10:53-kor XIV. Leó pápa pápamobilon a Szeplőtelen Fogantatás-székesegyházhoz érkezett, a katolikus közösséggel 11:07-kor tartandó napközi imaóra végzésére.

Két gyermek virággal kedveskedett a Szentatyának, akit a monumentális lépcsősor alján a herceg, a hercegnő és Monaco érseke, Mons. Dominique-Marie David, a székesegyház bejáratánál pedig a plébános, Daniel Deltreuil kanonok fogadott.

A bejáratnál három kanonok nyújtotta át a pápának a feszületet és a szenteltvizet a meghintéshez; a Szentatya ezután a főhajón végighaladva az oltárhoz vonult, miközben a kórus énekbe kezdett. A találkozó végén a Szentatya pápamobilon a Szent Devota-templomba hajtatott.

Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet a Szentatya a napközi imaóra végzése során mondott:

Kedves Testvéreim!

Isten előtt és Istennél van Szószólónk: Jézus Krisztus, az Igaz (vö. 1Jn 2,1–2). János apostol e szavakkal segít nekünk elmélyedni az üdvösség misztériumában. Esendőségünkben, az emberségünket megsebző bűn terhétől sújtva, s mivel saját erőnkből képtelenek vagyunk átölelni az élet és a boldogság teljességét, maga Isten hajolt le hozzánk Fia, Jézus Krisztus által. Ő – amint az Apostol vallja – engesztelő áldozatként magára vette az ember és a világ rosszát; hordozta azt velünk és értünk, s azon áthaladva átalakította azt, és örökre megszabadított minket.

Krisztus hitünk dinamikus középpontja, annak szíve; s e központiságból kiindulva szeretnék hozzátok fordulni, miközben szívélyesen köszöntöm Őfensége Albert herceget, Őexcellenciája Dominique-Marie David érseket, a jelen lévő papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket, kifejezve mindannyiótoknak azt az örömöt, hogy itt lehetek és osztozhatok egyházi utatokban.

Tekintve Krisztust mint „Szószólót” – utalva az imént elhangzott olvasmányra –, szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot.

Az első gondolat a közösség ajándékára vonatkozik. Az igaz Jézus Krisztus, aki az Atyánál közbenjár az emberiségért, megbékéltet bennünket Ővele és egymással. Ő nem azért jön, hogy kárhoztató ítéletet hozzon, hanem hogy mindenkinek felajánlja irgalmát, amely megtisztít, meggyógyít, átalakít, és Isten egyetlen családjának tagjává tesz minket. Könyörületes és irgalmas vonása „Szószólóvá” teszi őt a szegények és a bűnösök védelmében – nem azért, hogy a rosszat pártolja, hanem hogy megszabadítsa őket az elnyomás és a szolgaság alól, s Isten gyermekeivé, egymás testvéreivé tegye őket. Nem véletlen, hogy Jézus tettei nem korlátozódnak a személy fizikai vagy lelki gyógyítására, hanem fontos társadalmi és közösségi dimenziót is hordoznak: a meggyógyult embert teljes méltóságában visszahelyezi abba az emberi és vallási közösségbe, amelyből – gyakran éppen betegsége vagy bűne miatt – korábban kirekesztették.

Ez a közösség (communio) az Egyház legfőbb jele, amely arra hivatott, hogy a világban Isten szeretetének tükröződése legyen, aki nem személyválogató (vö. ApCsel 10,34). Ebben az értelemben szeretném mondani, hogy a ti egyházatoknak itt, a Monacói Hercegségben nagy kincse van: az, hogy olyan hely és valóság, ahol mindenki befogadásra és vendégszeretetre talál abban a társadalmi és kulturális sokszínűségben, amely rátok annyira jellemző. A Monacói Hercegség ugyanis kis állam, lakossága azonban igen változatos: monacóiak, franciák, olaszok és számos más nemzet fiai lakják. Kis kozmopolita állam ez, ahol a származási helyek sokféleségéhez társadalmi-gazdasági különbségek is társulnak. Az Egyházban ezek a különbségek soha nem válnak a társadalmi osztályok közötti megosztottság alkalmává, hanem ellenkezőleg: mindenkit személyként és Isten gyermekeként fogadnak be, és mindenki annak a kegyelmi ajándéknak a részese, amely a közösséget, a testvériséget és a kölcsönös szeretetet ösztönzi. Ez az ajándék Krisztustól származik, aki Szószólónk az Atyánál. Hiszen mindannyian Őbenne keresztelkedtünk meg, ezért – Szent Pál szavaival: „Nincs többé zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).

Van azonban egy második szempont, amelyet szükségesnek tartok hangsúlyozni: az Evangélium hirdetése az ember védelmében. Azzal a vággyal, hogy mindenki befogadja az Atya szeretetének örömhírét, Jézus „Szószólóként” lép fel, kiváltképpen azok védelmében, akiket az Isten által elhagyatottnak tartottak, s akiket a világ elfeledettnek és kirekesztettnek ítél; így válik az irgalmas Isten hangjává és arcává, aki „igazságot szolgáltat minden elnyomottnak” (Zsolt 103,6).

Egy olyan Egyházra gondolok tehát, amely arra hivatott, hogy „szószólóvá” váljon, vagyis hogy védelmezze az embert: az egész embert és minden egyes embert. Ez a kritikai és prófétai megkülönböztetés útja, amelynek célja „az emberiség átfogó fejlődésének előmozdítása, tiszteletben tartva annak méltóságát és hiteles identitását, valamint végső célját, amely a Szentháromságos Istennel és az egymással való teljes közösség misztériumára mutat” (Nemzetközi Teológiai Bizottság: Quo vadis, humanitas?, 22).

Ez az első szolgálat, amelyet az Evangélium hirdetésének teljesítenie kell: megvilágosítani az emberi személyt és a társadalmat, hogy Krisztus és az Ő Igéje fényében felfedezzék saját identitásukat, az emberi élet értelmét, a kapcsolatok és a társadalmi szolidaritás értékét, a létezés végső célját és a történelem rendeltetését.

E tekintetben arra szeretnélek bátorítani benneteket, hogy végezzetek szenvedélyes és nagylelkű szolgálatot az evangelizációban. Hirdessétek az élet, a remény és a szeretet Evangéliumát; vigyétek el mindenkihez az Evangélium világosságát, hogy minden férfi és nő élete oltalmat és támogatást nyerjen a fogantatástól a természetes halálig; kínáljatok új tájékozódási térképeket, amelyek képesek gátat szabni a szekularizáció azon áramlatainak, amelyek az embert az individualizmus szintjére süllyesztik, a társadalmi életet pedig a gazdagság termelésére alapozzák.

Fontos, hogy az Evangélium hirdetése és a hit megnyilvánulási formái – amelyek oly mélyen gyökereznek identitásotokban és társadalmatokban – óvakodjanak attól a veszélytől, hogy puszta szokássá váljanak, még ha jó szokássá is. Az élő hit mindig prófétai, képes kérdéseket ébreszteni és ösztönzést adni: valóban védelmezzük-e az emberi lényt? Oltalmazzuk-e a személy méltóságát az élet minden szakaszának védelmében? Valóban az igazságosság és a szolidaritás jellemzi-e a hatályos gazdasági és társadalmi modellt? Áthatja-e a felelősség etikája, amely segít túllépni „az egyenértékűek cseréjének logikáján és a profiton mint öncélon” (XVI. Benedek: Caritas in veritate enciklika, 38), hogy egy méltányosabb társadalmat építsünk?

Szeretteim! Ha tekintetünket szüntelenül Szószólónkra, az Atyánál lévő Jézus Krisztusra szegezzük, az a Vele való személyes kapcsolatban gyökerező hitet fakaszt bennünk; olyan hitet, amely tanúságtétellé válik, s képes átalakítani az életet és megújítani a társadalmat. Szükséges, hogy ezt a hitet új eszközökkel és nyelveken – akár a digitális térben is – hirdessük, s ebbe mindenkit folyamatosan és kreatív módon bevezessünk és abban formáljunk. Ez különösen érvényes azokra, akik most nyílnak meg az Istennel való találkozásra: a katekumenekre és az újrakezdőkre, akiknek ügyét különös figyelmetekbe ajánlom.

Védőszentetek, a szűz és vértanú Devota inspiráljon benneteket példájával, a Boldogságos Szűz Mária, a Szeplőtelen Szűz pedig járjon közben értetek, és vezessen titeket mindenkor az úton!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media