Vesperás a püspökökkel, a papokkal, a diakónusokkal, a megszentelt életet élő férfiakkal és nőkkel, valamint a papnövendékekkel
16.45 órakor XIV. Leó pápa nyitott gépkocsival érkezett a Notre-Dame-székesegyház környezetébe. Az UNESCO székhelyétől a Notre-Dame-székesegyházig vezető útvonal mentén és a templom körüli területen a helyi hatóságok becslése szerint mintegy 300 ezer ember volt jelen.
Miután a hívek között gyalog tett meg egy szakaszt, a pápát Mons. Laurent Ulrich párizsi metropolita érsek fogadta. A székesegyház bejáratánál Mons. Olivier Ribadeau-Dumas, a párizsi Notre-Dame-székesegyház rektor-főpapja odagyújtotta neki a keresztet, és átadta a szenteltvizet a meghintéshez. A főhajón végighaladva a pápa az Oltáriszentség-kápolnába vonult egy rövid csendes imára. Ezt követően abba a kápolnába ment, ahol Krisztus töviskoronáját őrzik, hogy lerója tiszteletét, majd az oltárhoz lépett.
A lucernárium-szertartás, a párizsi metropolita érsek köszöntőbeszéde, a bevezető rítusok, a himnusz, a zsoltározás és a rövid olvasmány után XIV. Leó pápa megtartotta homíliáját.
A szertartás lezárultával az egyházfő a székesegyház elé vonult, hogy a jelen lévő hívekkel együtt egy rövid imát mondjon.
Az imádság végén a pápa köszöntötte a párizsi polgármestert, majd gépkocsival az Apostoli Nunciatúrára hajtatott, ahol magánvacsorán vett részt.
Az alábbiakban közreadjuk XIV. Leó pápa homíliáját, amelyet a Notre-Dame-székesegyházban tartott vesperás alkalmával mondott:
Kedves Testvéreim!
Az esti imádság azon a helyen gyűjtött össze bennünket, amely évszázadok óta – minden másnál inkább – arra hívja Párizst, hogy tekintetét az ég felé emelje. Hét év telt el azóta, hogy az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte a rettenetes tűzvészbe borult katedrálist. Akkor is felemeltük tekintetünket: megdöbbenve ismertük fel az emberi elégtelenséget a kiszámíthatatlannal szemben. Az a fájdalom nem csupán a katolikusoké vagy a hívőké volt. Rádöbbentünk abban a drámai órában, hogy a Notre-Dame több mint műemlék. Az újjáépítésben való egyöntetű összefogás, s most az eredmény ragyogása mind azt mutatja: itt egy nép szíve dobog; egy civilizáció élő központjában vagyunk, ahol múlt és jövő öleli át egymást, s ahol ég és föld találkozik.
Nagy vágyam volt, hogy találkozzam veletek a francia egyház e szimbolikus helyén. Öröm volt számomra, amikor nemrég átléptem a küszöbét, ahogyan azt nap mint nap több ezer testvérünk teszi, akik a világ minden tájáról érkeznek ide. Már a belépés puszta ténye is olyan szépséggel szembesít bennünket, amely megszólítja nyugtalan szívünket, s békére hívja azt. Amikor ezt a teret az egész emberiségnek visszaadták, helyesen ismerték fel, mennyire megújulhat minden látogató attól, amit lát, hall és átél. A Notre-Dame helyreállításában részt vevő intézmények – állami, egyházi és magánszervezeteik sajátos hozzájárulásával – így közreműködtek azon kulturális, egzisztenciális és lelki utak újraélesztésében, amelyeket a székesegyház megnyit előttünk. Ebben az összefüggésben az Egyház feladatát nem csupán a megőrzés, hanem az alkotóerő szempontjából is értelmezte, s a hagyományt a hívő ember merészségével, a Remény felé fordulva keltette életre. Ezért szeretnék köszönetet mondani az érseknek, munkatársainak és a párizsi egyházmegyei közösségnek, akik egy mindenki számára elérhető, az első igehirdetésre és a keresztény beavatásra irányuló lelkipásztori utat is megálmodtak. Ennek jele a keresztelőmedence, amely a bejáratnál áldásként és meghívásként fogadja az érkezőket.
A székesegyház újjáépítése olyan találkozási alkalommá vált, amely az egyházi hovatartozás határain túlra tágította a befogadás és a részvétel tereit. Franciaország kedves püspökei, áldozópapjai, diakónusai, megszentelt életet élő hívei és papnövendékei: engedjétek, hogy ihletet adjon nektek az, ami itt történt! Helyezzétek mindenek elé az Evangelii gaudiumot, vagyis azt a missziós megtérést, amelyről Ferenc pápa már legelső apostoli buzdításában tanúságot tett számunkra!
A Galatáknak írt levélből hallhattuk az okot, amiért nem kell félnünk: „Isten elküldte Fiát” (Gal 4,4). Közénk küldte, ebbe a mi világunkba! A páli szövegben ez az ige egy valós, történelmi eseményt ír le, s nem ideális körülményeket. A keresztények nem futamodnak meg az összetett helyzetek elől, mert maga Isten hívta el őket arra, hogy kövessék Fiát egy már lakott, már mozgásban lévő, s az emberek nyomorúsága és jósága által már megjelölt világban. A kereszt útja természetesen feltárja a világot átható sötétséget, ám ennél is gyökeresebben Isten halált legyőző szeretetét.
A székesegyház keresztalaprajza – ahol kő és fény fonódik össze – ég és föld találkozását idézi meg. Összegyűjti és rendező elvvé formálja a történelem eseményeit, amelyeket emberi örömök és szenvedések szőnek át. Szimbolikus dinamikával fogja egybe őket, s a különféle kifejezési formákból élő nyelvet alkotva egységbe komponálja azokat.
Kedves Barátaim! A megtestesülésből – „Isten elküldte Fiát” – fakad az Egyház identitása, amely arra hivatott, hogy mindig „kilépő” legyen. Krisztus tanítványaiként jól tudjátok, hogy a keresztény közösség nem olyan enklávé, ahová visszavonulhat, hogy védekezzék saját kora ellen. Ehelyett – a régi katedrálisokhoz hasonlóan – a befogadás, a tisztelet, a kinyilatkoztatás és az értelem terét kínálja fel mindenki számára. Ebben rejlik az élő Egyház ereje: befogadja a perifériát, amely már ott van a szívében; a távolit, aki valójában már közel van; és az idegent, aki által Krisztus már kopogtat az ajtón.
Ha a Notre-Dame e találkozás jele Párizs szívében, mennyivel inkább átalakulnak majd Franciaország többi városa és régiója – még a legperiférikusabb és leginkább vidéki területeket is – egy egyszerű és jóakaratú missziós jelenlét által, amely segít a kulturális különbségek kiengesztelésében és a társadalmainkban meglévő sebek begyógyításában is. Az északi tengerpartoktól a Földközi-tengerig, a belső országrészektől a tengerentúli területekig legyetek élő, sokszínű és az emberekhez közeli Egyház! Az anyagi eszköztelenség nem akadályozza a missziót, hiszen Isten kegyelme az, ami elősegíti a belső szabadságot és az élet józan egyszerűségét, hogy így az evangéliumi stílust tükrözze. Mindebben bizalommal értékeljétek a laikus hívek missziós jelenlétét, akik az Egyház élő előőrsét alkotják a mindennapi világ útkereszteződéseiben.
Másfelől, testvéreim, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy e hajlék – miként minden más templom – emelésének végső célja az imádság és Isten dicsőítése. Ez az a hely, ahol a keresztény közösség az imádság és a dicsőítés legmagasabb formáját ünnepli, az Eucharisztiában jelenvalóvá téve Krisztus megváltó áldozatát. A székesegyház nem egy csupán csodálatra szánt kőburok: az ott ünnepelt szent misztériumban él. A liturgikus cselekménytől megfosztva elveszítené lelkét. Itt, a Notre-Dame-ban ezt az igazságot különösen hangsúlyozza az oltár elhelyezése a tér közepén: az Urat dicsőítő közösség így az épület szívében áll, míg a látogatók – még a szertartások ideje alatt is – körülötte haladnak el és szemlélődnek. Az Egyház így jelenik meg abban, ami valójában: élő szervezetként, hívő közösségként, amely dicsőítésében gyűjti egybe mindazt, amit a kultúra és a Hagyomány rábíz, s olyan testként, amely éppen az ünneplés által hirdeti mindenkinek létezésének értelmét.
Ma jobban, mint valaha, olyan korral kell szembenéznünk, amely teljesség, mélység és ígéretek nélkülinek tűnik. Az ének, a szó és a liturgikus gesztus nemes egyszerűsége sokak számára egyfajta fényrést, a béke oázisát jelentheti egy túl-összekapcsolt és zajos társadalomban, ahol megtapasztalható a legnagyobb szeretet Szerzőjének jelenléte: „Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát” (Gal 4,4). A liturgikus év, a vasárnapok és az ünnepek megülése Krisztus kortársaivá tesz bennünket, s figyelmessé tesz az Ő életének különféle pillanataira, amelyet egészen odaadott az Atyának a világért. Így válik az ember egyre érzékenyebbé és nyitottabbá az idők jeleire is. A Szentírás közösségi hallgatása és az imádság valóban képessé tesz bennünket arra, hogy a történelem eseményeit Isten fényében lássuk: tudatosabbá tesz felelősségünk iránt, elkötelez az igazságtalan hatalmi viszonyok leleplezésére, s az igazságosság és a béke csíráinak megőrzésére. A remény az, ami mozgat bennünket, s nem a beletörődés. Innen fakadnak a mélyebb testvériség kötelékei és a szolidaritás hálózatai, amelyek Krisztus egyetlen áldozatában való részesedés gyümölcsei.
Tőletek, akik naponta ünneplitek az Eucharisztiát, azt kérem: gondoskodjatok arról, hogy a liturgikus ünnepléseket mindig méltósággal és méltó renddel éljétek meg, még ott is, ahol kisebb közösségek gyűlnek össze. Legyetek az egyházatyáknak és a szenteknek tudatos örökösei, akik az évszázadok során átadták nekünk a liturgia mély értelmét és szépségét, s mindig nagy alázatot tanúsítottak az ünnepelt Misztérium előtt. A II. Vatikáni Zsinat – amelynek gazdagsága sokat köszönhet Franciaországnak – kiemelkedő módon gyűjtötte egybe és mélyítette el ezt az örökséget, elismerve annak központi szerepét az egyházi életben (vö. Sacrosanctum Concilium, 10). Ezért mindannyiótokat – püspököket, áldozópapokat, diakónusokat, megszentelt életet élőket – arra buzdítalak, hogy ápoljátok a liturgia iránti hiteles szeretetet, s legyetek tanúi és szolgái Isten egész népe prófétai, papi és királyi hivatásának.
A liturgia ebben is az élet tükre marad. Az eucharisztikus öröm ott gyökerezik meg és terjed, ahol helyreáll a harmónia, ahol újjászületik a méltóság, ahol a tekintély szolgálattá válik, s ahol a szabadság újra útnak indul. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet megoszthatunk egymással. Helyezzétek tehát személyes beállítottságotok fölé a Péter utódjával és az Egyházzal való közösséget, hogy ápoljátok Isten népének egységét. Együtt mi magunk leszünk a próféciája annak, hogy egy megbékélt világ igenis lehetséges.
Kedves püspökök, áldozópapok, papnövendékek és megszentelt életet élők, akiket Krisztus elhívott a követésére: köszönöm válaszotokat és az Úr iránti hűségeteket! Soha ne hanyagoljátok el azt az Úr által kívánt barátságot, amelyet a személyes imádságban kell ápolni, s amely minden hivatás elengedhetetlen alapja. Ahogyan Madeleine Delbrêl fogalmazott: „Ima nélkül nem szeretnénk a szeretet Istenét. Lehetnénk a szolgái, a harcosai, vagy akár a tanítványai is; de nem lennénk sem Atyánk szerető gyermekei, sem Jézus Krisztus barátai […]” (Életünk, az Összes Művei XV. kötete, Nouvelle cité, 2017, 41. o.). Őrizzétek meg tehát belső életeteket az Úrral a sok előttetek járt szent iskolájában, s a csendes imában merítsetek mindig Isten végtelen szeretetének forrásából! Küldetésetek mindenekelőtt az Úrral való e bensőséges kapcsolatból fakad, aki ott vár rátok.
A város szívében a nyitott székesegyház annak a közösségnek a jele, amely dicsőíti az Urat, s amely a vendégszeretetet nem alkalmi gesztusként, hanem puszta létformájaként éli meg, hogy mindenki otthon érezhesse magát, s többé ne nyomassza a kirekesztettség e változó világban. „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, […] hogy elnyerjük a fiúvá fogadást” (Gal 4,4–5). És „ha fia vagy, akkor örökös is” (Gal 4,7). Kegyelemből örökösök, itt egybegyűlt testvérek! Most mindannyiótokra, erre az imádkozó és élő közösségre vár a feladat, hogy testté és hanggá váljatok ezen ígéret számára. Ti, Franciaország pásztorai és megszentelt életű hívei, arra kaptatok hívást, hogy e nyitott ház első őrei legyetek; élő kövei egy olyan Egyháznak, amely remél, és nem fél a jövőtől. Ez a székesegyház azért született újjá, hogy vele együtt ti is újjászülethessetek a szentség és a mindennapi misszió lendületében. Legyetek népetek körében az Egyház isteni anyaságának tiszta tükrei, amely Isten szeretetéről tanúskodva egységbe gyűjti és meggyógyítja az emberi családot!
Emeljük fel tekintetünket a Gyermekes Szűz Mária 14. századi szobrára, amelyet a tűzvész nem érinthetett, s amely ma ismét ott tündököl előttünk. Mária, aki méhében hordozta az Igét, őrizze meg hűségeteket, s legyen az a csillag, amely vezeti az Egyház küldetését Franciaországban! Szent Mária, Párizsi Miasszonyunk és az Egyház Anyja, imádkozz a francia népért, támogasd pásztorait, s járj mindig mellettünk!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
