Ma reggel 9 órakor XIV. Leó pápa a Vatikáni Bazilikában szentmisét celebrált, amelynek keretében kiszolgáltatta az áldozópapság rendjét.
A szentelési liturgia során a pápa elmondta homíliáját, amelyet az alábbiakban közlünk:
Kedves Testvéreim!
Ezzel a köszöntéssel különösen is azokhoz fordulok, akiket az imént mutattak be, s akik most részesülnek az áldozópap-szentelésben; továbbá családtagjaitokhoz, Róma papjaihoz – akik közül sokan éppen ezen a Húsvét negyedik vasárnapján emlékeznek saját szentelésükre –, valamint mindannyiótokhoz, akik jelen vagytok!
Ez a vasárnap tele van élettel! Noha a halál körülvesz bennünket, Jézus ígérete már most valóra válik: »Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen« (Jn 10,10). E fiatalok készségében, akiket az Egyház ma az áldozópapság rendjére hív, hatalmas nagylelkűséget és lelkesedést tapasztalunk. Amikor ilyen sokan és sokfélék összegyűlünk az egyetlen Mester köré, megújító erőt érzünk. Ez a Szentlélek, aki a szabadságban kapcsolja össze a személyeket és a hivatásokat, hogy senki ne éljen többé önmagának. A vasárnap – minden vasárnap – kihív minket az elszigeteltség és a bezárkózás »sírjából«, hogy találkozzunk a közösség kertjében, amelynek a Feltámadott az őrzője.
A papi szolgálat – amelyről e testvéreink hívása elgondolkodtat bennünket – a közösség szolgálata. A »bőséges élet« ugyanis a Fiú személyével való legszemélyesebb találkozásban érkezik el hozzánk, de azonnal felnyitja szemünket a testvérek azon népére, akik már megtapasztalták, vagy még keresik a hatalmat, hogy »Isten gyermekeivé váljanak« (Jn 1,12). Íme, a papi élet első titka. Kedves szentelendők! Minél mélyebb a Krisztussal való kapcsolatotok, annál radikálisabb a közös emberiséghez való tartozásotok. Nincs ellentét vagy versengés az ég és a föld között: Jézusban ezek mindörökre egybeforrnak. Ez az élő és dinamikus misztérium felbonthatatlan szeretetre kötelezi el a szívet: lefoglalja és betölti azt. Természetesen, miként a házastársak szerelmét, úgy az Isten Országáért vállalt cölibátust inspiráló szeretetet is óvni és szüntelenül megújítani kell, mert minden igaz vonzalom az időben érik meg és válik termékennyé. A szeretetnek egy sajátos, kényes és nehéz módjára kaptatok meghívást, s még inkább arra, hogy szabadságban hagyjátok magatokat szeretni. Ez az út pedig nemcsak jó papokká, hanem becsületes, készséges polgárokká, a béke és a társadalmi barátság építőivé is formál benneteket.
Ebben a tekintetben feltűnő az imént hirdetett Evangéliumban (Jn 10,1–10), hogy Jézus agresszorokra és erőszakos gesztusokra utal: közte és azok közé, akiket szeret, idegenek, tolvajok és rablók törnek be, akik áthágják a határokat; Jézus szavai szerint ők »csak azért jönnek, hogy lopjanak, öljenek és pusztítsanak« (10. v.), és mindenekelőtt az övétől eltérő, idegen hangon szólnak (vö. 5. v.). Nagy realizmus van az Úr szavaiban: ismeri annak a világnak a kegyetlenségét, amelyben velünk együtt jár. Szavaival fizikai, de még inkább lelki agresszióra utal. Ez azonban nem tartja vissza attól, hogy odaadja az életét. A leleplezés nem válik lemondássá, a veszély nem készteti menekülésre. Íme a papi élet második titka: a valóság nem tölthet el minket félelemmel. Az élet Ura az, aki hív minket. A rátok bízott szolgálat, kedves szentelendők, sugározza annak az embernek a békéjét, aki még a veszélyek közepette is tudja, miért van biztonságban.
Napjainkban a biztonság iránti igény agresszívvá teszi a lelkeket, bezárkózásra készteti a közösségeket, s arra indít, hogy ellenségeket és bűnbakokat keressünk. Gyakran vesz körül minket félelem, s talán bennünk is ott lakozik. A ti biztonságotok azonban nem a betöltött tisztségetekben rejlik, hanem Jézus életében, halálában és feltámadásában, abban az üdvösségtörténetben, amelyben népetekkel együtt részesedtek. Ez az üdvösség már most is munkálkodik abban a sok jóban, amelyet csendben visznek véghez a jóakaratú emberek, a plébániákon és mindazon környezetben, ahol útitársként ti is közelivé váltok majd. Amit hirdettek és ünnepeltek, az fog megőrizni benneteket a nehéz helyzetekben és időkben is.
A közösségek, ahová küldetést kaptok, olyan helyek, ahol a Feltámadott már jelen van, s ahol sokan már példás módon követték Őt. Fel fogjátok ismerni az Ő sebeit, meg fogjátok különböztetni az Ő hangját, és találtok majd olyanokat, akik Őrá mutatnak. Ezek a közösségek nektek is segíteni fognak abban, hogy szentté váljatok! Ti pedig segítsétek őket, hogy egységben járjanak a Jó Pásztor, Jézus nyomában, hogy az élet kertjeivé váljanak, ahol a feltámadás ereje kiárad és továbbadódik. Az embereknek gyakran épp egy olyan hely hiányzik, ahol megtapasztalhatják, hogy együtt jobb, hogy együtt szép, s hogy lehetséges a közös élet. A találkozás elősegítése, azok összehozása, akik egyébként soha nem keresnék egymást, az ellentétek közelítése: ez elválaszthatatlan az Eucharisztia és a bűnbánat szentségének ünneplésétől. Az egybegyűjtés ugyanis nem más, mint az Egyház szüntelen és megújuló beültetése.
Az Evangéliumban bír egyfajta sajátos jelentőséggel az a kép, amellyel Jézus egy adott ponton önmagáról kezd beszélni. Pásztorként jellemezte magát, de hallgatói – úgy tűnik – nem értik őt. Ekkor metaforát vált: »Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok a juhok kapuja« (Jn 10,7). Jeruzsálemben volt egy kapu, amelyet pontosan így hívtak: »Juh-kapu«, a Betheszda-fürdő közelében. Ezen keresztül hajtották be a templomba a juhokat és bárányokat, amelyeket előbb vízbe merítettek, majd áldozati bemutatásra szántak. Önkéntelenül is a keresztség jut eszünkbe erről.
»Én vagyok a kapu« – mondja Jézus. A szentév megmutatta nekünk, hogy ez a kép még ma is milliók szívéhez szól. Évszázadokon át a kapu – gyakran monumentális portál formájában – hívogatott mindenkit, hogy lépje át az Egyház küszöbét. Bizonyos esetekben a keresztelőkutat a templomon kívül építették fel, miként az ókori Probatikus-medencét, amelynek oszlopcsarnokaiban »számos beteg, vak, sánta és béna feküdt« (Jn 5,3). Kedves szentelendők! Érezzétek magatokat e szenvedő emberiség részének, amely a bőséges életre vár. Miközben másokat bevezettek a hitbe, saját hitetek is új erőre kap. A többi megkeresztelttel együtt nap mint nap átléptek majd a Misztérium küszöbén – azon a küszöbön, amelynek Jézus az arca és a neve. Soha ne rejtsétek el ezt a szent kaput, ne torlaszoljátok el, és ne váljatok akadállyá azok számára, akik be kívánnak lépni! »Ti nem mentetek be, s azokat is megakadályoztátok, akik be akartak menni« (Lk 11,52) – íme Jézus keserű szemrehányása azoknak, akik elrejtették a kulcsát annak az átjárónak, amelynek mindenki előtt nyitva kellene állnia.
Ma, jobban mint valaha – különösen ott, ahol a számok az emberek és az Egyház közötti eltávolodást jelzik –, tartsátok nyitva a kaput! Engedjetek be mindenkit, és legyetek készek kilépni is. Ez életetek egy újabb titka: ti csatornák vagytok, nem pedig szűrők. Sokan azt hiszik, már tudják, mi van azon a küszöbön túl. Emlékeket hordoznak magukkal, talán a távoli múltból; gyakran él bennük valami, ami nem aludt ki, és ami vonzza őket; máskor viszont akad ott valami más is, ami még ma is vérzik és taszít. Az Úr tudja ezt, és vár. Legyetek az Ő türelmének és gyengédségének tükröződései! Ti mindenkiéi vagytok, és mindenkiért vagytok! Ez legyen küldetésetek alapvető vonása: tartsátok szabadon a küszöböt, és mutassatok rá – anélkül, hogy túl sok szóra lenne szükségetek.
Másfelől Jézus nyomatékosan kijelenti: »Én vagyok a kapu: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül; bejár és kijár majd, és legelőt talál« (Jn 10,9). Ő nem fojtja el szabadságunkat. Vannak közösségek, amelyek fojtogatóak; társaságok, amelyekbe könnyű belépni, de szinte lehetetlen kilépni belőlük. Nem ilyen az Úr Egyháza, nem ilyen az Ő tanítványainak közössége. Aki üdvözül – mondja Jézus –, az »bejár és kijár, és legelőt talál«. Mindannyian oltalmat, pihenést és gondoskodást keresünk: az Egyház kapuja nyitva áll. De nem azért, hogy elszakadjunk az élettől: az élet nem merül ki a plébániában, a társulásban, a mozgalomban vagy a csoportban. Aki üdvözül, az »kijár és legelőt talál«.
Szeretteim, lépjetek ki, és találkozzatok a kultúrával, az emberekkel, az élettel! Csodálkozzatok rá mindarra, amit Isten növeszt anélkül, hogy mi elvetettük volna a magot. Azok, akiknek papjaivá lesztek – világi hívek és családok, fiatalok és idősek, gyermekek és betegek –, olyan legelőkön lakoznak, amelyeket meg kell ismernetek. Olykor úgy tűnik majd, nincsenek hozzájuk térképeitek. De birtokolja azokat a Jó Pásztor, akinek oly ismerős hangjára figyelnünk kell. Mennyi ember érzi ma magát elveszettnek! Sokaknak úgy tűnik, már nem képesek tájékozódni. Nincs hát értékesebb tanúságtétel annál, amely így vall: »Zöldellő legelőkön ad nekem nyugvóhelyet, csendes vizekhez vezet engem. Felüdíti lelkemet, az igaz ösvényen vezet az ő nevéért« (Zsolt 23,2–3). Az Ő neve Jézus: »Isten megszabadít!« Ennek vagytok ti a tanúi. »Igen, jóság és kegyelem kísérnek engem életem minden napján« (Zsolt 23,6). Testvéreim, kedves fiatalok: úgy legyen!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
