Ma délután 17 órakor a Lateráni Szent János-bazilikában XIV. Leó pápa vezette a püspökszentelési szertartással egybekötött szentmisét.

Az eucharisztikus ünneplés során a Szentatya az alábbi homíliát mondta:

Kedves Testvéreim!

Krisztushoz szorosan ragaszkodva szilárd és befogadó otthonná válunk: ez az az öröm, amelyet főként a húsvéti időben tapasztalunk meg, és különösen is ma, amikor a Római Egyházmegye négy új segédpüspökének szentelését ünnepeljük.

Ennek az Egyháznak sajátos hivatása van az egyetemességre és a szeretetre a feltámadt és élő Krisztussal való különleges kapcsolata révén, aki az élő kövekből álló lelki épület – Isten szent népe – alapköve. Krisztushoz közeledni tehát annyit tesz, mint közeledni egymáshoz, és együtt növekedni az egységben: ez az a Misztérium, amely bevon minket, és belülről alakítja át magát a várost is. Annak a dinamizmusnak a szolgálatára, amelyet Péter és Pál apostol hozott Rómába, testvéreinket, Andreát, Stefanót, Marcót és Alessandrót most püspökké szenteljük. Ez a nép ünnepe, mert ők ebből a népből és abból a presbitériumból érkeztek, amely szeretettel gondoskodik a hívőkről.

Egyházmegyei közösségünk ma a Szentlélek lehívására gyűlik össze, aki megkeni az új püspököket, hogy teljesen Krisztus evangéliumának szolgálatára szenteltessenek. Ő az „elvetett kő”, aki – mivel „Istentől kiválasztott” – „szegletkővé lett” (1Pt 2,4.7; vö. Zsolt 118,22).

Az első keresztények számára ez a metafora – amely oly ismerős volt nekik, hiszen szerepelt az egyik zsoltárban – különösen feltáró erejűnek tűnhetett. A Messiás Jézust nemcsak azért vetették el, mert nem ismerték fel benne Isten Fiát, hanem mindenekelőtt azért, mert magára öltötte a teremtményi mivoltot, amelyet Istenhez méltatlannak tartottak. Hű maradva az irgalmas szeretetnek ehhez az útjához, Ő elindult megkeresni az elvetett juhokat, asztalhoz ült velük, és lefegyverezte a kezeket és a szíveket, amelyek meg akarták kövezni őket. Ily módon – ahogyan a liturgiában hirdetett evangélium mondja – a Fiú megmutatta az Atya arcát: őbenne teljesednek be az Atya tettei. „Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: »Mutasd meg nekünk az Atyát!«? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem?” (Jn 14,8–10).

Rómában élő Egyház! Az elvetett kő a messiási örömhír szíve mindazokkal szemben, akiket a társadalom elvetett és ma is elvet. Ez a mi örömhír-hirdetésünknek és küldetésünknek is a szíve. Láttuk a Szentet, amint megérinti a tisztátalant; az Igazat, amint megbocsát a bűnösöknek; az Életet, amint meggyógyítja a betegeket; a Mestert, amint megmossa tanítványai piszkos és fáradt lábát.

Ebben a városban, a hajdani nagy birodalom fővárosában az elvetett kő egy új remény zászlajává vált: Isten Országáé, amint azt a Boldogságok jövendölik és a Magnificat énekli. Megfordítva az uralkodás logikáját – azokét, akik a Föld szerkezetének önkényes meghatározására irányuló értelmetlen ambíciót hajszolják –, Krisztusban az történik, hogy a peremre szorultak visszanyerik méltóságukat, és Isten Országának választottjaiként ismernek magukra. „Ha nem így volna – mondja Jézus tanítványainak –, mondtam volna-e nektek: »Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek«? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,2–3).

Szeretett testvéreim, íme, ezért válnak mind a mai napig egyesek az emberek által elvetett, de Isten által kiválasztott kövekké: amikor életükkel és szavukkal szembeszállnak azokkal a tervekkel, amelyek eltiporják a gyengéket, nem tisztelik minden egyes személy méltóságát, és a konfliktusokat a legerősebbek kiválogatására használják, miközben elhanyagolják a lemaradókat, azokat, akik nem bírják a versenyt, a bukottakat pedig a történelem hulladékának tekintik. Jézus fegyvertelen és lefegyverző prófétaként járt közöttünk, és amikor elvetették, akkor sem változtatott a stílusán.

Most pedig hozzátok fordulok, kedves testvéreim, akik mától ezen Egyház segédpüspökei lesztek, amelynek gondozását ajándékul kaptam; hozzátok, akik a bíboros-helynökkel együtt segíthettek nekem abban, hogy a Jó Pásztor tükörképe legyek a római nép számára, és hogy elnököljek a szeretetben Istennek az egész földön szétszórt, szent népe felett.

Arra bátorítalak benneteket, hogy keressétek fel e város elvetett köveit, és hirdessétek meg nekik, hogy Krisztusban, a mi szegletkövünkben senki sincs kizárva abból, hogy aktív részévé váljon a szent épületnek, amely az Egyház, és az emberek közötti testvériségnek. Ebben a képben visszhangzik Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításának felhívása: legyünk „tábori kórház” Egyház, legyünk az utca pásztorai, viseljük szívünkön az anyagi és egzisztenciális perifériákat. Papként ti már elfogadtátok ezt a meghívást azokkal a plébániai közösségekkel együtt, amelyeket kísértetek. Most egy új hívás érkezik, egy további hivatás, amelynek szíve ugyanaz: senki, de senki sem tarthatja magát Istentől elvetettnek, és ti e jó hírnek lesztek a hírnökei, amely az evangélium középpontja.

Engedjétek hatni magatokban a prófétai lelket: ne kényelmesedjetek bele a kiváltságokba, amelyeket helyzetetek kínálhatna nektek; ne kövessétek az első helyekre törekvő világias logikát, hanem legyetek tanúi Krisztusnak, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (vö. Mk 10,45). Akkor lesztek szolgálatotokban próféták, ha a béke és az egység emberei lesztek, s ha a kegyelem és az irgalom szálaival összefogjátok ezen egyházmegye tágas és népes területeit, összehangolva a különbségeket, befogadva, meghallgatva és megbocsátva.

Ne várjátok, hogy keressenek titeket, hanem legyetek elérhetőek. Tegyetek róla, hogy a papok, a diakónusok, a szerzetesek és szerzetesnők, valamint az apostoli munkában elkötelezett világi hívők soha ne érezzék magukat egyedül. Segítsetek nekik, hogy új erőre kapjon bennük a remény különféle szolgálataikban, és érezzék, hogy ugyanannak a küldetésnek a részesei. Tudjátok mindig, fáradhatatlanul lelkesíteni az embereket és a közösségeket, egyszerűen felidézve számukra az evangélium szépségét.

Róma szegényei, a zarándokok és a világ minden tájáról ideérkező látogatók találják meg e város lakóiban, intézményeiben és lelkipásztoraiban azt az anyai lelkületet, amely az Egyház hiteles arca. A Salus Populi Romani, bizalmunk Édesanyja, vezessen és oltalmazzon minket mindörökké az úton.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media