ezt követően, 16.04-kor bemutatta a szentmisét. A bevezető szertartások és az igeliturgia után a Szentatya megtartotta homíliáját.

A szentmise végén, a záróáldás előtt Metz érsek-püspöke, Őexcellenciája Philippe Ballot mondott köszönetet a pápának, és ajándékokat adott át neki.

Ezt követően, 15.52-kor a Szentatya gépkocsival a Metz–Nancy–Lorraine repülőtérre hajtatott a Franciaországból való hivatalos búcsúztatási ceremóniára.

Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó pápa homíliáját és köszöntő szavait, amelyeket a szentmise végén mondott:

A Szentatya homíliája

Kedves Testvéreim!

Nagy örömmel mutatom be ezt a szentmisét, amelyben az Úrra bízzuk a metzi egyházmegyei közösség és egész Európa útját. A Mosel-vidék e történelmi földjén, amely soha nem szűnt meg a népek találkozóhelye lenni, s amely egykor fájdalmas választóvonal volt Európában, Isten ígérete ma különös erővel visszhangzik.

Az első olvasmányban (vö. Iz 32,15–18) Izajás próféta Isten országának eljövetelét a jog, az igazságosság és a béke fogalmaival írja le. Három képhez folyamodik: a pusztasághoz, a gyümölcsöskerthez és a hajlékhoz.

A pusztaságban, a józan mértékletesség és a csend helyén ver gyökeret a jog, vagyis az a törvény, amely segít az embernek a jó útján járni. Ez a puritán kép a lényegi dolgok és az egyszerűség fontosságára emlékeztet bennünket, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy a dolgoknak a maga igaz értékét tulajdonítsuk, s egyúttal a lemondásra és az áldozathozatalra nevelnek minket.

A második kép a kerté, ahol az igazságosság uralkodik. Ha a pusztaság a lényegi dolgok helye, a kert a szépség helye. Ott van víz, a magok kicsíráznak, hajtások sarjadnak és virágok bontakoznak ki, mindegyik a maga sajátos szépségével. Ez az igaz élet gyümölcse, amely lehetővé teszi az ember számára a teljes kibontakozást, amint szabadon igazodik az Úr terveihez.

A harmadik kép a házé és az otthoné, a béke helyéé. Megfigyelhetjük, hogy míg a pusztaság és a kert olyan környezet, ahol Isten cselekvése uralkodik – aki sarjaszt és növeszt –, addig a ház felépítése közvetlenebb és jelentősebb hozzájárulást kíván az embertől: erőfeszítést és szakértelmet, közös fáradozást, valódi „építőtelepi munkát”. Így a béke, amely Isten ajándéka, az ember részéről is választ követel, közös erőfeszítésben. Végtére is a hajlék nem csupán puszta kőépítmény, hanem az emberi jelenlét és a szeretet otthona. Ebben az értelemben a prófétai Ige arra emlékeztet bennünket, hogy a korlátok jelölte világban az egyesség csakis a tevékeny szeretetben épülhet fel, amely képes megosztani az örömöt és a fájdalmat, tud bátorítani és megbocsátani, számítás és határok nélkül, akárcsak egy családban.

Az imént hallott evangélium is erről szól (vö. Mt 5,38–48). Miközben ma a világban oly sok erőszaknak, manipulációnak és gőgnek vagyunk tanúi a legkülönbözőbb szinteken, Jézus megtanít minket arra, miként változtassuk az oázist sivataggá, hogyan ültessünk kerteket és építsünk otthonokat. Megmutatja nekünk az utat, amely a megbocsátáson, az irgalmon és a leki nagyságon keresztül vezet: „Aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is! Ha valaki pereskedni akar veled, hogy elvegye ingedet, engedd át neki köpenyedet is! Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre!” (Mt 5,39–41).

E szavak némelyek számára a gyengeség jelének tűnhetnek, vagy talán meghátrálásnak a rossz előtt; ám egyáltalán nem erről van szó. Nézzünk magunkba mélyen, és nézzünk körül: mit szül a világban és bennünk magunkban a bosszúvágy, a megtorlás és az elutasítás? S milyen jövőt vetítenek előre az emberiség számára azok a kapcsolatok és rendszerek, amelyeket az e magatartásból fakadó kíméletlen logikák itatnak át? Ti, akik e földnek vagytok a gyermekei – melyet a múltban testvérgyilkos konfliktusok tépáztak meg –, jól tudjátok: nem igaz, hogy aki bosszút áll, az erősebb annál, aki megbocsát. Nem igaz, hogy aki nem enged, az erősebb annál, aki a megbékélést keresi. Nem igaz, hogy aki az ajtót magára csapva távozik, az erősebb annál, aki vállalja a közös úton járás fáradságát.

Metz és a Mosel-vidék az egész világnak tanúsítja, hogy a megbékélés csak akkor lehetséges, ha van bátorságunk megtörni a neheztelés láncát. Erőre és nagy lelki szilárdságra van szükség ahhoz, hogy ne hagyjuk magunkat legyőzni a rossztól, különösen, amikor a kapott sebek mélyek. Ám az igazságtalansággal szemben az ember egyetlen üdvös útja az a szeretet, amely gondját viseli a másiknak, s amely a körülményektől függetlenül igyekszik megadni a bizalmat, még a legnehezebben elfogadható magatartással szemben is (vö. Mt 5,42). Így a törvény, az igazságosság és a béke egy olyan megtérési út állomásai, amely a személyesből mind inkább közösségivé válik – egy olyan civilizációért, amely tiszteli az embert és Teremtőjét.

Nem véletlen, hogy Szent Ágoston a mennyei város békéjét rendezett közösségként határozza meg, amelyben az emberek örömüket lelik Istenben, és Őbenne egymásban (vö. Szent Ágoston: De civitate Dei, XIX, 13, 1). Az emberek közötti békéről is úgy beszél, mint „tranquillitas ordinis” [a rend nyugalmának] gyümölcséről, amelyben mindenki felismeri és tiszteli a másikban az egyedülálló és szent méltóságot, valamint hivatást.

Itt, Metzben érdemes felidéznünk, hogy éppen ezek azok az értékek, amelyekre az évszázadok során felépült az általunk ismert Európa a maga lelki és erkölcsi örökségével – még mielőtt gazdasági és politikai egységgé vált volna. Ahogyan Szent II. János Pál meghatottsággal szeretett emlékeztetni rá (vö. Európai aktus Santiago de Compostelában, 1982. november 9.), Európa az oly férfiak és nők életében s munkásságában gyökerezik, akik élték, hirdették és megosztották az evangélium tanítását. Erről tanúskodik a szerzetesség hatalmas lelki, kulturális, sőt mezőgazdasági és kézműves hozzájárulása kontinensünk történelméhez, valamint olyan szentek munkássága, mint a nagy Chrodegang, e közösség fáradhatatlan pásztora, aki éppen itt, a Regula canonicorum [kanonoki szabályzatban] adott látható formát az egyházi közösségnek.

Onnan hagyományozódtak ránk mindennapi világunk erkölcsi alapjai: az olyan elvek, mint az emberi személy elsődlegessége, valamint az emberi élet szent és sérthetetlen jellege annak minden szakaszában és minden körülmény között; az egyéni szabadság védelme; a család elsődleges fontossága mint a társadalom alapköve; a szegényekre és a leginkább rászorulókra való odafigyelés; a jövevény befogadása és az idősek tisztelete.

A ti helyi egyházatok, amely a civil társadalom és a hit közötti gyümölcsöző párbeszéd egyedülálló örökségét őrzi, sajátos jogállásából fakadóan azzal a felelősséggel tartozik, hogy e hűség élő műhelye legyen. Hűségesnek maradni ezen alappillérekhez nem volt könnyű feladat, még az előttünk járók számára sem. Őseink mégis hitéleti következetességgel és kitartással értékes kincsként hagyományozták ránk mindezt, hogy a magunk során mi is továbbadjuk a jövő nemzedékeinek – a saját tapasztalatainkkal, erőfeszítéseink értékével és élettörténeteinkkel gazdagítva.

E város csodálatos székesegyháza, amelyben most jelen vagyunk, kiválóan szemlélteti mindezt: 6 500 négyzetméternyi festett üvegablaka miatt a „Jóisten lámpásaként” (Lanterne du Bon Dieu) is emlegetik. Úgy tűnik, az építők a falakat – melyek azért szilárdak maradtak – a minimálisra igyekeztek csökkenteni, hogy a fény bőséggel áraszthassa el a híveket. Aki belép ide, a színek ezerféle tükröződése révén egy rendkívül gazdag biblia pauperum – a szegények Bibliája – világába merül el, amely az imádság és az elmélkedés forrása. S e fényteljes hajlékban a történelmi üvegablakok ragyogása nemrégiben Marc Chagall zsenialitásával gazdagodott. E nagy zsidó festőművész alkotásai, amelyeket a székesegyház falaiba illesztettek, az ökumenikus és a vallások közötti párbeszéd rendkívüli jelképévé formálják a „Jóisten lámpását”. Ez a székesegyház azt tanítja nekünk, hogy az Úr fénye nem törli el a sajátosságokat, hanem egyetlen, csodálatos béke-mozaikká egyesíti a különféle történeteket és kultúrákat – erre a béke-mozaikra nagy szüksége van korunknak, melyet új megosztottságok és új konfliktusok szaggatnak. Ezen üvegablakokat szemlélve megtanuljuk, hogy Európa jövője nem az uniformitásban, hanem a különbségek harmóniájában rejlik, ahol a múlt sebe olyan réssé válik, amelyen átszűrődik a fény.

Ebben rejlik egyházi önazonosságunk egyik jelképe. Mi magunk is kereteket és struktúrákat használunk, melyeknek csak annyiban van értelmük, amennyiben segítenek elvinni a világba az evangélium fényét. Ezen üvegablakok nélkül a Szent István-székesegyház ablakai csupán a vakító fénytől elárasztott üres terek lennének. Az üvegablakok révén azonban olyan könyvekké válnak, melyek egybegyűjtenek minket, hogy felidézzük a csodálatos történeteket: a hősiesség, a jóság, az irgalom, a szeretet és az erkölcsi szépség történeteit, melyekről a magunk során nekünk is nagylelkű és bátor tanúságot kell tennünk.

Ezzel a jókívánsággal fordulok hozzátok hálával és bizalommal franciaországi utam végén, a ti metzi közösségetekért, amely ma mindennél inkább arra kapott hivatást, hogy a remény világítótornya legyen ezen ország, Európa és az egész világ számára – Szűz Mária és védőszentjeitek közbenjáró imáiba ajánlva benneteket.

Köszönetnyilvánítás a szentmise végén

Kedves Testvéreim!

Ez a szentmise franciaországi látogatásom utolsó nyilvános alkalma, ezért az Úr iránti mély hálával mutattam be, s egyúttal szeretném kifejezni köszönetemet mindazoknak is, akik odaadó fáradozásukkal lehetővé tették ennek megvalósulását.

Köszönetet mondok a Köztársasági Elnök Úrnak és a különféle állami hatóságoknak, akik gondoskodtak a fogadásról Párizsban, Lourdes-ban és itt, Metzben. Testvéri szeretettel fejezem ki ismételt köszönetemet a Püspöki Konferencia elnökségének és a szervezésben leginkább érintett püspököknek, velük együtt pedig a papoknak, a diakónusoknak, a megszentelt életet élőknek, a laikus híveknek és minden együttműködő önkéntesnek. Köszönet mindnyájótoknak!

Kedves Barátaim! Járjunk továbbra is együtt az úton, egységben az Anyaszentegyházban, Isten dicsőségére s az Ő szeretet-, igazság- és békeországának szolgálatában. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media