10.22 órakor az Angyalos Boldogasszony-bazilikában a Szentatya szentmisét mutatott be a „GO! Franciscan Youth Meeting 2026” találkozó résztvevőivel. A záróáldás előtt egy fiatal köszönetet mondott a pápának a találkozóért. A szentmise végén XIV. Leó pápa belépett a Porziuncola-kápolnába egy rövid, csendes imára.

Ezt követően a Szentatya elhagyta a bazilikát, és miután elbúcsúzott az érkezésekor őt fogadó közjogi méltóságoktól, 12.16-kor helikopterrel indult el Santa Maria degli Angeliből, hogy visszatérjen a Vatikánba.

Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó pápa homíliáját, amely a szentmise során hangzott el:

Kedves testvéreim!
Kedves fiatalok!

Urunk színeváltozásának ünnepe, amelyet most ülünk, a fény misztériuma, amely segít elmélyíteni ezt a találkozásunkat, amely bár örömteli, mégis tele van a jelennel és a jövővel kapcsolatos kérdésekkel. Az evangéliumi elbeszélésben megtaláljuk a fény és az árnyék, a csend és a szavak, a csodálat és a meg nem értés közötti ellentétet. Assisiben vagyunk, egy olyan városban, ahová évszázadok óta sok zarándok emelkedik fel – ma mi is –, mert itt minden azt suttogja, hogy az életünk alakot válthat, fényt sugározhat, és újjáépítheti a világot. Itt kezdődött Ferenc, Klára, majd fiatalok ezreinek átalakulása: ők az evangéliumot sine glossa – mi úgy mondanánk: engedmények nélkül – fogadták be, és Jézus élete újjáéledt bennük.

Azért érkeztünk ide, hogy megértsük, merre halad a történelem, és mi magunk hová tartunk. Az evangéliumban látjuk, hogy lehet értelmet találni, meg lehet pillantani egy utat. Akárcsak Péter, Jakab és János, mi is kissé félre vagyunk vonva, és Jézus velünk van. Ez a lényeg: az ő jelenléte. A hegyen az apostolok szemlélik Jézust, aki a saját jövőjére tekint. Ebben a kérdésben félreértés volt közöttük. Hat nappal korábban Péter tiltakozott a Mesternek, amiért az nyíltan beszélt a keresztről (vö. Mt 16,21–26): dicsőséget várt a Messiás számára, és talán magának is, anélkül, hogy számításba vette volna az ellenállást és a kockázatokat, de főleg anélkül, hogy megkérdezte volna magától, mi is az a dicsőség. Jézus színeváltozásában most maga Isten tárul fel dicsőségében, amely egy védő és körülölelő felhő formájában jelenik meg. Rámutat a Fiúra, és arra hív, hogy hallgassunk rá. Az élet útját úgy fedezzük fel, hogy együtt követjük őt. Szépsége új arculatot ölt, soha nem látott intenzitással ragyog, annyira, hogy Péter meg akarná állítani az időt, és meg akarná hosszabbítani azt a látomást. Nagylelkűen felajánlja, hogy három sátrat épít, mintha így folytatódhatna a beszélgetés Jézus, Mózes és Illés között. De ebbe a beszélgetésbe be kell lépnünk. Nem maradhatunk csupán nézők. Arra vagyunk hívva, hogy a Mesterrel együtt olvassuk a Szentírást, értelmezzük korunkat, és döntéseket hozzunk, az ő útját követve. Azért vagyunk itt, hogy legyőzzük a beletörődést és a félelmet, hogy feloldjuk azokat a kétségeket, amelyek minket is visszatartanak, ahogyan az apostolokat is visszatartották. Jézus arra hív minket, hogy párbeszédbe lépjünk az ő történetével, és így új oldalakat írjunk a történelemben.

Amikor azt halljuk, hogy „arca ragyogott, mint a nap, és ruhája fehér lett, mint a fény” (Mt 17,2), gondoljunk a húsvét reggelére, amikor az Úr angyala elhengerítette a követ a sírboltról, és hírül adta a feltámadást. „Tekintete olyan volt, mint a villámlás, ruhája pedig fehér, mint a hó” (Mt 28,3). Ez egy új nap fénye, amely felé törekszünk, miközben körülöttünk – és néha bennünk is – még sötétség van. Látjuk ennek hajnalát a szentté avatottakban, mint például Szent Ferencben és Szent Klárában, valamint a gonoszra jósággal válaszoló testvérek sokaságában. Nem vagyunk egyedül! Ezekben a napokban megtapasztaltátok ezt: találkoztatok és meghallgattátok egymást, átlépve a harsány és egymásnak ellentmondó hangok zaján, eljutva a párbeszéd művészetéig. Ma azt a Jézust szemléljük, akinek a színe éppen az Atyával, az őt megelőző Mózessel és Illéssel, valamint kortársaival, a tanítványokkal folytatott párbeszédben változik el.

Az Egyház azért létezik, hogy beléptessen minket az odafigyelés és a döntés ezen dinamikájába, amelyben megértjük, kiért és hogyan éljünk. Ez az a közösség, amelyben megtanuljuk felismerni Isten hangját – amely soha nem egyezik meg pusztán a saját véleményünkkel –, és merünk engedelmeskedni a Szentléleknek, aki merésszé és kreatívvá tette mindazokat, akik elfogadták Jézus követését: eltorzulunk, ha elszakadunk Tőle és másoktól; viszont színeváltottá válunk azokban a kötelékekben, amelyek táplálnak és az életre hívnak. A ferences lelkiség, amelyben nevelkedtetek, az egyik leginkább odafigyelő arra, hogy újjáépítse az alapvető kapcsolatokat Istennel és minden teremtményével: egy olyan harmóniát, amelyet ma, jobban mint valaha, őriznünk és ápolnunk kell.

Ebben az értelemben első enciklikám elején rámutattam: „Minden nemzedék örökségül kapja azt a feladatot, hogy alakítsa saját korát: hogy a történelmet olyan hellyé érlelje, ahol minden személy méltóságát megőrzik, az igazságosságot előmozdítják, és a testvériség megvalósulhat. De minden korszakra leselkedik annak a veszélye, hogy egy embertelenebb és igazságtalanabb világot építsen fel. Ahol az emberiséget az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti saját arcát, mi, keresztények, felemeljük tekintetünket a megtestesült Isten felé, tudva, hogy »csak a megtestesült Ige misztériumában talál igazi fényt az ember misztériuma«. Ez a csodálatos emberség Jézus Krisztusban az Úttá, az Igazsággá és az Életté válik, megnyitva mindannyiunk számára az utat a teljesség felé vezető növekedéshez” (Magnifica humanitas, 1).

Kedves barátaim! Amiért Szent Ferenc nyolcszáz évvel a halála után még mindig vonz minket, az abban a csodálatos emberségben rejlik, amely arra késztette, hogy elhagyja a már kijelölt utakat, hogy egy új nyílhasson meg, amely következetesebben követi Jézus útját. Még egy olyan városban is, mint Assisi, amely már évszázadok óta keresztény volt, ez forradalminak hatott. „Klára döntése még lenyűgözőbb volt: egy fiatal lány, aki olyan akart lenni, mint Ferenc; aki nőként olyan szabadon akart élni, mint azok a testvérek!” (Jubileumi kihallgatás, 2025. október 4.). Ez a kereszténység ereje: a kezdeteké és a számtalan újrakezdésé.

Nos, kedves fiatalok, ma Európa és az egész világ bennetek keresi az új szenteket: merjetek hinni az evangélium szavában, váljatok emberivé Jézus Krisztus szabadságával, öleljétek magatokhoz Szegénység testvért! Találkozótok címe – Go! – küldetés, útnak indítás olyan utakra, amelyekről nincs térképünk, mert azok a szívre hallgatva, a Szentléleknek engedelmeskedve, a Feltámadottat követve nyílnak meg, ahová ő előttünk akart járni. Go! Menjetek! Vagy még jobb: menjünk! Let’s go! A perifériákra, ahol az igazságtalanság és a kevesek hatalmaskodása megtagadja a méltóságot és az álmokat sokaknak, Isten túl sok fiának és leányának. Ferenc pápa, az assisi Szegénykétől ihletet merítve, óva intett minket attól a „kísértéstől, hogy olyan keresztények legyünk, akik tisztes távolságot tartanak az Úr sebeitől. Jézus azonban azt akarja, hogy érintsük meg az emberi nyomorúságot, érintsük meg mások szenvedő testét. Várja tőlünk, hogy feladjuk azokat a személyes vagy közösségi menedékeket, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy távol tartsuk magunkat az emberi dráma sűrűjétől” (Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 270).

Előfordulhat, hogy nem értik meg az embert, még a saját háza népe sem, ahogyan az Szent Ferenccel is történt. Mégis: kivonni magunkat a hatalom kultúrája alól és lebontani az embereket egymástól elválasztó falakat soha nem jelenti a család, a város vagy a hagyomány elárulását; sőt, éppen ezek felszabadítását jelenti saját kísérteteiktől, a félelemből és tudatlanságból kitalált ellenségeiktől, valamint attól az erőszaktól, amellyel saját kicsiny rendünket akarjuk ráerőltetni egy olyan valóságra, amely mindenfelől meghalad minket. Istenben bízni azt jelenti, hogy – akárcsak Ferenc és Klára – ismét rátalálunk a testvérek világára, akiket megbecsülni és szolgálni kell, nem pedig kizsákmányolni és uralni. Nem egy olyan világot, amelyet védenünk kell, hanem amelyet át kell ölelnünk.

Kölcsönözzétek életeteket, kedves fiatalok, a szeretet civilizációjának – amelynek csíráit az önzetlenség annyi példájában megtapasztaltátok már –, s amely Krisztus képmására formálja át azt a számtalan béketeremtőt, akik még ma is az élet szolgálatában fáradoznak a halál legtragikusabb színpadjain! Egyesítsétek csodálatos emberségetek legfőbb erőit – a tanulmányokat, a szakértelmet, a munkát, a barátságokat, a szeretetet és az imádságot –, sokféle módon téve időszerűvé Ferenc látomását! Bízom benne, hogy kedves számotokra a neki gyakran tulajdonított imádság, ez a múlt századból való szöveg:

Uram, tegyél engem a te békéd eszközévé:
hogy ahol gyűlölet van, ott szeretetet hintsek;
ahol sérelem van, ott megbocsátást;
ahol széthúzás van, ott egységet;
ahol tévedés van, ott igazságot;
ahol kétség van, ott hitet;
ahol kétségbeesés van, ott reményt;
ahol sötétség van, ott világosságot;
ahol szomorúság van, ott örömöt.

Íme, „hová” kell menni! Go! De íme, különösen az, hogy „hogyan” kell menni:

Uram, engedd, hogy ne arra törekedjem:
hogy engem vigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak;
hogy megértsenek, hanem hogy én megértsek másokat;
hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.
Mert mert az adásban kapunk,
amikor elfeledkezünk magunkról, akkor találjuk meg önmagunkat,
amikor megbocsátunk, akkor kapunk bocsánatot,
és amikor meghalunk, akkor támadunk fel az örök életre.

Kedves barátaim, vésődjenek be emlékezetetekbe ezek az Assisiben töltött napok, és a hazatérés – Európa különböző országaiba, ahová utaztok – legyen olyan, mint amikor Péter, Jakab és János lejöttek a színeváltozás magas hegyéről! Elmélyült hazatérés ez, amely nyitott a jövőre, és elkötelezett Jézus Krisztus mellett. Ő bízik bennetek, számít rátok, és mindig veletek marad.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media