Ma reggel 9 órakor a Vatikáni Bazilika Katedra-oltáránál XIV. Leó pápa elnökölt az év folyamán elhunyt bíborosok és püspökök lelki üdvéért bemutatott szentmisén.
Az alábbiakban közöljük a Szentatya homíliáját, amelyet az evangélium felolvasása után mondott el:
»Ha valaki nekem akar szolgálni, kövessen engem; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is« (Jn 12,26). Jézus e szavai megérintik a szívünket, és arra hívnak minket, hogy kövessük őt azon az úton, amelyet ő is bejárt: a kereszten át vezető dicsőség útján. Ezen az úton, amelyen nem kerüljük el a próbákat és a szenvedéseket, egy ígéret vezet és támaszt minket: egy olyan közösség ígérete, amely felett a halálnak nincs hatalma. Aki ugyanis Krisztust követi, az az Ő szolgájává válik, és mindig ott lesz, ahol Ő van, éppen azért, mert az Ő útját járta. Ezért mondja Szent Pál: „Ha vele együtt meghalunk, vele együtt élünk is” (2Tim 2,11). Drága testvéreim, ez a hit és a remény bizonyossága élteti az elmúlt évben elhunyt bíborosokért és püspökökért végzett szentmisénket, amiért imádkozni szeretnénk az Úrhoz, hogy jutalmazza meg hű szolgáit.
Ez az imádságos megemlékezésünk arra hív minket, hogy elmélkedjünk az emlékezés lelki értékéről. Szent Mónika, mielőtt elhunyt, így búcsúzott fiaitól, Ágostontól és Navigiótól: »Csak egy dologra kérlek titeket: emlékezzetek rám, bárhol is legyetek, az Úr oltára előtt« (Szent Ágoston, Vallomások, IX, 11, 27). A halál misztériuma itt összekapcsolódik az elhunytakért való imádsággal, amelyet az Egyház a kezdetektől fogva alapvető kötelességének tartott.
Isten Igéjének fényében tehát röviden elmélkedhetünk két igazságról, amelyek megvilágítják az elhunytakért végzett megemlékezésünket: a feltámadásba vetett reményről és a szentek közösségéről.
A Makkabeus Júdásról szóló elbeszélés, amelyet az első olvasmányban hallottunk (2Makk 12,43–46), segít nekünk elgondolkodni a feltámadáson. Miután bálványimádásban vétkezett társaik közül néhányan elestek a csatában, Júdás Isten irgalmára bízza őket, és engesztelő áldozatot mutat be értük, hogy bűneik alól feloldozást nyerjenek. Ez a gesztus azon a bizonyosságon alapul, hogy a földön megélt közösségünk – bármennyire is korlátok és vétkek jellemzik – nem szűnik meg, ha Isten kezébe adjuk. A Makkabeusok tanúságtétele így előrevetíti azt, ami a keresztény liturgiában teljesedik be. Az elhunyt testvéreinkre való emlékezés az Úr oltáránál ugyanis azon az ígéreten alapul, hogy életünk Krisztusban nem vész el, mert megváltást nyert.
Júdás cselekedete mindenekelőtt a hit tette, hiszen áldozatát »abban a szilárd hitben hozta, hogy a halottak feltámadnak« (44. vers). Jézus fényében, aki maga a feltámadás szerzője, mi is imádkozunk elhunytainkért a húsvéti misztériumban nekünk ajándékozott nagy remény erejéből. Mert ha – amint azt a Szentírás is hangsúlyozza – nem lenne feltámadás, hiábavaló lenne imádkozni a halottakért (vö. 44. vers). Maga Pál apostol is szívből jövő buzgalommal int: »Hiszen ha a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló az igehirdetésünk, s hiábavaló a hitetek is.« (1Kor 15,13–14).
Kedves testvéreim, az elhunytakért való imádkozás az élet ünneplését jelenti! Elsősorban Krisztus Urunk feltámadt életét, és az Ő kegyelméből a miénket is, amely Benne támad fel. Az eucharisztikus áldozat az Ő húsvétjának emléke, amely által megváltott minket azzal, hogy önmagát adta értünk. Ne hagyjuk tehát, hogy az elhunytakra való emlékezés puszta nosztalgiává váljon: a hitben félelem nélkül elmélkedjünk a halál misztériumáról, mert az Úr él, vár ránk, és már helyet készített számunkra Atyja házában (vö. Jn 14,2–3).
Az Egyház a szentek közösségében éli meg a bizalomnak és a reménynek ezt a megnyilvánulását. Amikor ugyanis az elhunytakért imádkozunk, azt nem csupán értük tesszük, hanem velük együtt is, bekapcsolódva abba a kölcsönösségbe, amelyet a Szentlélek éltet a szívünkben. Az Egyház a Krisztus, a Fej, és mi, az Ő tagjai közötti közösség misztériuma: Tőle kapjuk az életet. Ez a közösség egyesíti a boldog lelkeket, akik már Isten arcát szemlélik, és mindazokat, akik – akár a mennyben, akár a földön – a ragyogó cél felé tartanak.
Kedves testvéreim! Krisztusban a halál nem bontja meg a kötelékeket, hanem egy új dimenzióvá alakítja át őket, amelyet csak az Ő szeretetének misztériumában lehet megérteni: ezt a szeretetet a kereszten a végsőkig odaadta, és a húsvéti győzelem után kiárasztotta. Amikor tehát a szent Eucharisztia által befogadjuk a Feltámadott Úr szeretetét, őrizzük meg és ápoljuk mindig e közösséget életutunk során, hogy amikor eljön a mi óránk, mi is részesülhessünk zarándoktestvéreink imádságában, és minden szenttel együtt élvezhessük a mennyei haza örömét.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
