Ma reggel 10 órakor, a Boldogságos Szűz Mária mennybevétele főünnepén XIV. Leó pápa szentmisét mutatott be a Castel Gandolfo-i Villanovai Szent Tamás pápai plébániatemplomban.

Az alábbiakban tesszük közzé a homíliát, amelyet a pápa az eucharisztikus liturgia során, az evangélium elhangzása után mondott el:

Kedves testvéreim!

Nagy örömmel ünnepelem veletek idén is Nagyboldogasszony főünnepét.

Az Egyház Tanítóhivatala úgy tanítja nekünk, hogy „Mária, miután befejezte földi életének lefolyását, testestül-lelkestül felvitetett a mennyei dicsőségbe” (XII. Piusz: Munificentissimus Deus apostoli konstitúció, 1950. november 1.), és ebben a misztériumban mutat rá annak a kegyelemteljességnek a beteljesedésére, amelyet Isten az ő szeplőtelen fogantatásakor ajándékozott neki (vö. uo.).

Ezért számos műalkotás ábrázolja őt földi élete végén gyönyörű fiatal nőként, aki fizikailag emelkedik el a földről a mennybolt felé. Ezek az alkotások a Jelenések könyvének azon szakaszában leírt jelenetből merítenek ihletet, amelyet az első olvasmányban hallottunk: „Egy asszony, akinek öltözete a nap, lába alatt a hold” (vö. Jel 12,1) – azt kifejezve, hogy Mária szívében találkozik a menny és a föld, az idő és az örökkévalóság.

Ez a kép látszólag ellentmond annak a tapasztalatnak, amit az évek múlása tesz velünk. Az életkor előrehaladtával ugyanis testünk nem lesz fürgébb, hanem nehezebb; bőrünk nem lesz frissebb, hanem az öregség jeleit mutatja; hajunk nem nyeri vissza színét és fényét, hanem őszül, majd teljesen megőszül. Mi közünk van tehát ahhoz a csodálatos fiatal nőhöz, akit oltárképeinken látunk?

Ahhoz, hogy ezt megértsük, össze kell kapcsolnunk a két említett jelet: Isten Anyjának romlatlan testét és szeplőtelen szívét. Hiszen a lélek tisztasága az, ami Máriában – miként mibennünk is – Isten kegyelméből megvilágítja és átszellemíti az egész embert, s elvezeti őt a mennyei dicsőségbe.

Mária testestül-lelkestül való megdicsőülése megtanít bennünket arra, hogy igazi szépségünk nem az idő múlása jeleinek elrejtésében rejlik, hanem abban, hogy még a testünkbe vésve is felmutatjuk a soha el nem múló szeretet jeleit (vö. 1Kor 13,8).

Így arra hív minket, hogy vizsgáljuk felül azokat a döntően hedonista és fogyasztói esztétikai mércéket, amelyeket a világ ránk kényszerít, s amelyek azzal fenyegetnek, hogy súlyos beidegződések fogságába ejtenek bennünket – értékes energiákat pazarolva arra, ami valójában nem számít, és nem maradandó. A mindennapi tapasztalatban találkozhatunk olyan emberekkel, akiknek az arcán mély nyomot hagytak az évek és a szenvedések, mégis nyugalmat, jóindulatot és békét képesek sugározni maguk körül; miközben láthatunk másokat, akik külsőleg talán vonzóak, de a bensőjükben kemények és hidegek. S könnyű megérteni, hol rejlik az igazi szépség, és hol van még szükség megtérésre, megbocsátásra és gyógyulásra.

Ha valóban fel akarjuk fedezni és ápolni akarjuk azt az isteni szépséget, amely körülvesz minket, s amelyre alkottattunk, és sugározni akarjuk azt magunk körül, meg kell tanulnunk kiolvasni azt egy kisgyermek gyengéd arcán éppúgy, mint egy idős ember ráncaiban, egy fiatal élénkségében éppúgy, mint egy felnőtt méltóságteljes tartásában, az ünnepi díszekben éppúgy, mint a munkaruhákban és a munkaeszközökben. Meg kell hallgatnunk a szeretet azon egyedülálló történeteit, amelyeket mindezek a valóságok elmesélnek nekünk, s fel kell ismernünk bennük a mennyország egy-egy apró felvillanását.

A szeretet az ember legszebb ékessége: az a szeretet, amely átszellemít, átalakít, nemesít és a magasba emel; amely könnyűvé, szabaddá tesz, s közel hoz Istenhez – még az élet fordulatai közepette is.

Szent VI. Pál pápa Szűz Mária mennybevételének misztériumáról elmélkedve azt mondta, hogy annak megértéséhez „a földi nyelvben használt kifejezéseinket felsőfokúvá és abszolúttá kell tennünk […], hogy kicsinyített méretben elképzelhessük az örökkévalót” (Homília, 1969. augusztus 15.). S Isten Anyjában a véges és a végtelen e találkozásáról Ferenc pápa így írt: „Mária az, aki képes egy állatoknak való barlangot Jézus otthonává változtatni néhány szegényes pólyával és egy hegynyi gyengédséggel” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 286).

Az a csoda, amelyet Mária, a názáreti leány ártatlan szívében megélt, s amely elvezette őt a mennyei dicsőségbe: a végletek érintkezése, amint ő maga is tanúsítja a Magnificat ihletett szavaival, amelyeket az evangéliumban hallottunk (vö. Lk 1,46–55). Ebben a dicsőítő énekben a mennyei Anya hitének alázatos kifejezésein keresztül egyszerű módon beszél nekünk a legmagasztosabb titkokról: Istenről, aki benne emberré válik, hogy üdvözítse az embereket; az Örökkévalóról, aki benne nyilvánul meg az időben, hogy számunkra is újra megnyissa az örökkévalóság útját; miközben „alázatos szolgálóleánya” mivoltában megmutatja nekünk azt a „kicsinyített dimenziót”, amelyben – ahogyan Szent VI. Pál mondta – mi is találkozhatunk az Úrral.

Az általunk ünnepelt misztérium fenségét tehát nem kell messze keresnünk. Ott találkozhatunk vele, ahol igazi szeretet van: egy édesapa és egy édesanya szemében, akik egy átdolgozott nap után fáradtan, de boldogan térnek haza, hogy gyermekeikkel lehessenek; a nagyszülők arcán, akik az öregkor bajai ellenére váratlan erőre kapnak, amikor unokáikról gondoskodnak; vagy a fiatalok törekvésében, akik igyekeznek tisztán és becsületesen felnőni, s készek szembemenni azzal, „amit mindenki tesz”; végül pedig azon sok-sok férfi és nő munkájában, akik nap mint nap, hittel és odaadással hozzájárulnak ahhoz, hogy egy kis Mennyet hozzanak a földre, a földet pedig a Menny felé emeljék.

Kedves testvéreim! A mennybe vett Szűzanya gyönyörű arca egyedülálló, felülmúl minden lehetséges ábrázolást, s mégis, egyúttal ismerős számunkra: azoknak az embereleknek az arca ez, akik mellettünk állnak – ebben a pillanatban is –, azoké a testvéreinké, akikkel a hitben osztozunk életünk mindennapi felajánlásában. Ezért a hívők közössége a Jelenések könyvének asszonyában önmagát látja, s a II. Vatikáni Zsinat Máriát úgy írja le, mint aki „az Egyház előképe és kezdete, […] a biztos remény és a vigasztalás jele” (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 68). Az ő szent emberségében, Isten kegyelméből, ott van a mi emberségünk is, ott vagyunk mi is, akik arra kaptunk hivatást, hogy az életnek ugyanazt a teljességét éljük meg, s ugyanabban a dicsőségben részesüljünk.

Szent Ágoston Krisztus feltámadásáról szólva arra buzdította korának keresztényeit, hogy tegyék azt életük iránytűjévé és igazodási pontjává. Így fogalmazott: „Krisztus feltámadt, hogy többé ne haljon meg […]. Válts irányt, kövesd a fényt! Kezdj felkelni arról a helyről, ahonnan ő feltámadt!” (Enarratio in Psalmos 126, 7).

Tegyük magunkévá ezt a hívást! Kövessük a Feltámadott fényét, s ha szükséges, váltsunk irányt! Tegyük ezt különösen ma, Máriára tekintve, akit Isten testestül-lelkestül dicsőséggel koronázott meg, s akit Anyánkkul, vezetőül, útitársul és védelmezőül ajándékozott nekünk a Mennybe vezető úton.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media