Ma délután XIV. Leó pápa gépkocsival hagyta el a Vatikánt, hogy az ünnep alkalmából Castel Gandolfóba, a Tavi Legszentebb Mária-templomba látogasson.

18.00 órakor a pápa szentmisét mutatott be a Szent VI. Pál pápa által felszentelt kis templomban, amely a Villanovai Szent Tamás pápai plébánia része.

Ezt követően XIV. Leó részt vett a Tavi Mária kegyszobrát kísérő körmeneten: a szobrot hajóra szállították, s végighajóztak vele az Albano-tó vizén.

Az alábbiakban tesszük közzé a homíliát, amelyet a Szentatya az eucharisztikus liturgia során intézett a hívekhez:

Kedves Testvéreim!

Örömmel ünneplem veletek a Tavi Mária-ünnepet, amint azt a múltban már néhány elődöm is tette: Szent VI. Pál pápa, aki szorgalmazta és támogatta e Mária-templom megépítését, majd fel is szentelte azt; valamint Szent II. János Pál pápa, aki itt akarta felidézni ennek emlékét és megújítani üzenetét.

Az igeliturgia olyan olvasmányokat kínál nekünk, amelyek szép összhangban állnak ezzel a hagyományos találkozóval.

Az első olvasmányban Jeremiás próféta arról beszél, hogy ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy válaszoljon a kapott elhívásra: „Rászedtél, Uram – mondja –, s én engedtem, hogy rászedj! […] Mintha perzselő tűz gyulladt volna ki szívemben […]; küzdöttem, hogy elviseljem, de nem voltam rá képes” (Jer 20,7.9). Isten kinyilatkoztatta neki, hogy már az anyaméhben ismerte és kiválasztotta őt (vö. uo. 1,5), és hogy örök szeretettel szereti népét (vö. uo. 31,3); beszélt neki üdvösségi tervéről, s ő többé nem hallgathat. Belső késztetést érez, hogy mindenkinek elvigye az ő üzenetét, még ha tudja is: ez azzal jár, hogy olyan dolgokat kell mondania és tennie, amelyek sokaknak nem tetszenek majd, s szenvedéssel, meg nem értéssel kell szembesülnie, mindaddig, hogy „mindennap gúny tárgya legyen” (7. v.). De a szeretet arra indítja, hogy népe javáért cselekedjen, kompromisszumok nélkül, mindvégig.

Ezt tanítja nekünk Jézus is az evangéliumban. Nem sokkal korábban ötezer embert lakatott jól öt kenyérből és két halból (vö. Mt 14,15–21), majd további négyezret hét kenyérből és néhány apró halból (vö. Mt 15,32–38). Most pedig, e tettei sikerén túl, elmagyarázza a tanítványoknak mindannak messiási értelmét, amit véghezvitt: feltárja előttük, hogy „Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, meg kell öletnie, de a harmadik napon fel kell feltámadnia” (Mt 16,21).

Jézus elmagyarázza, hogy a sok véghezvitt csoda után miként nyilvánítja majd ki végérvényesen dicsőségét: életének önkéntes odaadásával (vö. Jn 10,17–18), önmagát ajánlva fel a kereszten, mint megtört kenyeret. S nyomatékosítja, hogy ugyanezt kell tennie mindenkinek, aki folytatni akarja küldetését: „Ha valaki utánam akar jönni – mondja nekünk –, tagadja meg önmagát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (24. v.).

Jézus így tárja fel, hogy egyedül a szeretet üdvözít. Az a szeretet, amelyet Isten mutatott meg felénk azzal, hogy emberré lett, meghalt és feltámadt értünk; s válaszul az a szeretet, amellyel mi is alázatosan felajánljuk önmagunkat Neki és testvéreinknek: a mindennapi tevékeny szeretet hűséges állhatatosságában éppúgy, mint a legrendkívülibb gesztusokban – olykor mindvégig, akár a vértanúságig is, amint az sajnos ma is megtörténik sok kereszténnyel a világ különböző részein.

Szent Ágoston azt mondta, hogy „az arató öröme […] tanúsítja a vető szándékát” (Sermo 330, 2), s mi is az ő lelkületét szeretnénk magunkévá tenni: Isten segítségével el akarjuk szórni a világban végtelen, tevékeny szeretetének magvait – fáradhatatlanul és mérték nélkül –, hogy ma és mindörökké örömét lelje valaki azok gyümölcseinek betakarításában.

Sajnos nem mindenki érti meg a Teremtő ezen álmának szépségét, jóságát és kézzelfoghatóságát, sőt sokan úgy vélik, hogy az csupán utópia. A másik arcunkat is odafordítani (vö. Mt 5,39) – mondják – a vesztesek jellemzője; az elutasítás ellenére is adni a naivak sajátja; a határtalan megbocsátás (vö. Mt 18,21–22) pedig a gyengék gyarlósága. Ezen nincs mit csodálkozni: még Péternek is nehéz volt elfogadnia ezt az új és szokatlan gondolkodásmódot (vö. Mt 16,22). Jézus azonban hajthatatlan marad: egyedül a szeretet útja az élet útja.

Ne áltassuk magunkat! A gyűlölet és az erőszak semmi jót nem szül, csupán pusztulást és halált hoz – mindig, még akkor is, ha az elszenvedett igazságtalanságokra adott válaszul szolgál. Látjuk ezt nap mint nap, szűkebb otthoni életünk apróságaitól kezdve a világ nagy színpadáig. Minden igazolja, amit Jézus tanított nekünk: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt” (Mt 16,25).

Kedves Testvéreim! Nagy szükségünk van az életre, a reményre, a derűre, a békére – önmagunkban, városainkban, a népek és nemzetek között. Ezért bármilyen legyen is a seb, bármekkora is a sérelem, ne engedjük, hogy a gonosz eltorzítsa emberségünket, és megrontsa szívünket! Ne igazodjunk e világ gondolkodásmódjához (vö. Róm 12,2)! Ne szűnjünk meg szeretni, adni, megbocsátani, felajánlva önmagunkat „élő, szent és Istennek tetsző áldozatként” (1. v.), hogy megőrizzük és gyarapítsuk önmagunkban és másokban az isteni képmás végtelen méltóságát, amelyet lelkünkben hordozunk! És ne csüggedjünk el, ha ez nehéz: erőnk az Úrban van, s az ő segítségével minden lehetséges (vö. Fil 4,13).

Erre emlékeztet bennünket a tavi körmenet szertartása is, amelyet hamarosan megtartunk. Ez Jézus egy másik csodáját idézi fel, amely nem sokkal az imént hallott események előtt történt: amikor a Mester a Tiberiás-tavon a vízen járva odament a megrémült tanítványokhoz, s a vihart lecsillapítva a partra vezette őket (vö. Mt 8,23–27). Éppen akkor, amikor a leginkább meg voltak ijedve, az ellenszélnek kiszolgáltatva, arra buzdította őket, hogy higgyenek és imádkozzanak, hogy visszanyerjék a békét, s vele együtt hajózzanak tovább a vágyott cél felé.

Ezzel a hittel veszünk részt ma este az eucharisztikus áldozatban. Az oltáron felajánljuk önmagunkat a kenyérrel és a borral együtt. Az Úr pedig egyesíti áldozatunkat az övével, átváltoztatja azokat, s átalakítva – saját Testeként és Véreként – adja vissza nekünk, hogy megosszuk egymással mint útra való táplálékot. Majd a tanítványokhoz hasonlóan mi is együtt hagyjuk el a partot, magunkkal víve Mária kegyszobrát – aki mintaképünk és vezetőnk –, hogy elvigyük a kapott áldást a tó teljes partvidékére.

Egyszerű gesztusok ezek, amelyekkel megújítjuk Istenbe vetett bizalmunkat és Legszentebb Anyja iránti gyermeki tiszteletünket. S ezek a gesztusok annál is inkább sokatmondóak, mivel – amint azt Szent VI. Pál pápa oly szívesen idézte fel – annak a gondoskodásnak köszönhetően váltak lehetségessé, amellyel az itt élő kis közösség az egész év során őrzi a béke e helyét, hogy az ünnepélyes pillanatokban egybegyűlhessen itt Isten egész népe; éppen úgy, ahogyan Mária méhébe és a názáreti házba fogadta az emberré lett Isten Fiát, hogy üdvössége mindenkihez eljuthasson.

Így válik a Mária-tisztelet e helye annak jelévé is, miként törekszik az Egyház nap mint nap arra, hogy mindannyiunkat egyetlen testté formáljon az imádságban, a lelkületben, a szándékokban, közös létünk rendezett és egybehangzó gyarapodásában; s szimbólumává annak a szeretetnek, amellyel az Úr az ő Legszentebb Anyja által úgy akart hozzánk közeledni, mint közülünk való, hogy szinte eggyé váljon emberiségünk nagy sokaságával (vö. Homília a Boldogságos Szűz Mária mennybevétele főünnepén, 1977. augusztus 15.).

Simuljunk hát szorosan ma este Jézushoz és Máriához, a Fiúhoz és az Anyához, hogy egységben – nemcsak a tónál, hanem a világ minden éjszakáján – Isten jelenlétének megnyugtató visszfénye legyünk, s ellenállhatatlan visszhangja az ő szeretetének, amely mindannyiunkat szeretetre hív.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media