Szentmise a Sagrada Família-bazilikában és a Jézus Krisztus-torony megáldása

18 óra 30 perckor a Szentatya, XIV. Leó gépkocsival, majd pápamobilon a Sagrada Família-bazilikához érkezett, hogy elnököljön a szentmisén, és megáldja a felavatásra kerülő Jézus Krisztus-tornyot.

Megérkezésekor, 19 órakor a Szentatyát VI. Fülöp spanyol király és Letícia királyné fogadta. Mielőtt a sekrestyébe vonult volna, XIV. Leó pápa meglátogatta a kriptát és Antoni Gaudí sírját, Őeminenciája Juan José Omella Omella bíboros, barcelonai metropolita érsek kíséretében.

19 óra 30 perckor a Szentatya elnökölt az eucharisztikus ünneplésen.

A bevezető szertartások, valamint a katalán és spanyol nyelvű igeliturgia után a Szentatya, XIV. Leó megtartotta homíliáját.

A szentmise végén, a barcelonai metropolita érsek köszönetnyilvánítását követően a pápa a bazilikán kívülre vonult a Jézus Krisztus-torony felavatására és a hívők megáldására.

Ezt követően a Szentatya megtekintette a fény- és tűzijátékot, majd mielőtt elbúcsúzott volna a spanyol királytól, leleplezett egy emléktáblát.

A pápa ezután gépkocsival az érseki palotába utazott.

Az alábbiakban közzétesszük a homíliát, amelyet a Szentatya a Sagrada Família-bazilikában bemutatott szentmise során mondott:

„Uram, mi Urunk, mily csodálatos a te neved az egész földön!” (Zsolt 8,2.10).

E zsoltár dicsőítésével, amely oly csordultig van örömmel és ámulattal, köszöntelek benneteket, legkedvesebb testvéreim. Tiszteletemet fejezem ki Őfelségeiknek, és köszönetet mondok Juan José Omella bíboros úrnak, Barcelona érsekének, valamint püspöktestvéreimnek és mindazoknak, akik bekapcsolódnak imádságunkba: a papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, valamint a szeminaristáknak. Ezen az estén, amely ünnep Barcelona egész városa számára, szívből köszöntöm a nemzeti, regionális és helyi hatóságok képviselőit, valamint a más keresztény közösségekhez és más vallásokhoz tartozó testvéreket, akik részt vesznek hálaadásunkban.

Ma ugyanis a Szent Család-bazilika fogad be minket: kitárt karokként nyitja meg kapuit, hogy mindenkit meghívjon ehhez az oltárhoz, Isten Igéjének hallgatására, amely az Úr által szeretett családdá formál bennünket, akiket az Eucharisztiában saját életével táplál. Így gyűlik össze Barcelona, a grófi város és egész Katalónia ebben a templomban, az egység és az egyetértés jeleként, s emeli fel tekintetét, hogy találkozzon az Atyaisten arcával, aki felragyog emberré lett Fiában, Jézus Krisztusban.

Miközben hálát adunk az Úrnak irántunk tanúsított szeretetéért, dicsőítjük Őt mindazért, amit életünkben munkál. Különösen hálát adunk Neki ezért a rendkívüli bazilikáért, amelyet XVI. Benedek pápa szentelt fel 2010-ben, emlékeztetve arra, hogy ez a templom a láthatatlan Isten látható jele, akinek dicsőségére tornyai a magasba törnek (vö. Homília a templomszentelés alkalmával, 2010. november 7.). Elődöm imádságával közösségben hamarosan megáldom a legmagasabb tornyot, a Jézus Krisztus-tornyot.

Ez a templom egyetlen épület, amely sok kőből épül fel. Olyan ház ez, amely az évek során folytonosan növekszik, egyazon terv szerint. Mindannyian élő kövei vagyunk e műnek, amelynek Krisztus az alapja és a csúcspontja, a kezdete és a vége. A Szent Család-bazilika jóval több egy műemléknél: ma is élő építkezés, amely arra emlékeztet bennünket, hogy a keresztény élet mindig úton lét, hiszen olyan tervről van szó, amelyet Isten maga visz végbe.

Nem egy befejezetlen műben lakunk tehát, hanem egy még épülő templomban. Annak tökéletlensége nem hiba, hiszen egy vágyakozásról tanúskodik; nem hiányt jelent, hanem egy ígéretet fejez ki, amelyet következetes élettel akarunk becsben tartani. Hálánk ezáltal elkötelezettséggé válik, miközben együttműködünk Isten tervével, vagyis azzal az építéssel, amelyre Ő maga hív meg bennünket. Mivel a Szentlélek temploma vagyunk (vö. 1Kor 6,16.19), ez a mű egybeesik a saját életünkkel, amelyet Isten olyan remekműként gondolt el, amelyet együtt kell megvalósítanunk.

Ezzel kapcsolatban őrizzük szívünkben az igét, amelyet az Úr Dávid királyhoz intézett: „Vajon te építesz nekem házat, hogy abban lakjam?” (2Sám 7,5). Éppen ellenkezőleg: „az Úr hirdeti neked, hogy ő épít neked házat” (11. v.). Ezzel a jövendöléssel a Szentírás arra tanít bennünket, hogy nem mi jelölünk ki helyet Istennek – mintha Ő csupán egy sorozat egyik eleme vagy egy Nála nagyobb egésznek a része volna. Ellenkezőleg, Isten ad helyet nekünk, és a hely, amelyet nekünk ajándékoz, az Ő saját szíve: a Fiú helye számunkra, akik idegenek voltunk; a Szeretett helye számunkra, akik bűnösök vagyunk.

Istennek ez az akarata Jézus által teljesedik be: így érthetjük meg annak az igének az értelmét, amelyet az Evangéliumban hallottunk, amikor az Úr azt mondja a farizeusoknak: „Ha nem hiszitek, hogy Én Vagyok, meghaltok bűneitekben” (Jn 8,24). Súlyos szavak ezek, amelyek egyáltalán nem jelentenek fenyegetést, sem pedig zsarolást. Az üdvösségre való meghívás ez, vagyis a szabadsághoz intézett felhívás Krisztus részéről, aki a végleges, örök jót akarja nekünk. A gonosz fenyegetésével szemben az Úr mindig velünk van, mindig értünk van. „Én Vagyok”: ez az a szent legfőbb Név, amelyet Isten a lángoló csipkebokorból kinyilatkoztatott Mózesnek, megmutatva saját elpusztíthatatlan hűségét. Emberré lett, s így lett számunkra az Emmanuel: a kegyelem és a megbocsátás, az üdvösség és az új élet forrása. Szeretett testvéreim! Nem hihetünk Jézusban úgy, hogy közben háborút viselünk. Nem hihetünk Jézusban úgy, hogy közben megöljük az ártatlant. Nem hihetünk Jézusban úgy, hogy magára hagyjuk azt, aki szenved, aki sír, vagy aki a nyomor elől menekül.

Ma este tehát emlékezzünk arra, hogy a bazilika csúcsán magasodó Krisztus-kereszt az utolsók keresztje, akik elsőkké lesznek; a bűnösöké, akik szentekké válnak; s a halottaké, akik feltámadnak. A Szent Család-bazilika mindhárom homlokzata erről tanúskodik: az Első utolsóvá lesz értünk a születés homlokzatán; áldozatával megvált minket a szenvedés által; halála pedig örök élettel ajándékoz meg bennünket, részesévé téve az isteni dicsőségnek. Jézus Krisztus tornyát csodálva emeljük fel tekintetünket Őrá, aki egyedül nyilatkoztatja ki számunkra Isten igazságát és önmagunk igazságát. Krisztusra tekintve megújult szemmel láthatjuk a világot: a Kereszt tornya így a tevékeny szeretet zászlajává válik, mert Isten így szeret minket: a halál eszközét a remény jelévé változtatja. Jézus keresztjében hitünk eléri csúcspontját, amint azt a toronysisak alapjánál lévő felirat is vallja: „Tu solus Sanctus, Tu solus Dominus, tu solus Altissimus” – „Egyedül Te vagy a Szent, egyedül Te vagy az Úr, egyedül Te vagy a Fölség”. Ez a kereszt ragyog nappal, visszaverve a napfényt, és ragyog éjszaka, bevilágítva a várost, mint a Földközi-tengerre nyíló világítótorony.

Igen, Krisztus világossága világít a sötétségben, még ha a sötétség nem is fogadta be azt (vö. Jn 1,5.11). Ez az elutasítás azonban nem teszi semmivé Isten szeretetét: „Amikor felemelitek az Emberfiát – mondja az Úr –, akkor felismeritek, hogy Én Vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy beszélek, amint az Atya tanított engem” (Jn 8,28). Szükséges átmenni a Megfeszített szenvedésén, hogy megvilágosítson bennünket a Feltámadott dicsősége: az Atya ugyanis kezdettől fogva arra tanít, hogy odaadjuk életünket, a Fiú pedig, aki Tőle kapja azt, a Szentlélek erejével mindenkinek odaajándékozza. Ezért van az, hogy éppen a Kereszt az Ő szeretetének ragyogó jele.

A hit formát ad a köveknek, és értelmet ad az épületnek, amelyben együtt lakozunk. Imádságunkban ezáltal felfedezzük a dolgok eredendő kapcsolatát Istennel, a menny és a föld teremtőjével: Ő az a Művész, aki ragyogását a kozmoszba írta. Az Ő képmására teremtett ember saját értelmével felel meg Isten művének: a művész így teszi talentumát dicsőítéssé, alkotóerejét pedig magának a Teremtőnek a tanúságává. Hitétől lángoló építészként Isten tiszteletreméltó szolgája, Antoni Gaudí úgy tervezte meg ezeket a tereket, hogy az Úr élete misztériumairól beszéljenek: ezáltal olyan lelki zarándokutat kínált nekünk, amely a miértünk született, meghalt és feltámadt Krisztussal való találkozásra vezet. Gaudíra emlékezve, halálának századik évfordulóján, ma este emlékezünk és hálát adunk mindazon kezdeményezőknek és jótevőknek, művészeknek és mesterembereknek, akik közreműködnek egy olyan építészeti remekmű felépítésében, amely egyben kőből, színekből és fényből szőtt, beszédes katekézis. Bölcsességében az Egyház így újítja meg az ősi katedrálisok Biblia pauperum-át (szegények Bibliáját), amelyek önmagukban is az evangelizáció igen gazdag üzenetei. A képek e templomában még nyilvánvalóbbá válik, hogy a művészet és a szépség az evangelizáció kiváló csatornái.

Szeretett testvéreim! E templom szépsége ösztönözzön bennünket arra, hogy egyre inkább elsajátítsuk Mesterünktől és Urunktól az Ő Evangéliuma szerinti élet művészetét. Miközben felemeljük tekintetünket Őrá, a feltámadott Megfeszítettre, kötelezzük el magunkat amellett, hogy felemeljük a porból a rászorulókat (vö. 1Sám 2,8). Így mutassuk meg, hogy a Szent Család-bazilika nem azért a világ legmagasabb temploma, hogy világi rangsorokban fitogtassa az elsőségét, hanem hogy vezesse Isten zarándok népének lépteit Katalónia földjén – a kereszt útját megvilágító fényével, mint a Vőlegény visszatérésére váró, égő lámpás.

Áldott legyen az Isten mindörökké!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media