Miután helyi idő szerint 08:00-kor elbúcsúzott az Apostoli Nunciatúrától, a Szentatya gépkocsival a Yaoundé-Ville repülőtérre hajtatott a Szűz Mária, az Apostolok Királynője tiszteletére bemutatott szentmisére.

Helyi idő szerint 09:30-kor, miután a pápamobilon körbejárta a hívőket, a pápa elnökölt az szentmisén.

A bevezető rítusok és az igeliturgia után a Szentatya elmondta szentbeszédét.

A szentmise végén Yaoundé érseke, Őexcellenciája Jean Mbarga mondott köszönetet a Szentatyának.

Az eucharisztikus ünneplés végén XIV. Leó mondott köszönetet.

A pápa visszatért a sekrestyébe, majd gépkocsival a Yaoundé-Nsimalen nemzetközi repülőtérre ment a Kameruntól való hivatalos búcsúztatásra.

Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet XIV. Leó pápa az ünnepség keretében mondott el:

Kedves testvéreim! Békesség veletek! Krisztus békéje, akinek jelenléte megvilágosítja utunkat, és lecsillapítja életünk viharait.

Kameruni látogatásom lezárásaként ünnepeljük ezt a szentmisét; hálás szívvel köszönöm nektek a fogadtatást, valamint az örömnek és a hitnek azokat a pillanatait, amelyeket együtt élhettünk át.

Amint az Evangéliumban hallottuk, a hit nem kímél meg minket a zűrzavartól és a megpróbáltatásoktól, s olykor úgy tűnhet, a félelem erőt vesz rajtunk. Mi azonban tudjuk, hogy Jézus ezekben a pillanatokban sem hagy el minket, miként a tanítványokat sem hagyta magukra a Genezáreti-tavon.

Mindhárom evangélista elbeszéli a hallott eseményt, ki-ki a maga módján, eltérő üzenetet fogalmazva meg azon olvasók számára, akikhez fordul. Szent Márk (vö. 6,45–52) úgy mutatja be az Urat, mint aki odasiet a tanítványokhoz, miközben azok az ellenszél miatt csak üggyel-bajjal eveznek; a szél azonban elül, amint Ő beszáll melléjük a bárkába. Szent Máté (vö. 14,22–33) egy további részlettel egészíti ki a történetet: Péter a hullámokon járva akar a Mesterhez menni. Ám miután vízre szállt, hagyja, hogy erőt vegyen rajta a félelem, és süllyedni kezd. Krisztus megragadja a kezét, megmenti őt, és szemrehányást tesz neki kishitűsége miatt.

Szent János változatában, amelyet ma proklamáltunk (vö. Jn 6,16–21), az Üdvözítő a vízen járva közeledik a tanítványokhoz, és így szól: »Én vagyok, ne féljetek!« (20. v.); az evangélista pedig hangsúlyozza, hogy »már sötét volt« (17. v.). A zsidó hagyományban a „vizek”, a maguk mélységével és misztériumával, gyakran az alvilágot, a káoszt, a veszélyt és a halált idézik fel. A sötétséggel együtt a gonosz erőit jelenítik meg, amelyeket az ember önmagában nem képes uralni. Ugyanakkor az egyiptomi kivonulás csodáinak emlékezetében a vizeket az átmenet helyszíneként is érzékelik: egy gázlóként, amelyen keresztül Isten hatalmas kézzel megszabadítja népét a szolgaságból.

Az Egyház évszázadokon átívelő hajózása során oly sokszor megtapasztalta a viharokat és az »ellenszelet«; mi magunk is azonosulni tudunk a félelem és a kétség azon érzéseivel, amelyeket a tanítványok éltek át a Genezáreti-tavon való átkeléskor. Ezt érezzük azokban a pillanatokban is, amikor úgy tűnik, elmerülünk, mert maguk alá gyűrnek minket az ellenséges erők; amikor minden sötétnek látszik, mi pedig magányosnak és törékenynek érezzük magunkat. De ez nem így van! Jézus velünk van, mindig, és erősebb a gonosz minden hatalmánál; minden viharban mellénk lép, és azt ismétli nekünk: »Itt vagyok veled, ne félj!«. Ezért állunk fel minden bukás után, és nem hagyjuk, hogy bármilyen vihar megállítson bennünket, hanem bátran és bizalommal haladunk tovább, szüntelenül. Neki köszönhető az is, hogy – amint Ferenc pápa mondta – oly sok »férfi és nő […] válik népünk és Egyházunk becsületére […]: mert erősek abban, ahogyan viszik tovább életüket, gondot viselnek családjukra, végzik munkájukat és megélik hitüket« (Katekézis, 2014. május 14., 2).

Jézus közeledik hozzánk: nem csendesíti le azonnal a viharokat, hanem a veszélyek közepette lép mellénk, és arra hív minket is, hogy örömben és fájdalomban tartsunk össze, legyünk szolidárisak, miként a tanítványok ugyanazon a bárkán; ne távolról szemléljük a szenvedőket, hanem váljunk felebarátaikká, és kapaszkodjunk össze egymással. Senkit sem szabad magára hagyni az élet viszontagságaival szemben, és e célból minden közösség feladata olyan szolidaritási és kölcsönös segítségnyújtási struktúrák létrehozása és fenntartása, amelyekben a válságok idején – legyenek azok társadalmi, politikai, egészségügyi vagy gazdasági jellegűek – mindenki adhat és kaphat segítséget, saját képességei és szükségletei szerint. Jézus szavai – »Én vagyok« – arra emlékeztetnek minket, hogy az emberi személy méltóságának tiszteletére épülő társadalomban mindenki hozzájárulása fontos, és egyedülálló értékkel bír, függetlenül attól, hogy ki milyen státuszt vagy helyet foglal el a világ szemében.

A »ne féljetek!« felszólítás tehát tágabb értelmet nyer társadalmi és politikai szinten is: bátorítás ez arra, hogy a problémákkal és kihívásokkal – különösen a szegénységgel és az igazságossággal kapcsolatosakkal – közösen, polgári öntudattal és szociális felelősségvállalással nézzünk szembe. A hit nem választja el a spirituálist a társadalmitól, sőt: erőt ad a kereszténynek a világgal való párbeszédre, hogy válaszolni tudjon mások, különösen a leggyengébbek szükségleteire. Egy közösség boldogulásához nem elegendőek az egyének elszigetelt erőfeszítései: közös elhatározásra van szükség, amely az Evangélium spirituális és etikai dimenzióját az intézmények és struktúrák szívébe emeli, hogy azok a közjó eszközeivé váljanak, ne pedig a konfliktusok, az önérdek vagy a meddő küzdelmek színtereivé.

Erről beszél nekünk az első olvasmány (vö. ApCsel 6,1–7), amelyben láthatjuk, miként néz szembe az Egyház első növekedési válságával. A tanítványok számának gyors növekedése (1. v.) új kihívások elé állítja a közösséget a tevékeny szeretet gyakorlásában, amiről az apostolok már nem tudnak egyedül gondoskodni. Az asztalszolgálat során egyesek háttérbe szorulnak, ezért felerősödik a zúgolódás, és az igazságtalanság érzése az egységet veszélyezteti. A szegények napi segítése alapvető gyakorlat volt az ősegyházban; célja a legkiszolgáltatottabbak, különösen az árvák és az özvegyek támogatása volt. Ezt azonban össze kellett egyeztetni az igehirdetés és a tanítás szintén sürgető szükségleteivel, a megoldás pedig nem volt magától értetődő. Az apostolok ekkor összehívták a közösséget, megosztották aggodalmaikat, tanácskoztak Jézus tanításának fényében, és együtt imádkoztak, így győzve le azokat az akadályokat és félreértéseket, amelyek első látásra leküzdhetetlennek tűntek. Valami újat hívtak életre: »jó hírben álló, Lélekkel és bölcsességgel teli« férfiakat választottak (3. v.), akiket kézrátétellel olyan gyakorlati szolgálatra rendeltek, amely egyben spirituális küldetés is volt. Hallgatva a Szentlélek szavára és figyelve a szenvedők kiáltására, nemcsak a belső szakadást kerülték el, hanem isteni sugallatra a növekedéshez mért új eszközökkel gazdagították a közösséget, a válság pillanatát pedig mindenki számára a gyarapodás és a fejlődés alkalmává formálták.

Olykor egy család és egy társadalom élete megkívánja ezt is: a bátorságot a szokások és struktúrák megváltoztatásához, hogy az emberi személy méltósága maradjon mindennek a középpontjában, s hogy felszámoljuk az egyenlőtlenségeket és a kirekesztést. Elvégre Isten azáltal, hogy emberré lett, a legutolsókkal azonosult; ez pedig keresztény identitásunk alapvető opciójává teszi a szegények iránti kitüntetett figyelmet (vö. Evangelii gaudium ap. buzd., 198; Dilexit te ap. buzd., 16–17).

Testvéreim! Ma búcsút veszünk egymástól. Ki-ki visszatér szokott teendőihez, az Egyház hajója pedig Isten kegyelméből és mindannyiunk elkötelezettsége által folytatja útját a cél felé. Őrizzük szívünkben az együtt átélt szép pillanatok emlékét; a nehézségek közepette is adjunk szüntelenül teret Jézusnak, hagyva, hogy jelenléte nap mint nap megvilágosítson és újjáteremtsen bennünket. A kameruni Egyház élő, fiatal, ajándékokban és lelkesedésben gazdag, sokszínűségében vibráló, összhangjában pedig csodálatos. Szűz Mária, a mi Édesanyánk segítségével virágoztassátok fel még inkább ezt az örömteli jelenlétet; s még az életünkből elmaradhatatlan ellenszelet is tegyétek a növekedés alkalmává: Isten és a testvérek örömteli szolgálatában, az osztozásban, a figyelemben, az imádságban és a közös gyarapodás vágyában!

Záró köszönetnyilvánítás a szentmise végén

Kedves testvéreim! Ezzel a liturgiával véget ér kameruni látogatásom. Szívből köszönetet mondok az érsek úrnak és az ország minden pásztorának.

Ismételten hálámat fejezem ki a polgári hatóságoknak és mindazoknak, akik közreműködtek az előkészületekben és a szervezésben.

Köszönöm mindenkinek, különösen a betegeknek, az időseknek és a szerzetesnővéreknek, akik felajánlották imádságaikat.

Isten népe, te, aki Kamerun földjén élsz és járod utadat: ne félj! Maradj szilárdan egységben az Úr Krisztussal! Lelkének erejével te leszel e föld sója és világossága! Nagyon köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media