Szent Péter és Szent Pál apostolok főünnepén, 9 óra 30 perckor a Vatikáni Bazilikában a Szentatya, XIV. Leó megáldotta és felhelyezte a szent palliumokat, amelyeket Szent Péter apostol sírjától hoztak, és amelyeket az év folyamán kinevezett érsek-metropolitáknak szántak.

A pápa a bíborosokkal, az érsekek-metropolitákkal és a püspökökkel együtt elnökölt a szentmisén.

A szentmise során, az evangélium felolvasása után a Szentatya elmondta az alább olvasható homíliát:

Kedves testvéreim!

Ma egyetlen főünnepen emlékezünk Szent Péterre és Szent Pálra, Róma városának és egyházmegyéjének védőszentjeire: az egyiket Jézus választotta ki nyájának pásztorává, a másikat pedig a pogányok apostolává választotta ki. Bennük az egyház két oszlopát tiszteljük.

Péter, Isten népének őrzője, az Újszövetségben többször is úgy tűnik fel előttünk, mint aki elkötelezetten törekszik a testvérek közötti közösség megőrzésére. Ő az, aki a Galileai-tengernél, egy látszólag eredménytelen éjszakai munka után így szól a Mesterhez: „Semmit sem fogtunk; de a te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5), és újra kievez a nyílt vízre, magával vive a többieket is. Még ő az, aki – miközben sokan elfordulnak az Úrtól az Élet Kenyeréről szóló kemény beszéd után – így szól a Messiáshoz: „Kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,68), és ott marad, a többi tizeneggyel együtt. Mindig ő az, aki Cezáreában Jézusban felismeri Isten Fiát, és mindenki hangjává válik az egyetlen hit megvallásában, amint azt az evangéliumban hallottuk (vö. Mt 16,13–19). A feltámadás után is, a tó partján, ő az első, aki eléri Krisztust: a vízbe veti magát, úszva megelőzi a többieket, hogy alázatosan megújítsa szeretetét, és megerősítést nyerjen küldetésében (vö. Jn 21,1–17).

Péter pedig hű marad ehhez a küldetéshez akkor is, amikor például Jeruzsálemben a körülmetéletlen pogányok keresztségre bocsátásának kérdése a közösség szétszakadásával fenyeget. Összehívja a testvéreket, meghallgatja őket, és végül, a Szentlélek vezetésével meghozza a döntést, megőrizve a közösséget, és új korszakot nyitva meg Isten egész népe számára: „Hisszük – jelenti ki –, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk […] akárcsak ők” (ApCsel 15,11).

Ez a nagylelkűség nem jelenti azt, hogy Péter tökéletes lenne. A szenvedés idején megtagadja a Mestert, hogy aztán az őszinte bűnbánat könnyeivel sírjon (Lk 22,54–62); és maga Pál is, más körülmények között, szemére veti egyes magatartásainak következetlenségét (vö. Gal 2,11–14). Fel tudja azonban ismerni saját hibáit, és jobb belátásra tér, anélkül, hogy elbátortalanodna, és anélkül, hogy hűtlen lenne az evangélium hirdetésének és Krisztus nyájának összegyűjtésének küldetéséhez, egészen a vértanúságig, amelyet éppen itt, Rómában szenved el, nem messze attól a helytől, ahol most vagyunk.

Ezt az egység iránti hűséges és türelmes gondoskodást jól kifejezi a kulcsok szimbóluma, amellyel gyakran azonosítjuk őt (vö. Mt 16,19). A kulcs ugyanis nem betöri az ajtókat, hanem kinyitja és bezárja azokat, megkeresve a belsejükben a megfelelő emeltyűket, és követve azok mozgását, hogy az akadályok megszűnjenek, a reteszek elcsússzanak, és az ajtószárnyak szabadon forogjanak a sarokvasakon, összekötve a tereket, és a sok elszigetelt szobából egyetlen, befogadó otthont alkotva. Ugyanígy az egyházon belüli közösség sem úgy épül fel, hogy mereven elzárkózunk a saját álláspontjainkhoz, hanem úgy, hogy mindenki szívében megkeressük a találkozási pontokat az Igazságban, amelynek egyedüli fényében mindenki a másik számára a növekedés eszközévé válik.

Ebben a távlatban olvashatnánk azt a feladatot, amelyet az Úr Péterre és utódaira bízott Isten egész szent népének javára: az Ő segítségével meghallgatni mindenki hangját, megkülönböztetni a sugalmazásokat, vezetni az utakat, kijavítani a hibákat, tanítani, bátorítani, buzdítani és kísérni a testvéreket, hogy – engedelmesen ugyanazon Lélek működésének (vö. 1Kor 12,1–11) – együttműködjenek egymás és az egész emberiség üdvösségéért. Péter példája azonban meghívás minden keresztény számára is, hogy az egység építőjévé váljon, Istent helyezve saját létezése középpontjába, és közeledve a testvérekhez, figyelve sorsukra és szükségleteikre (vö. Ferenc, Katekézis, 2024. október 9.), hogy velük éljen a tevékeny szeretetben, és így „teljesítse be az evangélium hirdetését” (vö. 2Tim 4,17).

Ez a tanítása Pálnak is, a másik nagy apostolnak, akit ma ünneplünk, az Örömhír fáradhatatlan hirdetőjének. Neki is vannak jellegzetes szimbólumai: a könyv és a kard, amelyek szorosan összekapcsolódnak egymással. Ezt jól magyarázza a Zsidókhoz írt levél szerzője, aki így ír: „Isten igéje élő, átható és élesebb minden kétélű kardnál”, képes behatolni „a lélek és a szellem elválásáig”, és megítélni „a szív gondolatait és szándékait” (vö. Zsid 4,12).

Ezt munkálta meg Isten a fiatal Saul szívében is, meghódítva őt (vö. Fil 3,12), és elvezetve őt előbb az evangéliumra való megtérésre – új nevet véve fel –, majd arra, hogy hirdesse azt az egész világon, végül pedig, hogy Péterhez hasonlóan tanúságot tegyen róla ugyanebben a városban, egészen élete odaadásáig. A pogányok apostola hagyta, hogy átalakítsa őt Isten igéjének ereje, amely kiragadta őt az erőszakból, hogy a szeretet útjára vezesse.

Szent Ágoston, megtérését és küldetését kommentálva így fogalmazott: „Miközben [Damaszkuszba] tartott, fenyegetéstől és mészárlástól lihegő szívvel, a mennyei hang – azaz az őt hívó Ige – nevén szólította és a földre vetette (vö. ApCsel 9,1–7)” (Sermo 299/A augm., 6). És hozzátette: „Isten megragadta az egyház üldözőjét, és a béke hírnökévé tette. Megbocsátotta minden bűnét, és olyan szolgálatba helyezte, amelyben megbocsáthatta mások bűneit” (uo.).

Kedveseim, számunkra ma fontos, hogy felnézzünk erre a két szentre – Péterre és Pálra –, hogy megértsük, miként lehetünk mi magunk is apostolok és az egység építői, az igazság nagylelkű szolgái a tevékeny szeretetben. Ebben a szellemben készülünk megélni az érsek-metropoliták palliumátadásának ősi és felemelő szertartását. Ezek a keresztekkel díszített fehér gyapjúszalagok ugyanis kifejezik minden pásztor – de minden keresztény – elkötelezettségét arra, hogy saját vállára vegye a rábízott testvéreket, mint az Úr nyájának megannyi bárányát, és értük feláldozza energiáját, idejét, fáradozását, sőt az életét is, hogy mindenhova eljusson az evangélium, és az egész világ megtalálja benne a harmóniát és az egyetértést (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 38).

Ezekkel az érzésekkel örömmel üdvözlöm a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátus delegációjának tagjait, akiket legkedvesebb testvérem, Őszentsége I. Bartholomaiosz küldött, és akiket Őeminenciája Emmanuel, kalkedoni metropolita vezet.

Imádkozzunk Szent Péterhez és Szent Pálhoz, hogy támogassanak minket a közösség útján, a Megváltó nyomdokait követve. Ez az az út, amelyet Ő jelölt ki, amiért az utolsó vacsorán imádkozott az Atyához (vö. Jn 17,21–23), az a cél, amelyre bizakodó reménnyel vágyakozni tanított minket (vö. XVI. Benedek, Homília az új érsek-metropoliták palliumátadási szentmiséjén, 2012. június 29.).

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media