Ma délután 18 órakor XIV. Leó pápa bemutatta a Boldogságos Szűz Mária születésének szentmiséjét a genazzanói Jó Tanács Anyja-kegyhelyen.

Az alábbiakban tesszük közzé a homíliát, amelyet a pápa az eucharisztikus liturgia során mondott el:

Kedves Testvéreim!

Amint bizonyára emlékeztek rá, már „pápaságom első napjaiban kötelességemnek s mély vágyamnak éreztem, hogy eljöjjek Genazzanóba, a Jó Tanács Anyja-kegyhelyre, amely egész életem során kísért anyai jelenlétével, bölcsességével s a Fiához fűződő szeretetének példájával – az ő Fiáéval, aki mindvégig hitem középpontja” (Bejegyzés a kegyhely emlékkönyvében, 2025. május 10.). Örömmel vagyok ismét itt, hogy veletek együtt ünnepeljem a Szentséges Szűz születésének előestéjét, s a Gyermek Mária oltalmába ajánljam mindazt, ami ebben a szegény, mégis csodálatos emberiségben még éledezni kezd: törékeny, mint a zsenge hajtás, de Isten hűségének jele. Igen, Mária egy új nap hajnala, a gonosztól végre megszabadult világunk hajnala. S itt vagyunk Nála, az Oltár körül, ahonnan az üdvösség érkezik hozzánk, s átformál bennünket: gyermekekké téve a Fiúban. Kérjük hát tőle a Jó Tanácsot, hogy be tudjuk fogadni az isteni Igét, megőrizzük magunkban, s bátor, bölcs döntésekkel – a valódi megtérés döntéseivel – világra hozzuk azt!

Kedves Testvéreim! Az ágostonos jelenlét ezen ősi helyén az imént felolvasott bibliai szakaszokhoz Villanovai Szent Tamás segítségével térek vissza, aki ágostonos szerzetes és püspök volt, s aki életét a szegények szolgálatának szentelve mélyen behatolt a hit igazságába. Ő megértette Mária kicsinységének és – úgyszólván – rejtettségének paradoxonát, amely központi szerepet kapott az üdvösség rendjében. Tegyük fel a kérdést: mit jelenthetett Joachim és Anna idejében egy kislány születése? Szent Tamás mélyre hatol: „Sokszor elgondolkodtam – írja –, s feltettem magamnak a kérdést: miért van az, hogy az evangélisták, akik oly részletesen szóltak Keresztelő Szent Jánosról és az apostolokról, oly szűkszavúan beszélnek Szűz Mária történetéről, aki pedig sorsával s személyes nagyságával mindenkit felülmúl? Miért – kérdezem magamtól – nem írták le nekünk fogantatásának módját, születését, neveltetését, szokásait, az őt ékesítő erényeket, s azt, hogy milyen emberi kapcsolatot ápolt a Fiával, hogyan viszonyult hozzá, miként élt az apostolok között Mária mennybevétele után? Mindezek fontos dolgok voltak, amelyeket a hívők rendkívüli áhítattal olvastak volna, s a népnek is örömére szolgált volna. Ó, evangélisták, hozzátok fordulok! Miért fosztottatok meg bennünket ekkora örömtől hallgatásotokkal? Miért hagytátok ki ezen oly örömteli, oly nagyon várt s oly kedves részleteket?” (Összes művei VII, 266,8).

Ezekben a szavakban fontos útmutatást találunk hitünk számára: kérdezzük meg a Szentírást és annak szerzőit, vitassuk meg a szöveget, s folytassunk párbeszédet a kinyilatkoztatás tanúival, mint barátainkkal! Hiszen mi „a szentek polgártársai s Isten háza népe” vagyunk (Ef 2,19), és magától Máriától tanuljuk meg azt az Istennel párbeszédet folytató értelmet, amely kérdéseket tesz fel (vö. Lk 1,34), s értelmezi az eseményeket, megőrizve s összekapcsolva azokat a szívében (vö. Lk 2,19.51). A Máté-evangélium azonban hallgatásával úgy tűnik, igazat ad Villanovai Szent Tamásnak. Hallottuk: Máriának csak a jelenlétét említi, egyetlen szavát sem. Pedig Mária – és a benne hordozott Fiú – puszta jelenléte mozgatja az egész történetet: Józsefét és egész házanépéét. Mária jelenléte mintegy ugrást hoz a nemzetségrendbe, mint egy váratlan újdonság, amely képes megváltoztatni nemcsak a várakozásokat, hanem egy ember előre látható magatartását is. Amit József hall, amit eldönt s amit tesz, valójában válasz Istenre és Mária jelenlétére, az ő abszolút másságára, amely felülmúl minden lehetséges beszédet és elbeszélést. Máriában talál otthonra az üdvösség: Isten velünk!

A mi Szent Tamásunk így folytatja: „Nos, az imént felidézett gondolataim kapcsán – Nos, a már említett gondolataim kapcsán – hogy miért nem íródott könyv a Szűz cselekedeteiről, ahogyan az Pál cselekedeteivel történt […], nem jut más az eszembe, mint az, hogy azért alakult így, mert a Szentléleknek így tetszett, s mert az ő sugalmazására az evangélisták hallgattak róla. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, mert a Szűz dicsősége – amint a zsoltárban olvassuk – teljesen odabent lakozott (vö. Zsolt 44,14 Volg.), s ezt inkább sejteni lehetett, mintsem leírni; továbbá mert történetének összefoglalásaként bőségesen elegendő az, ami ebben a megnevezésben fejeződik ki: »akitől született Jézus«. Mit akarsz még tudni? Mit keresel még a Szűzben? Elég számodra a tudat, hogy ő Isten Anyja!” (uo.)

Kedves Testvéreim! Szinte szédülést érzünk e Misztérium láttán: lehetetlen hozzászokni! Egy kislány születését ünnepeljük, akit arra hívott el Isten, hogy Teremtője Anyja, az üdvözítő Isten Anyja legyen. Mégis egyszerűen csak egy kislány születik, akárcsak azok a leányaink és unokáink, akiket a karunkban tartunk. Ma nemes és magasságos címekkel illetjük őt, Úrnőnknek és Királynőnknek nevezzük, de Isten útja egyszerűbb és csendesebb volt s marad, mégis nem kevésbé hatalmas és átformáló. Ez maga Jézus útja, „aki elsőszülött a sok testvér között” (Róm 8,29). Máriához hasonlóan mi is arra kaptunk elhívást, hogy „Fiának képmását öltsük magunkra” (uo.): kegyelemből, természetesen, de úgy, hogy vágyódunk az ő útjára, az ő döntéseire, az ő nyomdokaira, s azokat választjuk minden más út helyett. Jézus Krisztusban Isten a legkisebb történelmi körülményeket s a legalázatosabb teremtményt választotta ki, hogy megmutassa Országának újszerűségét, amelyben nincs helye a hatalmaskodásnak, s ahol a mindenhatóság nem más, mint teremtés, szolgálat és az élet gondozása.

Villanovai Szent Tamás így folytatja: „Engedd szabadjára a képzeletedet, tágítsd ki a megértés határait, s fesd meg lelked mélyén egy egészen tiszta, legbölcsebb, legszebb, legjámborabb, legalázatosabb, legszelídebb leány alakját, aki teli van minden kegyelemmel, felhalmozta magában a szentség minden gazdagságát, ékesítik mindenfajta erények, szebbé teszi minden karizma, s aki teljesen kedves Isten előtt! Magasztald őt, amennyire csak tudod, képzeld el, amennyire csak képes vagy rá!” (uo.). Villanovai Szent Tamás a képzelet e csodálatos gyakorlatára hív bennünket. Majd megjegyzi: „A Szentlélek nem írta le őt írásban, hanem megvárta, hogy te magadban fesd meg őt” (uo., VII, 266,9). Kedves Testvéreim! Pontosan így van: a szemlélődő imádságban formát ölt az, amit a világ nem mond el nekünk, de ami már létezik; ami még láthatatlan, de újfajta erőt hordoz magában. Ez nem fantázia, hanem prófécia. Szükségünk van rá a pusztítás és a bizonytalanság idején, hogy meglássuk Isten művét, s szolgálhassuk azt.

Mikeás próféta a parányi Betlehemben megsejtette a Béke Királyának eljövetelét, akinek köszönhetően végre biztonságban lakózhatunk a földön (vö. Mik 5,1–4). Ma pedig a nyitóimádságban a gyermek Mária felé fordulva azért könyörögtünk, hogy „születésének ünnepe növelje bennünk a békét”. Igen, kedves testvéreim, képzeljük el a békét – tágítsuk ki a megértés határait, s fessük meg lelkünkben –, hogy felismerjük: már létezik, s befogadhassuk és szolgálhassuk azt! Ez Isten ajándéka, a Feltámadott lehelete, a Szentlélek műve. Hagyjuk, hogy növekedjék bennünk a béke! Ki fog hajtani a világban is. A Jó Tanács Anyja pedig kísérni fog bennünket ebben a küldetésben.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media