Vesperás ünneplése a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel és papnövendékekkel a Szeplőtelen Fogantatásról, valamint Szent Fülöpről és Szent Jakabról elnevezett székesegyházban
19:30-kor (római idő szerint 23:30-kor) a Szentatya elhagyta a José Artigas-épületet, és gyalog, illetve golfkocsival a Szeplőtelen Fogantatásról, valamint Szent Fülöpről és Szent Jakabról elnevezett székesegyházhoz indult. Útközben elhaladt a Citadella kapuja és Montevideo Cabildójának Történeti Múzeuma mellett.
A montevideói Cabildo Történeti Múzeumhoz érve XIV. Leó pápa rövid időre megállt, és Montevideo polgármestere átadta neki a város kulcsát.
A székesegyház bejáratához érve a Szentatyát a montevideói érsek, Daniel Fernando Sturla Berhouet bíboros, az Uruguayi Püspöki Konferencia elnöke, Milton Luis Tróccoli Cebedio püspök, valamint a székesegyház plébánosa, Juan González atya fogadta. Utóbbi átadta neki a keresztet és a meghintéshez szükséges szenteltvizet. Ezt követően a Szentatya belépett az Oltáriszentség kápolnájába, hogy rövid időre elcsendesedjen.
Ezt követően rövid időre megállt Boldog Jacinto Vera, Uruguay első püspökének sírja előtt, majd belépett a sekrestyébe. A Szentatya ezután körmenetben végighaladt a templomhajón, és az oltárhoz vonult.
Az Uruguayi Püspöki Konferencia elnökének üdvözlő szavait és az ajándék átadását követően, a vesperás ünneplése során a pápa elmondta homíliáját.
A szertartás végén, az áldás elhangzása után XIV. Leó pápa ismét végigvonult a főhajón, visszatért a sekrestyébe, majd a székesegyház főbejáratán távozott. Ezután autóba szállt, és az Apostoli Nunciatúrára ment.
Az alábbiakban közöljük a pápa homíliáját, amelyet a vesperás ünneplése során mondott el, valamint azokat a rögtönzött üdvözlő szavakat, amelyeket a montevideói Apostoli Nunciatúra közelében összegyűlt fiatal hívekhez intézett:
A Szentatya homíliája
Kedves testvéreim Krisztus Jézusban!
Örömömre szolgál, hogy veletek együtt ünnepelhetem a vesperást ebben a székesegyházban, amely oly sok emléket őriz ennek a népnek az életéből. Ezek közé tartozik az a keresztelőmedence is, amelyben José Gervasio Artigas részesült a keresztségben; ez az Egyháznak az ország javát szolgáló, gyümölcsöző hozzájárulását jelképezi. Ott kezdődött számára az új élet Isten gyermekeként, és ugyanez a kegyelem áll a mi történetünk kezdetén is. A keresztség által Krisztus részesített bennünket a saját életében, és arra hív, hogy hozzá hasonlóvá növekedjünk, mígnem megtanulunk úgy tekinteni, hallgatni és szeretni, ahogyan ő.
Az imént elénekelt zsoltár meglepő figyelmeztetést tartalmaz. Miután leírta az aranyból és ezüstből készült bálványokat, az emberi kéz alkotásait, így szól: „Váljanak hozzájuk hasonlóvá azok, akik készítik őket, és mindazok, akik bennük bíznak” (Zsolt 134,18). Az emberek elkészítették ezeket a képmásokat, végül pedig maguk is hasonlóvá váltak hozzájuk. Ilyen az emberi szív: apránként olyanná formálódik, amit szeret, és amiben bizalmát leli. Ezért mondja nekünk Jézus: „Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21).
Nekünk is, akik életünket az Úrnak szenteltük, fel kell tennünk magunknak a kérdést: hol van a szívünk? Előfordulhat, hogy az egy olyan tevékenységhez kötődik, amelyet a sajátunknak tekintünk, az elismeréshez, amelyben részesülünk, vagy ahhoz a biztonságérzethez, hogy mindent ellenőrzésünk alatt tartunk. Így anélkül, hogy észrevennénk, elkezdünk ezekből az aggodalmakból kiindulva tekinteni másokra. Hivatásunkhoz való hűségünk megköveteli, hogy újra meg újra visszatérjünk Jézus Krisztushoz, és engedjük, hogy Ő legyen a kincsünk, akihez hasonlóvá szeretnénk válni.
A bálványoknak – folytatja a zsoltár – „van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak” (Zsolt 134,16–17). Aranyból és ezüstből vannak, de élettelenek. Mennyire más az az Isten, akibe bizalmunkat helyeztük! Ő látja népe szenvedését, és meghallja kiáltását. Így nyilatkoztatta ki magát Mózesnek az égő csipkebokornál: „Láttam népem nyomorúságát […] és meghallottam kiáltását” (Kiv 3,7).
És amikor Isten Fia emberré lett, ez az isteni együttérzés emberi arcban, a miénkhez hasonló szemekben, fülekben és kezekben nyilvánult meg. Jézus feltekintett a fa ágai között rejtőző Zakeusra (vö. Lk 19,5). Meghallgatta Bartimeust, miközben sokan el akarták hallgattatni (vö. Mk 10,48–49). Kinyújtotta kezét, hogy megérintsen egy leprást (vö. Mk 1,41), és megáldotta a hozzá közeledő gyermekeket (vö. Mk 10,16). Szavával kiűzte a démonokat (vö. Mk 1,25–26), a kereszten pedig bocsánatért könyörgött azok számára, akik kínozták (vö. Lk 23,34). Ilyen a mi Istenünk. Jézusban ismertük meg, hogyan tekint ránk, és mennyire szeret minket (vö. Jn 14,9).
Kedves testvéreim! Krisztus szeretete rajtatok keresztül is sok emberhez akart eljutni. Szemetek előtt nőttek fel egész nemzedékek, és észrevettétek a sok, mások előtt rejtve maradó könnyet. Füleitek olyan bizalmas vallomásokat hallgattak meg, amelyeket nehéz volt kimondani. Hányan léptek be félelemmel a gyóntatószékbe, és hányan távoztak onnan a kapott bocsánat örömével! Ugyanez mondható el kezeitekről is, amelyek oly sokszor emelték magasba Krisztus Testét, ápolták a betegeket, ételt készítettek, vagy támogatták azokat, akik már nem tudtak járni. Ezek a kezek a szerzetesközösségeitek karizmája révén oly sok emberhez juttatták el Isten gyengédségét. Némelyik kézen ott viselik az idő és a munka nyomait. Milyen szépek azok a kezek, amelyek a jót cselekedve öregedtek meg!
Az Úr átalakítja azokat, akik közel maradnak hozzá. A rövid olvasmány emlékeztetett bennünket arra, hogy hitünk próbája állhatatosságot terem (vö. Jak 1,3). A Krisztushoz való hasonlóság a nehézségek közepette is érlelődik: amikor a munka terméketlennek tűnik, amikor fogy az erőnk, amikor mindent elölről kell kezdenünk, a kitartás nyomot hagy bennünk. Az évek múlásával pedig tekintetünk irgalmasabbá, kezünk szolgálatkészebbé, szavunk pedig vigasztalásra alkalmasabbá válhat. Adja Isten, hogy a próbák mindig Jézussal egyesülve találjanak bennünket, és így növekedjünk az ő szeretetében!
A székesegyház boltozatai alatt nyugszik Boldog Jacinto Vera földi teste. Sírjában a feltámadásra várnak azok a lábak, amelyek bejárták Uruguay útjait, hogy elvigyék az evangéliumot; azok a kezek, amelyek áldást osztottak, segítették a szegényeket és kiszolgáltatták a szentségeket; azok a fülek, amelyek számtalan bizalmas vallomást hallgattak meg, és azok a szemek, amelyek figyelmesen megpihentek azokon, akiknek segítségre volt szükségük. Így emlékezett rá egy szerzetesnővér, aki éveken át kapcsolatban állt vele, felidézve egyszerűségét mind beszédében, mind pedig járásában: „Elég volt ránézni, és az embernek az a benyomása támadt, hogy mindig imádkozik” (Positio, I, 154). Az Istennel való kapcsolata formálta az arcát, a gesztusait és azt is, ahogyan mások között jelen volt. Aki közeledett hozzá, már azelőtt felfedezhetett benne valamit Krisztus jóságából, hogy akár egyetlen szót is hallott volna prédikációjából.
Kedves testvéreim! Íme az evangelizáció egyik titka: hasonlóvá válni ahhoz, akit hirdetünk. Ezen a földön, ahol kortársaink közül sokan alig ismerik Jézus Krisztust, és sok fiatal az Egyház életétől távol nőtt fel, különleges ereje van ennek a tanúságtételnek. Vajon az, ahogyan másokra tekintünk, ahogyan meghallgatjuk őket, és ahogyan a szenvedőkhöz közeledünk, felébreszti-e bennük a kérdést: „Honnan fakad ez a szeretet?” És amikor Jézusról beszélünk nekik, vajon felfedezik-e szavainkban ugyanazt az Urat, akinek jóságát – minden szegénységünk ellenére – már rajtunk keresztül is megtapasztalhatták?
Az a vágy, hogy mások is megismerjék és kövessék Jézust, a hivatásokért mondott imádságban is kifejezésre jutott. Amikor 2024-ben az egyházmegyeközi szeminárium egyetlen új jelöltet sem fogadott, sok hívő kezdett összejárni imádságra és böjtre, hogy kérjék az aratás Urától: küldjön munkásokat aratásába (vö. Mt 9,38). Azóta is állhatatosan könyörögtek azért, hogy mások is meghallják a hívást. Ma pedig hálát adunk, mert több fiatal is megkezdte szemináriumi képzését, illetve a megszentelt élet útját, és most itt vannak közöttünk. Milyen öröm tudni, hogy Krisztus szeretetére továbbra is nagylelkű válaszok születnek! Szívből köszönöm mindazoknak, akik támogatták ezt az imádságos könyörgést, és arra buzdítom őket, hogy továbbra is tartsanak ki benne. Ismerjétek fel ezekben a gyümölcsökben annak bizonyítékát, hogy Istenünk meghallgatja népe imádságát!
Azt is szeretném, ha az uruguayi tapasztalat az egész Egyházban visszhangra találna. Ebből a montevideói székesegyházból arra buzdítom püspöktestvéreimet szerte a világon, hogy egyházmegyéikben szervezzenek imádságos és böjti napokat a papi és a megszentelt életre szóló hivatások gyarapodásáért. Az egyházközségek, a családok és a szerzetesi közösségek kapcsolódjanak be ebbe a közös könyörgésbe, és e föld példája bátorítson sokakat arra, hogy ugyanilyen bizalommal imádkozzanak!
Kedves papnövendékek, novíciusok és novíciák! Tekintsetek azokra, akik előttetek jártak az önátadás útján: nézzétek megviselt kezüket, állhatatos szeretetüket, Jézussal való kapcsolatukat. Tanuljátok meg tőlük, mit jelent az Úrral való bensőséges kapcsolat! Azokhoz pedig, akik már sok éve végzik papi szolgálatukat vagy élik a megszentelt életet, azzal a kéréssel fordulok, hogy mindig térjenek vissza a lényeghez. Őrizzétek az imádság csendjét, az Ige hallgatását, a Krisztussal való találkozást az Eucharisztiában. Ebben a bensőséges kapcsolatban újul meg az a szeretet, amely arra indított benneteket, hogy életeteket neki ajándékozzátok, és szívünk magára ölti az ő vonásait.
Van még egy kép a zsoltárból, amelyet szeretnék felidézni. A bálványokról azt olvassuk, hogy „nincs lehelet a szájukban” (Zsolt 134,17). A feltámadt Úr ezzel szemben rálehelt tanítványaira, és így szólt hozzájuk: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22). Ugyanez a Lélek életet ad nekünk, akik agyagból vagyunk (vö. Ter 2,7), és egyetlen testté egyesít bennünket. Engedjétek, hogy ő vezessen benneteket, és mindig a szeretet kötelékében cselekedjetek, különösen akkor, amikor mindenféle megpróbáltatás vesz körül benneteket (vö. Jak 1,2). Még ha olykor sok kilométer választ is el benneteket egymástól, támogassátok egymást, és maradjatok mindig közösségben Péter utódjával, akinek a ti imáitok támogatására is szüksége van.
Néhány pillanat múlva elénekeljük a Magnificatot. A Boldogságos Szűz Mária méhében formálódtak azok a szemek, amelyek majd irgalommal tekintenek ránk, azok a fülek, amelyek meghallgatják könyörgéseinket, és azok a kezek, amelyek majd kitárulnak a kereszten, hogy megmentsenek bennünket. Segítsen nekünk a Harminchármak Asszonya, hogy szívünk mindig közel maradjon Fiához, és amikor számunkra is elérkezik az óra, hogy lehunyjuk szemünket e világ előtt, meghallhassuk az Úr hangját, amint nevünkön szólít bennünket, és bizalommal az ő kezébe ajánlhassuk magunkat. Ámen.
A Szentatya rögtönzött üdvözlő szavai a montevideói Apostoli Nunciatúra előtt összegyűlt fiatalokhoz
Hol vannak a fiatalok? Hol van a pápa fiatalsága?… Hangosabban!
Jó éjszakát mindenkinek! Köszönöm!
És köszönöm a fogadtatást! Látom, hogy Uruguay a hívő fiatalok országa. Isten áldjon benneteket! Öröm számomra, hogy üdvözölhetlek benneteket. Remélem, hogy ezekben a napokban még találkozunk.
A nuncius azt mondja, hogy aludni szeretne, de énekeljetek addig, ameddig csak akartok! Talán azért ne olyan sokáig, mert a szomszédok is aludni szeretnének. De nagyon szépen köszönöm! Köszönöm a lelkesedéseteket, és köszönöm, hogy itt vagytok!
Isten áldjon meg mindannyiótokat! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldása szálljon rátok mindenkor!
Jó éjszakát!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
