Szentmise a Gran Canaria Stadionban

Helyi idő szerint 17 óra 50 perckor (római idő szerint 18 óra 50 perckor) a Szentatya, XIV. Leó elhagyta a Las Palmas-i püspöki rezidenciát, és a pápamobillal a Gran Canaria Stadionba hajtatott, ahol helyi idő szerint 18 óra 30 perckor (római idő szerint 19 óra 30 perckor) elnökölt a Jézus Legszentebb Szíve főünnepén bemutatott szentmisén, mintegy 50 ezer hívő jelenlétében, akik a Gran Canaria Stadionban, a parkolóban és a sportcsarnokban gyűltek össze.

A stadionba érkezésekor a Szentatya pápamobillal körbejárt a hívek között.

A bevezető szertartások és az igeliturgia után a pápa elmondta szentbeszédét.

A szentmise végén a Kanári-szigetek püspöke, Excellenciás José Mazuelos Pérez köszönetet mondott a Szentatyának.

20 óra 30 perckor (római idő szerint 21 óra 30 perckor), a sekrestyébe való visszatérést követően XIV. Leó pápa gépkocsival a Las Palmas-i püspöki rezidenciára utazott.

Az alábbiakban közzétesszük azt a szentbeszédet, amelyet a Szentatya az eucharisztikus ünneplés során, az evangélium elhangzása után mondott:

Kedves testvéreim! A találkozásokban és a megosztásban gazdag nap után, miközben most veletek ünneplem ezt az Eucharisztiát, mindenekelőtt hálát akarok adni az Úrnak a sok jóért, amely itt nap mint nap végbemegy; az Ő gondviselésére bízva mindannyiótok elkötelezettségét, s egyúttal azon szenvedéseket is, amelyeknek ez a föld a tanúja. Arra is hívlak benneteket, hogy ebben a szentmisében imádkozzunk együtt azon testvéreink lelki üdvéért, akik a tengeren veszítették életüket.

Mindezt az oltárra helyezzük a kenyérrel és a borral együtt, miközben az előesti vigília-misével belépünk Jézus Legszentebb Szíve főünnepébe, amelynek egész Spanyolország fel van szentelve. Kérjük az Urat, hogy ebben a pillanatban a Megváltó Szívének ugyanazon emberi, irgalmas és együttérző érzületei éljenek bennünk.

Elmélkedésünkben a meghallgatott olvasmányok sietnek segítségünkre.

Az elsőben Isten emlékezteti az izraelitákat arra az ingyenességre, amellyel szerette őket. Nem azért választotta ki őket, mert különleges kiváltságaik, adottságaik vagy érdemeik lettek volna, hanem puszta szeretetből (vö. MTörv 7,7–9), és továbbra is mindörökké szeretni fogja őket, még akkor is, ha megkeményedett szívük miatt nem felelnek meg az Ő érzületeinek.

Ez Isten szeretete, amelyben a szeretetre szóló hivatásunk gyökerezik: nem számításon és nem is csupán érzelmeken alapul, nem szűkíthető le az egyszerű filantrópiára, hanem egész lényünket átjárja: tűz a léleknek, fény az elmének, ellenállhatatlan hajtóerő a szabadságnak, egyszerre béke és gyötrelem a szívnek, amely más szívekkel összhangban dobog, bevonva a teljes személyt. Mert szeretni az emberrel vele született tulajdonság, sőt, saját létezése teljességének feltétele.

Ilyennek mutatkozik meg előttünk a szeretet a Megváltó emberségében és Legszentebb Szívének rezdüléseiben: változhatatlan és hűséges még a meg nem értéssel, az elutasítással, a félelemmel, a szomorúsággal és az emberi ellenállással szemben is (vö. Lk 22,39–46).

És éppen Istennek ebben a mindörökké „szerelmes” arcában – amely teljesen és állandóan a mi javunkat s teljes boldogságunkat kívánja – ismerjük fel az élet útját, elsajátítva a létezés és a kapcsolatok egy új módját, a döntések értékelésének egy másfajta mércéjét, valamint a megújult s megújító közösségalkotás stílusát. Ferenc pápa ezzel kapcsolatban, Krisztus szeretetéről beszélve úgy fogalmazott, hogy „Szívének szeretetére a legjobb válasz a testvérek iránti szeretet” (Dilexit nos enciklika, 2024. október 24., 167), majd hozzátette: „nincs nagyobb gesztus, amelyet felajánlhatnánk neki, hogy szeretetet szeretettel viszonozzunk” (uo.). „Szeretetet szeretettel viszonozni”: íme a csodálatos csere, az „admirabile commercium” (vö. Szűz Mária, Isten Anyja főünnepének I. esti dicsérete, 1. antifóna), amelybe az evangélium hív bennünket, hogy engedjük magunkat bevonni; Isten szeretetének végtelen mértékét átültetve abba a nagylelkűségbe, amellyel Őt szolgáljuk nap mint nap a testvérekben, akiket Ő maga állít utunkba, különösen a leginkább rászorulókban, a védtelenekben, a viszonzásra képtelenekben (vö. Lk 6,32–36). Pontosan úgy, ahogyan ezen a szigeten történik: a befogadásban, a megosztásban, az önzetlen önátadásban.

Krisztus Szívének ingyenessége azonban nem áll meg itt. Továbbmegy, elköteleződve amellett, hogy segítsen mindenkinek nemcsak a túlélésben, hanem abban is, hogy visszanyerje a bizalmat és újra útra keljen, hogy egyediségében teljes mértékben növekedjen és kibontakozzon, mindenki javára. Ezzel kapcsolatban XVI. Benedek pápa azt írta, hogy a szeretet, „amelynek Jézus Krisztus földi életével tanúja lett […] az egyes emberek és az egész emberiség valódi fejlődésének legfőbb hajtóereje” (Caritas in veritate enciklika, 2009. június 29., 1).

A második olvasmányban Szent János emlékeztetett bennünket arra, hogy „Isten az Ő egyszülött Fiát küldte a világba, hogy éljünk általa” (1Jn 4,9). Szavai Jézus szavait idézik, aki azt mondta, azért jött, hogy életük legyen, és bőségben legyen (vö. Jn 10,10), és aki így parancsolt a meggyógyított bénának: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” (Mk 2,9). E kifejezésekben felismerjük a felhívást, hogy anyai módon karoljuk fel a szenvedőket, ugyanakkor készítsük fel és ösztönözzük a megsebzetteket a felkelésre és az újra útra kelésre, a szabad és méltó élet érdekében.

Valóban, tevékeny szeretetünk nem lehet puszta segélyezés, hanem a személyek integrálására irányul, az ő teljes – lelki, szellemi és testi – kiteljesedésükre, valamint a közösségbe való méltó és építő jellegű beilleszkedésükre (vö. Fratelli tutti enciklika, 2020. október 3., 129). Csak így válik a találkozásunk – még a nehéz és fájdalmas eseményekkel szemben is – alkalommá arra, hogy elvessük a remény magvait az emberiség jobb jövő felé vezető útján.

Isten meghallgatott Igéjének fényében azonban szeretnék még megállni Krisztus Szívének egy utolsó jellemzőjénél: ez pedig az alázat (vö. Mt 11,29). Jézus Szíve alázatos, és ezért nem hallják meg dobogását a „bölcsek” és a „tanultak”, vagyis azok, akiknek megvan az az önteltsége, hogy elegendők önmaguknak, mindent tudnak, s nincs szükségük sem Istenre, sem másokra. Belőlük ugyanis – akiket megzavar a túlburjánzó, mindenütt jelen lévő és nyugtalan „én” visszhangja – hiányzik az a szükséges csend, amely ahhoz kellene, hogy önmagukban és testvéreikben meghallják a szeretet rejtett lüktetését.

„Nem ritkán a jólét elvakít, olyannyira, hogy azt gondoljuk: boldogságunk csak akkor valósulhat meg, haha meg sikerül lennünk mások nélkül” (Dilexi te apostoli buzdítás, 2025. október 4., 108). Jézus ezzel szemben, éppen ellenkezőleg arra tanít bennünket, hogy az élet szeretetben rejlő, valódi örömének megízleléséhez le kell lépnünk a megosztó gőg talapzatáról, hogy találkozzunk az egymást testvérré fogadó alázatban.

Szent Ágoston így fogalmazott: „Ahol szeretet van, ott béke van, és ahol alázat van, ott szeretet van” (In Epistolam Joannis ad Parthos, Prologo). Pontosan így van. Ahol igazi alázat van, ott szeretet van, és ahol szeretet van, ott béke van, mert csak az alázatban ismerjük meg igazán, hogy kik vagyunk, és így válunk képessé arra, hogy az igazságban szeressük egymást, találkozzunk, önmagunkat ajándékozzuk és megbocsássunk egymásnak.

Legkedvesebb testvéreim! Ma Jézus Legszentebb Szívét imádjuk, amelyet Alacoque Szent Margit Mária látomásai nyomán gyakran töviskoronával és lángoló lánggal ábrázolunk. Emlékezzünk rá, hogy mi vagyunk az Úr élő jelenléte a világban (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 1964. november 16., 8). Ezért tekintsünk egymásra – nemcsak a mai napon, hanem mindig – tisztelettel és bizalommal, és e tudatban újítsuk meg elkötelezettségünket, hogy a tevékeny szeretetben kiegészítsük saját testünkben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, az Egyház javára (vö. Kol 1,24). Szívének szeretetétől lángra lobbanva váljunk az Ő irgalmasságának és békéjének hordozóivá, hogy megszűnjenek a háborúk a világban, és egy új, a szeretetben megbékélt emberiség növekedjen körülöttünk.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media