Ma reggel, miután elhagyta a Vatikáni Apostoli Palotát, a Szentatya, XIV. Leó autóval a római Ciampino „G.B. Pastine” repülőtérre utazott, ahonnan 7.49-kor indult el, hogy lelkipásztori látogatást tegyen Lampedusán. A lampedusai repülőtéren a gép 8.54-kor szállt le.

Érkezésekor a pápát fogadta Őexcellenciája Alessandro Damiano, Agrigento érsek-metropolitája; Renato Schifani, a Szicíliai Régió elnöke; Salvatore Caccamo, Agrigento prefektusa; Filippo Mannino, Lampedusa polgármestere; valamint Giuseppe Pendolino, az agrigentói Szabad Önkormányzati Konzorcium elnöke.

Ezt követően XIV. Leó autóval a lampedusai temetőbe utazott, hogy virágcsokrot helyezzen el és imádkozzon néhány migráns sírjánál. Közvetlenül ezután a pápa elérte a „Porta d’Europa”-t, ahol rövid találkozón vett részt egy migráns családdal és egy gyermekkel, majd velük együtt a kapu felé indult. Ezt követően a Szentatya autóval a „Favaloro mólóhoz” ment, hogy megáldja a mólót Ferenc pápáról elnevező emléktáblát, és köszöntötte a Vöröskereszt által kísért migránsok egy csoportját.

Az áldás és a köszöntések után a Szentatya nyitott autóval a Salina körzetében található „Arena” sportpályára utazott.

Érkezésekor, Lampedusa polgármesterének köszöntő szavai után, a pápa néhány szót intézett az egybegyűltekhez. Ezután, 10.26-kor XIV. Leó elnökölt a szentmisén. Az oltár mellett elhelyezték a Porto Salvo-i Miasszonyunk-képet.

A bevezető szertartások és az igeliturgia után a Szentatya megtartotta homíliáját.

A szentmise végén, Agrigento érsek-metropolitájának köszönetnyilvánítása után a pápa a városháza helyiségeibe ment, ahol köszöntötte a polgári és katonai hatóságok képviselőit, az önkénteseket, a papokat és a betegeket.

Ezt követően a pápa autóval a lampedusai repülőtérre utazott, ahonnan – miután elbúcsúzott az érkezésekor őt fogadó hatóságoktól – 12.54-kor elindult, hogy visszatérjen a Vatikánba.

A Szentatya 14.04-kor érkezett vissza a római Ciampino repülőtérre.

Az alábbiakban közzétesszük a pápának Lampedusa polgármesteréhez intézett köszöntését, valamint az „Arena” sportpályán bemutatott szentmise keretében elmondott homíliáját:

A Szentatya köszöntése

Polgármester úr!
Köszönöm, köszönöm!
Polgármester úr!
Excellenciás uram, tisztelt tisztségviselők,
kedves testvéreim!

Köszönöm a polgármester úrnak a Lampedusa és Linosa község nevében hozzám intézett köszöntését, és köszönöm mindnyájuknak a fogadtatást!

Az a tény, hogy a Favaloro mólót Ferenc pápáról neveztétek el, annak a köteléknek a jele, amelyet elődöm alakított ki a ti közösségetekkel és a migráns testvérekkel: a pápa közel állt hozzátok ebben a számotokra nagyon megterhelő időszakban. Ma pedig azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek: a pápa továbbra is kísér benneteket, támogat és bátorít titeket.

Nem azért jöttem, hogy beszédeket tartsak, hanem hogy ünnepeljem az Eucharisztiát, Krisztus köztünk való jelenlétének legfőbb jelét. Jézus gesztusa, amellyel megtöri a kenyeret, hogy önmagát adja, értelmet és erőt ad mindennapi segítő és megosztó cselekedeteinknek. Igen, ez egy olyan hely, ahol a szavaknál hangosabban beszélnek a tettek. De a tetteknek, hogy emberiek legyenek, szívre van szükségük. Ezért gyűltünk össze itt: hogy Krisztustól merítsük azt a szeretetet, amelyet csak Ő adhat nekünk, hogy a mai és a holnapi világ emberibb legyen, emberibb mindenki számára.

Köszönöm!

A Szentatya homíliája

Kedves testvéreim!

Isten mindig elsőként szeret minket. A tenger, ez a sziget és az arcotok szépsége az Ő ajándékozó kezdeményezésének visszfénye: a szeretet megelőz, körülvesz és egybegyűjt minket. Hálás vagyok az Úrnak, hogy meglátogathatlak benneteket Ferenc pápa nyomdokait követve, aki 2013. július 8-án Péter utódjaként tett első útja alkalmával Lampedusára akart jönni.

Az apostolok, mint tudjátok, hajóztak a Földközi-tengeren, és megtapasztalták a szigetek és partok lakóinak vendégszeretetét, amelyek évezredek óta a civilizációk kereszteződései. Az evangélium ott visszhangzik, ahol a népek találkoznak, az emberek befogadják egymást, sorsuk összefonódik, és a különböző kultúrák párbeszédet folytatnak. Ezzel szemben elnémul ott, ahol mindenki szigetté válik önmaga számára, ahol elkerülik az érintkezést, és megszakad a megosztás. Ebben az értelemben az imént hirdetett, az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd egy folyamatosan zajló történetet ír le (vö. Lk 10,25–37), és a Fratelli tutti enciklika segített nekünk abban, hogy újraolvassuk azt a drámai történelmi körülmények között, amelyek közé még mindig be vagyunk ágyazva. Isten Igéje mindig a mának szól, és olyan párbeszédbe von be minket, amelyből átalakulva kerülünk ki. Hogyan válaszolunk tehát annak a szeretetére, aki elsőként szeretett minket?

Kedves testvéreim! Ma Lampedusa és Linosa egy olyan veszélyes úton találja magát, mint az az út, amely Jeruzsálemből Jerikóba vezetett (vö. 30. vers). Itt nem csupán egy, hanem több ezer olyan embert láttatok, akik rablók kezébe kerültek, akik mindent elvettek tőlük, véresre verték őket, majd elmentek, és félholtan ott hagyták őket (vö. Lk 10,30). A tenger befogadta a többieket, azokat, akiknek nem sikerült eljutniuk oda, ahová remélték. Érezzük azonban az ő jelenlétüket is, amely nem kevésbé szólít meg minket, mint azoké, akik partra szálltak, és akiknek figyelemre és segítségre van szükségük. Valójában minden intellektuális megfontolás és ideológiai meggyőződés előtt az a találkozás, amikor szembesülünk azzal, aki mindenétől megfosztva fekszik előttünk, a közelségre hív minket. A Zsidóknak írt levél figyelmeztet minket: „Gondoljatok a gyötrődőkre, mert nektek is van testetek” (Zsid 13,3). Ez az evangéliumi példabeszéd lényege: felebaráttá válunk, felebaráttá leszünk (vö. Lk 10,36–37)!

Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak nektek, lampedusai testvéreim, azért a közelségért, amelyet sokan közületek a gyakorlatban is megélnek. Ismét megtörtént az együttérzés csodája – „meglátta és megesett rajta a szíve” (33. vers) –: egy olyan belső forradalom, amely felszínre hozza bennünk Isten érzületét, és tágítja gondolatainkat, szívünket és életünket. Köszönetet mondok az önkénteseknek, a „Forum Lampedusa Solidale” keretében tömörülő egyesületeknek, a polgári intézményeknek, a Parti Őrségnek, a polgármestereknek és az egymást követő városvezetéseknek; köszönöm a diakónusoknak, a papoknak, a szerzetesnőknek, az orvosoknak, a pszichológusoknak, a pedagógusoknak; köszönöm a biztonsági erőknek és mindazoknak, akik – a hit ajándékával vagy anélkül – úgy döntöttek, hogy együtt szeretnek. Igen, mert köztetek maga a szeretet szerveződött meg, az a szeretet, amelynek az együttérzés – mely meglátja a testvért a tengeren – mintegy az első rezdülése, mély hívás arra, hogy merjetek megtenni olyasmit, amire soha nem gondoltatok volna. Köszöntöm az itt lévő migránsokat: ők maguk nem csupán kaptak, hanem utazásuk során sokszor gyakorolták is a szolidaritást, mint szegények, akik a legszegényebbeket segítik. Köszönöm, testvéreim, mert semmi sem magától értetődő abban, ahogyan felebaráttá váltok, semmi sem automatikus.

A példabeszéd erről beszél nekünk: a szeretet mindig a szabadságban rejlik, a szabadság pedig a döntésekben. Vannak, akik úgy döntenek, hogy nem válnak felebaráttá, és vannak, akik úgy döntenek, hogy nem döntenek. Azok, akik ebben a tengerben vesztették életüket, mind a meghozott döntések, mind az elmulasztott döntések áldozatai. A közjó iránti közöny és a korrupció a származási helyeken, a szegénységet és kirekesztést előidéző világgazdasági rendszer, az előítéleteket és megvetést tápláló félelem, az a gondolat, hogy ezek a problémák nem érintenek minket, azok bűnözői számításai, akik mások tragédiájából profitálnak, valamint a puszta vészhelyzet-kezelésről az átfogó és közös politikák kidolgozására való lassú és nehéz átmenet: mindez ma, az evangéliumi történetet követve, a „továbbhaladás” sietségét idézi fel (vö. 31–32. versek).

A példabeszédben egy pap „történetesen” arra jár (31. vers), majd utána egy levita. Mindketten látják, de továbbhaladnak. Sajnos minden korban vannak olyanok, akik attól tartanak, hogy a másokkal való érintkezés során tisztátalanná válnak, és így – még a szenvedés és a halál láttán is – tagadják az Istenben való közös eredetet, minden emberi lény végtelen méltóságát és a határtalan szeretetre szóló hívást. Ideje felismerni és kijelenteni, hogy a vallási hovatartozás soha nem válhat a megkülönböztetés forrásává, mintha a hitnek határai lennének, és nem pedig egyetemes üvdösségre szóló hívás lenne. Ahol elválasztó falak álltak, Krisztus lebontotta azokat (vö. Ef 2,14). Nincs Isten iránti szeretet a felebarát iránti szeretet nélkül, és nincs felebarát, ha én nem közeledem. Megállni, megrendülni, lehajolni, sírni mások fájdalma láttán – ahogyan Jézus tette – azt jelenti, hogy belépünk a szeretet áramlásába, abba, amelyben Isten kinyilatkoztatta magát.

Kedves testvéreim! Aki hagyja, hogy magával ragadja az együttérzés és az irgalmasság ezen dinamikája, az másképp kezd élni, másképp lesz állampolgár, másképp dolgozik. Ekkor valósulhat meg valóban a szeretet civilizációja, amelyet szent elődeim, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál vázoltak fel. A múlt század számos prófétájával és vértanújával együtt ők is megértették, hogy az emberi szív szakadékaira és a háború borzalmaira csak az irgalmasság tud új kezdetekkel válaszolni. Most, ezen óriások vállán állva, beléptünk egy olyan évezredbe, amelyben szellemi, kulturális, jogi, politikai és gazdasági formát adunk a szeretet civilizációjának. A fájdalom hatalmas mértéke, amelyet látunk, láttassa meg velünk e hívás radikális jellegét.

Akárcsak a szamaritánus, mi is megváltoztathatjuk a terveinket és az útirányunkat. A szamaritánusnál is több erőforrással és lehetőséggel rendelkezünk ahhoz, hogy a reménynek történelmi konkrétságot adjunk. Ő „odament hozzá, bekötözte a sebeit, olajat és bort öntött rájuk; aztán felültette a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondoskodott róla” (Lk 10,34). Nekünk is el kell ismernünk, hogy „a szeretet civilizációja nem egyetlen, látványos gesztusból születik, hanem apró, kitartó hűségek összességéből, amelyek gátat szabnak az embertelenségnek” (Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 213). Erről, lampedusai barátaim, ti vagytok a tanúk! Itt, a veletek való szembesülés során jobban megértjük korunkat, és mindenki megvizsgálhatja saját élete irányát. „Természetesen nem mindenkinek van ugyanolyan hatalma a valóság alakítására […]. Mégis, senki sem mentes a felelősség alól. Mindenkinek megvan a maga cselekvési területe, és ott – nem máshol – hivatott dönteni, hogy táplálja-e az erő logikáját (akár csak közöny, cinizmus, hazugság, gyűlölet révén), vagy őrzi-e a béke logikáját (igazsággal, mértékletességgel, felebaráti közelséggel, gondoskodással)” (uo., 212).

Ezért Európának a Földközi-tengerben fekvő ezen legszélső csücskéből jobban látható az a korszakos hívás, amelyet a migráció jelensége az európai társadalmak felé intéz. Ebben a tekintetben is – akárcsak az ökológiai átállás és a béke előmozdítása terén – Európa egyedülálló potenciállal rendelkezik, amely történelméből és kultúrájából fakad, és ebből adódóan ugyanilyen mértékű felelősség is terheli. Földrajzi elhelyezkedése és intézményi felépítése révén Európa képes – ezen a területen – átfogó módon kezelni a válságot, az elsősegélynyújtást egy olyan hosszú távú stratégiai tervbe ágyazva, amely képes befogadni, megvédeni, előmozdítani és integrálni a migránsokat, és egyúttal a fejlődésért is dolgozik, hogy senki se kényszerüljön elvándorlásra. Mindezt úgy, hogy közben őrködik minden személy méltóságának tiszteletben tartása felett. Ez a közintézmények feladata, de az egész civil társadalomé és az Egyházé is.

Nővéreim és testvéreim! Ahogyan nemrég Tenerifén, a spanyolországi apostoli út során is elmondtam, Lampedusán is a befogadás kultúrájának turisztikai hivatása is van, amelyet – sajnos – a migrációs útvonalak fenyegetve érezhetnek, és amely közönyben, sőt akár ezek drámai vonatkozásaival való szembenállásban is fejlődhet. Sokak számára ugyanis a nyaralás csupán szórakozás, könnyedség, gondtalanság. Így úgy tűnik, mintha láthatatlan falat kellene emelnünk a hajótöröttek tengere és a nyaralók tengere között. Legyen bátorságotok másképp gondolkodni! Fokozatosan, kreativitással elérhetitek, hogy bárki, aki valamennyi időt – akár pihenés céljából is – ezen a szigeten tölt, emberségesebbé váljon, mérve magát a ti szeretetetekkel, azzal, amit a tenger tanított nektek, és azokkal a találkozásokkal, amelyek neveltek benneteket. Valódi pihenés ugyanis ott van, ahol az élet értelme újra megtalálható; és igazi jólét akkor van, amikor a gazdaság igazságos és testvéri. Ebben a gazdaságban a teremtett világ iránti gondoskodás és a társadalmi barátság olyan szintézissé forr össze, amelyet az emberiség ma keres.

A Szentírás első olvasmánya emlékeztetett bennünket arra, hogy a vendégszeretet gyakorlása által „némelyek tudtukon kívül angyalokat láttak vendégül” (Zsid 13,2). Legyetek hát kicsiben a próféciája annak, amire nagy léptékben együtt törekedhetünk. Ennek gyümölcseiből ti magatok és családjaitok fogtok elsőként részesülni, legyőzve azokat a megosztottságokat és nézeteltéréseket, amelyeket csak a szeretet képes feloldani. Különösen a plébánia legyen olyan közösség, ahol az evangélium iskolájában együtt tanulunk meg befogadni, kísérni és integrálni, a közösség szellemében.

Itt, az oltár mellett látható a Menedék Kikötőjének Boldogasszonya-kép, Lampedusa oltalmazója. Talán tudjátok, hogy Szent Ágoston előszeretettel írta le az emberi életet viharos tengeren való hajózásként, sorsát pedig biztonságos és védett kikötőként. Ne hagyjuk, hogy a félelem erőt vegyen rajtunk, hanem tekintsünk a mindennapi megpróbáltatásokra a lehetőségek és a tanúságtétel idejeként. Hitetek, kedves testvéreim, erősödjön meg tehát ezekben a próbatételekkel és nagylelkű elkötelezettséggel teli években. Ez a tisztelt Kép szóljon hozzátok újra olyan erővel, mint régen, amikor azok, akik áthagyományozták rátok ezt a tiszteletet, radikális őszinteséggel bízták magukat a Szűzanya közbenjárására. Mindannyiunknak Isten a biztonságos kikötője, és minden keresztény közösség arra hivatott, hogy ennek visszfénye legyen a földön. Nektek pedig, Lampedusa és Linosa közössége, soha ne hiányozzon a hit, a remény és a szeretet lehelete: „O’scià!” [A lampedusaiak jellegzetes üdvözlése].

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media