Indulás Rómából, fogadás Paviában, valamint találkozó az Országos Onkológiai Adroterápiás Központ (CNAO) munkatársaival és gondozottjaival
A Vatikáni Apostoli Palotából indulva XIV. Leó pápa a vatikáni heliportra ment, ahonnan 13.00 órakor indult el, hogy főpásztori látogatást tegyen Paviában és Sant’Angelo Lodigianóban.
A cravinói CUS rögbi-pályán történt 14.39-es leszállást követően a Szentatyát fogadták: Excellenciás és Főtisztelendő Corrado Sanguineti, Pavia püspöke; Attilio Fontana, Lombardia tartomány elnöke; dr. Francesca De Carlini, Pavia prefektusa; dr. Michele Lissia, Pavia polgármestere; valamint dr. Giovanni Palli, Pavia megye elnöke.
Ezt követően a Szentatya gépkocsival az Országos Onkológiai Adroterápiás Központba (CNAO) ment.
Megérkezésekor a Szentatyát a CNAO bejáratánál dr. Gianluca Vago elnök és dr. Sandro Rossi igazgató fogadta. A központban tett látogatása során a Szentatya találkozott az intézmény néhány vezetőjével és egészségügyi munkatársával, akiket személyesen üdvözölt.
A CNAO-ban tett látogatása során, miután egyenként üdvözölte a gyermekeket, a betegeket és családtagjaikat, XIV. Leó pápa néhány szót intézett hozzájuk. Kiemelte a család fontosságát: „Mutassátok meg az egész világnak – mondta a Szentatya –, hogy amikor nehéz pillanatok jönnek, ha nincs ott a család jelenléte és szeretete, minden sokkal nehezebb”. „Isten nem akarja, hogy bárki is szenvedjen” – tette hozzá a Szentatya, majd így magyarázta: „Amit Isten megígér nekünk, az az, hogy mindig jelen lesz; még akkor is, amikor túl gyengék vagyunk, angyalokat küld hozzánk.” Ezután köszönetet mondott a CNAO-nak, „amely csodákat tesz”, és a munkatársaknak, „mert Isten az orvosokon, az ápolókon és sok más emberen keresztül is munkálkodik az életünkben”. Végül pedig emlékeztetett a kutatás fontosságára, mint a jövő előkészítésének útjára, és azt ajánlotta: „Amikor nehezek a dolgok, helyezzük minden bizalmunkat Istenbe”.
Mielőtt elhagyta volna a Központot, a Szentatya a beteg fiatalokkal és családjaikkal együtt elimádkozta a Miatyánkot.
A találkozó végén XIV. Leó pápa elhagyta a CNAO-t, és gépkocsival a San Pietro in Ciel d’Oro-bazilikához vonult.
Találkozó az ágostonos közösséggel, igeliturgia és Szent Ágoston ereklyéinek tisztelete a San Pietro in Ciel d’Oro-bazilikában
Az ágostonos atyák kolostorába történő megérkezésekor a Szentatyát Joseph L. Farrell generális prior, Gabriele Pedicino tartományi prior és Gianfranco Casagrande kolostorprior fogadták.
Ezt követően a Szentatya rövid beszélgetést folytatott az ágostonos közösséggel. A generális prior üdvözlése után XIV. Leó pápa néhány szót intézett a jelenlévőkhöz, emlékeztetve őket arra, hogy „Szent Ágoston nem a miénk, hanem az Egyházé, és a mi küldetésünk az, hogy ismertté tegyük őt az Egyházban”, mert „sok mindent kínálhat ebben a korban”. A bazilikába érkező számos zarándokra gondolva kiemelte: ez annak a jele, hogy az emberek keresnek valamit, valakit, aki maga az Isten; és hangsúlyozta, mennyire szükséges „a Krisztus és az Egyház iránti szeretet üzenetét felkínálni”, amely Szent Ágoston gondolkodásának a középpontja. Végül köszönetet mondott a jelenlévőknek, és azt kívánta, „hogy Szent Ágoston mindig segítsen nekünk megélni ezt a küldetést”.
Ezt követően a kolostorudvarban, mielőtt körmenetben átvonult volna a San Pietro in Ciel d’Oro-bazilikába az igeliturgiára, XIV. Leó pápa üdvözölte Lombardia püspökeit és néhány munkatársát, majd az őt váró hívekhez fordult néhány üdvözlő és köszönő szóval.
Közvetlenül ezután, 15.55-kor a Szentatya megérkezett a bazilikába, ahol Lombardia püspökei, a papság, a megszentelt életet élők és az állandó diakónusok várták őt az igeliturgiára és Szent Ágoston ereklyéinek tiszteletére, mintegy 1800 hívő jelenlétében, akik a bazilika belsejében és külső területén egyaránt összegyűltek.
Excellenciás és Főtisztelendő Corrado Sanguineti püspök és Joseph L. Farrell atya köszöntő szavait, valamint az igeliturgiát követően a Szentatya megtartotta homíliáját.
A szertartás végén a Szentatya lerótta tiszteletét Szent Ágoston ereklyéi előtt, megfüstölte azokat tömjénnel, végül pedig meggyújtotta a fogadalmi lámpást.
16.50-kor, miután elhagyta a bazilikát, XIV. Leó pápa üdvözölte a híveket a bazilika előtti téren, néhány üdvözlő szót intézett hozzájuk, és áldását adta rájuk. Ezután pápamobilon a Piazza Duomóra ment.
Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya szavait, amelyeket Lombardia püspökeihez, néhány munkatársához és a bazilika kolostorudvarában jelen lévő hívekhez intézett, valamint a Szentatya által az igeliturgia során megtartott homíliát, végül pedig azon köszöntő szavait, amelyeket a bazilikán kívül tartózkodó hívekhez intézett:
A Szentatya szabadon mondott szavai
Köszönöm, köszönöm! Szép napot kívánok mindenkinek!
Ha még harminc másodperccel tovább maradok, sokukat fel fogom ismerni.
Szent Ágoston arra tanít minket, hogy úgy éljünk, ahogyan Jézus Krisztus tanította nekünk: szeressük Istent, szeressük fivéreinket és nővéreinket. Amikor azt kérdezték tőle: „Melyik a fontosabb a kettő közül?”, így válaszolt: „A leírtak rendje szerint Isten szeretete az első, de nem tudhatjuk, hogy valóban szeretjük-e Istent, ha nem szeretjük a testvéreinket.” Tehát a testvéri szeretet mindennél fontosabb! A mindenki iránti tevékeny szeretet ma Szent Ágoston és Jézus Krisztus olyan üzenete, amely rendkívül fontos a világ számára. Adja az Úr, hogy mindannyian valóban ennek a szeretetnek, a tevékeny szeretetnek a jelei legyünk a világban! Tanuljuk meg megélni a megbocsátást, a megbékélést és a békét!
Isten áldjon meg mindannyiótokat! Köszönöm, hogy itt vagytok. Öröm számomra, hogy köszönthetlek titeket, és áldásomat adom rátok.
Áldás
Köszönöm, köszönöm! Minden jót kívánok!
A Szentatya homíliája
Eminenciás és Főtisztelendő Bíboros Úr!
Excellenciás és Főtisztelendő Püspök Urak, kedves Püspöktestvéreim!
Kedves Áldozópapok és Diakónusok!
Kedves Szerzetesek, Szerzetesnők és Papnövendékek!
Ágostonos Rendtársaim!
Kedves Testvéreim!
Örömmel tölt el, hogy itt lehetek köztetek, és köszönetet mondok Mons. Corrado Sanguineti püspöknek, valamint P. Joseph Farrellnek, a Szent Ágoston-rend generális priorjának a hozzám intézett üdvözlő szavakért. Örömmel hallottam mindazt, ami a Paviában lévő egyházat jellemzi: egy olyan ősi hagyományokkal rendelkező közösséget, amely elevenen él és jelen van a városban és annak területén, figyelmet szentel korunk jeleinek és kihívásainak, s nem hagyja magát elbizonytalanítani a fáradozások, a szekularizált környezet és a hit továbbadásának nehézségei közepette.
Ahhoz, hogy ne csüggedjünk el, olyan tekintetre van szükségünk, amelyet a hit Lelke éleszt fel, s amely segít abban, hogy a valóságot a látszatnál mélyebben lássuk, és ne essünk bele egy negatív, pesszimista hozzáállásba, amely képtelen új életet teremteni. Az a tekintet, amelyre szükségünk van – és amelyet a Szentlélek ajándékoz nekünk –, Krisztus tekintete. A nehézségek és a meg nem értés közepette Ő meglátja az Atya gondviselő kezét a mező liliomaiban és az ég madaraiban (vö. Mt 6,28–29), reménnyel táplálja a növekvő kis magot (vö. Mk 4,30–33), és arra hív, hogy emeljük fel szemünket és nézzük a mezőket, amelyek már fehérednek az aratásra (vö. Jn 4,35). Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításban Ferenc pápa a valóság e spirituális olvasatára buzdít bennünket, mondván: „A hit tekintete képes felismerni a világosságot, amelyet a Szentlélek a sötétségben mindig szétáraszt […]. Hitünknek az a kihívása, hogy meglássa a bort, amivé a víz átváltozhat, és felfedezze a konkoly között növekedő búzát” (84. sz.).
Az evangélium reményétől megvilágosítva, és a szentleckében hallott Péter apostoli szavakból kiindulva (vö. 1Pt 2,4–10) – aki az Úr tanítványait „élő köveknek” nevezi –, tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan lehetünk ma, itt Paviában, élő egyház?
Az apostol első útmutatása alapvető fontosságú: maradjunk egységben Krisztussal, az élő kővel, amelyet az emberek elvetettek, de Isten kiválasztott és megtisztelt. Krisztus a szellemi templom alapja, a sarokkő, amely egyházi utunk, lelkipásztori tevékenységünk és az evangelizáció alapjául szolgál (vö. 4–5. v.).
Ez a Krisztusban való épülés és építés megóv bennünket attól a veszélytől, hogy szétszóródjunk, és felőröljük magunkat olyan másodlagos dolgokban, amelyek ugyan jók lehetnek, de nem érintik a lényeget. Természetesen arra kaptunk meghívást, hogy realisták legyünk, és jól tudjuk, hogy a plébániai közösségekben és az egyházmegye életében számos olyan sürgető feladat és kötelezettség akad, amely jelenlétet és sokrétű tevékenységet kíván. A lényeg azonban az, hogy mindent visszavezessünk a középpontba, mindig a sarokkőből kiindulva építkezzünk, és megakadályozzuk, hogy cselekedeteink szétforgácsolódjanak, s kizárólag önmagunkra és saját erőfeszítéseinkre irányuljanak. Mivel a középpont Krisztus, mindannyian ebből az egyetlen forrásból merítünk, és lelkipásztori fáradozásainkat alávetjük annak a megkülönböztetésnek, amely az Ő fényéből és az Ő Igéjéből fakad. Így teszünk növekvővé egy olyan egyházat, amelyben együtt haladunk az úton, amely képes megújulni anélkül, hogy megosztottá válna, s amelyben mindenki testvérként ismeri fel a másikat, és örömmel munkálkodik Isten országának szolgálatában.
Ez pontosan azt foglalja magában, amit főpásztorotok a beszédének elején mondott: meg kell tanulnunk olyan keresztény közösségekké válni, amelyek a lényegre összpontosítanak, még akkor is, ha ez a múlt bizonyos struktúráiról és biztonságáról való lemondással jár. A lényeg ugyanis az, hogy Krisztussal éljünk, és az Ő evangéliumának terjesztése kell, hogy a valódi szívügyünk legyen. Ezt kötöm elsősorban az áldozópapok lelkére, akik olykor szenvedhetnek a belső szétszórtság érzésétől vagy a sokrétű feladatok miatti kimerültségtől: térjetek vissza mindig a középpontba, integráljatok mindent az Úrral való kapcsolatotokba, és Őbenne fedezzétek fel a papi testvériség örömét, valamint a laikusokkal végzett közös lelkipásztori munka szépségét. Ugyanezt ajánlom a szerzetesnőknek és szerzeteseknek is, akik gyakran megtapasztalják a saját karizmájuk aktualizálásának fáradozásait: nekik is mindig Krisztustól kell újra elindulniuk, és a kapott talentumokat meg kell osztaniuk mind a többi szerzetesi közösséggel, mind az egyházmegyei részegyház egészével.
A Krisztushoz, a sarokkőhöz való hűséges ragaszkodásunk teszi lehetővé számunkra azt is, hogy szembenézzünk a hit továbbadásának és a vallásgyakorlásnak a mai kihívásaival. Egy olyan korban, amelyben sokan látszólag elveszítették a spirituális dolgok iránti fogékonyságukat, vagy különféle okokból már nem érzik vonzónak a keresztény hit életre szóló felhívását, arra kaptunk meghívást, hogy elsősorban az evangéliumot hirdessük: Jézus Krisztusnak azt az örömteli és felszabadító üzenetét, amely felragyogtatja a hit szépségét mind a saját életünk, mind a társadalom egésze számára. Ma egyre égetőbb szükség van arra, hogy elkísérjük az embereket a hit felfedezésének vagy újrafelfedezésének útján. Ezért az evangélium legfőbb magvát kell hirdetnünk, vagyis Jézust, aki megtestesülésében, halálában és feltámadásában kinyilatkoztatja nekünk Isten titkát, s ezzel egy időben saját magunk misztériumát is. „A missziós szemléletű lelkipásztori munka […] a lényegre összpontosít, arra, ami a legszebb, a legnagyobb, a legvonzóbb és egyben a legszükségesebb” (Evangelii gaudium, 35).
Ebben a kontextusban Szent Ágoston alakja rendkívül értékes fényben ragyog. Gondolkodása, megtérésének története és lelkisége emlékeztet bennünket a belső élet értékére és elsődlegességére: „Ne menj külső dolgok után, térj vissza önmagadba: a belső emberben lakik az igazság” (De vera religione, XXXIX, 72). Az az igény, hogy visszatérjünk önmagunkhoz, hogy ne szétforgácsolódjunk a külső töredezettségben, hanem keressük és megtaláljuk az életünknek irányt szabó, kapcsolatainkat élettel megtöltő értelmet, mindannyiunk közös vágya. Ez a szükséglet napjainkban is különféle utakon bukkan felszínre a mindennapi élet rohanása és szétszórtsága közepette, leginkább a legfiatalabbak kérdéseiben.
Amikor hitbeli tanúságtételünk következetes és szenvedélyes, mi magunk is „élő kövekké” válunk, amelyekből felépül az egyház szellemi temploma. A keresztények életmódja, amely a kezdetekben – a zsidó és a pogány világgal való összehasonlításban – új és ámulatba ejtő volt, napjainkban is ennek kell, hogy tanúskodjék a mai világ előtt. Krisztussal egyesülve ugyanis megélhetjük szent papságunkat, nap mint nap Istennek tetsző szellemi áldozatokat ajánlva fel (vö. 1Pt 2,5). Imádsággal és a felebarát szolgálatával átszőtt istentiszteletünk döntéseinken, cselekedeteinken és kapcsolatainkon keresztül az evangélium élő jelévé alakítja át életünket.
Kedves testvéreim! Élő kövekként arra kaptunk meghívást, hogy a régióban mélyen meggyökerezett egyház legyünk; olyan egyház, amely az emberek fáradozásai és reményei közepette járja a maga útját, amely jártas a meghallgatás és az elkísérés művészetében, s amely odaadóan gondozza kapcsolatait a családokkal, a szentségek felvételére készülőfélben lévőkkel, valamint azokkal is, akik csak alkalomszerűen kapcsolódnak be, vagy éppen teljesen távol állnak a hit életétől.
Tudom, hogy már most is él bennetek ez a lelkipásztori szenvedély, és arra buzdítalak benneteket: ápoljátok azt lankadatlanul. Törekedjetek mindenkit elérni az evangélium örömével, megbecsülve múltatok legértékesebb hagyományait – gondoljunk csak az oratóriumokra –, és bátran keressétek a találkozás új lehetőségeit. Különös gondosságot érdemel az a törekvés, hogy szerves egésszé formáljátok a házaknál az evangélium köré gyűlő kis közösségek hálózatát, amelyek készek a plébánia vagy a lelkipásztori körzet szolgálatára. Az Ige hallgatása lelki tüzet szít, ösztönzi a tanúságtételt a mindennapi élet környezetében – a különböző mozgalmakon és társulatokon keresztül is –, és arra indít, hogy odaadóan a szegények közelébe lépjünk. És különösen itt, Paviában, nyomatékosan hangsúlyozom az egyetemi lelkipásztori munka és a kultúrával való párbeszéd fontosságát. A tanulmányok és a tudományos kutatás arra sarkallják a hívőket, hogy a hitet olyan módon mutassák be, amely képes megvilágítani az igazság, az igazságosság és a szépség iránti azon szomjúságot, amely az emberi lelket mozgatja. Tudom, hogy már jelentős lépéseket tettetek a közösségi élet szinodális stílusának elsajátítása felé, harmonikusan ötvözve a plébániák hagyományos útját az evangelizáció új kezdeményezéseivel. Ezért arra hívlak benneteket, hogy haladjatok tovább ezen az úton: tanuljatok meg egyre inkább együtt járni, a közös megkülönböztetésben és a megosztott tervek kimunkálásában, elmélyítve a testvériséget és előmozdítva a társfelelősséget.
Kedves testvéreim! A Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja nyerje el számotokra a lángoló vágyat, hogy az evangélium szerint éljetek és tanúskodjatok róla, abban a testvéri szeretetben, amely egyetlen, Isten felé zarándokoló néppé formál bennünket. Szent Ágoston atyánk ereklyéi előtt tisztelegve kérem, hogy ő, védőszentetekkel, Szent Syrus püspökkel együtt mindig járjon közbe ezért a helyi egyházért és Pavia városáért. Köszönöm!
________________________________
A Szentatya rögtönzött beszéde
Jó estét mindenkinek! Sziasztok, jó estét!
Köszönöm, hogy itt vagytok. Imádkozva követtétek végig az egész szertartást itt kint. Most rátok is áldásomat adom, kérve az Urat, hogy mindig kísérjen és oltalmazzon benneteket.
Áldás
Jókívánságaim mindannyiótoknak! Köszönöm, köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
