Helyi idő szerint 08.05-kor a Szentatya gépkocsival a Yaoundé-Nsimalen nemzetközi repülőtérre hajtatott, ahonnan – miután búcsút vett a helyi hatóságok képviselőitől – 08.55-kor az ITA Airways Airbus A330-900neo típusú repülőgépével Doualába indult.

A doualai nemzetközi repülőtérre 09.24-kor érkezett meg, ahol helyi tisztségviselők fogadták. Ezt követően gépkocsival a Japoma Stadionba ment, hogy szentmisét mutasson be húsvét II. hetének péntekén.

11.00 órakor, miután pápamobilon körbejárta a híveket, a pápa elnökölt a szentmisén.

A bevezető szertartások és az igeliturgia után a Szentatya elmondta szentbeszédét.

A szentmise végén Douala érseke, Excellenciás Samuel Kleda érsek úr hálaszavakat intézett a Szentatyához.

A pápa visszatért a sekrestyébe, majd 13.00 órakor gépkocsival a doulai Saint Paul katolikus kórházba látogatott, ahol az intézmény igazgatónője fogadta.

A magánlátogatás végeztével a Szentatya a doualai nemzetközi repülőtérre hajtatott, és a helyi hatóságoktól vett búcsú után 14.19-kor visszaindult Yaoundéba. A gép helyi idő szerint 14.56-kor szállt le a yaoundéi repülőtéren.

Az alábbiakban közöljük azt a homíliát, amelyet XIV. Leó pápa a szertartás során mondott el:

Kedves testvéreim!

Az imént hallott evangélium (Jn 6,1–15) az üdvösség igéje az egész emberiség számára. Ma mindenütt ezt az Örömhírt hirdetik, amely a kameruni Egyház számára Isten szeretetének és a mi közösségünknek gondviselésszerű üzeneteként zendül fel.

János apostol tanúságtétele ugyanis nagy tömegről beszél nekünk (vö. 2–5. v.), amilyenek mi is vagyunk most, itt. Ennyi ember számára azonban igen kevés az élelem: mindössze »öt árpakenyér és két hal« (9. v.). Látva ezt az aránytalanságot, Jézus ma tőlünk is megkérdezi, amit egykor tanítványaitól kérdezett: hogyan oldjátok meg ezt a problémát? Látjátok ezt a sok éhes, fáradtságtól meggyötört embert? Mit tesztek?

Ez a kérdés mindannyiunkhoz szól: szól az apákhoz és anyákhoz, akik családjukat oltalmazzák. Szól az Egyház pásztoraihoz, akik virrasztanak az Úr nyája felett. Szól mindazokhoz, akiknek társadalmi és politikai felelősségük, hogy tekintetüket a népre és annak javára irányítsák. Krisztus ezt a kérdést intézi hatalmasokhoz és gyengékhez, gazdagokhoz és szegényekhez, fiatalokhoz és idősekhez, mert mindannyian ugyanúgy éhezünk. Ez a szűkölködés emlékeztet minket arra, hogy teremtmények vagyunk. Élelemre van szükségünk az élethez. Nem vagyunk Isten: de éppen itt a kérdés, hol van Isten az emberek éhsége láttán?

Miközben a mi válaszunkra vár, Jézus megadja a sajátját: »Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a körben ülőknek; ugyanúgy a halakból is, amennyit csak akartak« (11. v.). Egy súlyos probléma úgy oldódik meg, hogy megáldja azt a kevés élelmet, ami rendelkezésre áll, és szétosztja mindenki között, aki éhezik. A kenyerek és halak megszaporítása a megosztásban történik: íme, ez a csoda! Van kenyér mindenki számára, ha mindenkinek adjuk. Van kenyér mindenki számára, ha azt nem markoló kézzel, hanem ajándékozó kézzel vesszük el. Figyeljük meg jól Jézus gesztusát: amikor Isten Fia veszi a kenyereket és a halakat, mindenekelőtt hálát ad. Háláját fejezi ki az Atyának a jóért, amely ajándékká és áldássá válik az egész nép számára.

Így cselekedve az étel bőségessé válik: nem porciózzák ki szűkösség idején, nem rabolják el viszályok közepette, és nem pazarolják el azok, akik dőzsölnek, miközben másoknak semmi sem jut az asztalára. Amint az élelem Krisztus kezéből a tanítványokéba kerül, mindenki számára megsokasodik, sőt, maradék is marad (vö. 12–13. v.). Látva, amit Jézus tett, az emberek elámulva felkiáltanak: »Valóban ez a próféta!« (14. v.), vagyis ő az, aki Isten nevében beszél, a Mindenható Igéje. Ez igaz is, ám Jézus nem egyéni sikerre törekszik: nem akar király lenni (vö. 15. v.), mert azért jött, hogy szeretettel szolgáljon, nem pedig azért, hogy uralkodjék.

Az általa véghezvitt csoda ennek a szeretetnek a jele: megmutatja nekünk, hogy Isten nem csupán az élet kenyerével táplálja az emberiséget, hanem azt is, miként vihetjük el mi magunk ezt az eledelt mindazon férfiaknak és nőknek, akik hozzánk hasonlóan szomjazzák a békét, a szabadságot és az igazságosságot. A szolidaritás és a megbocsátás minden gesztusa, minden jóra irányuló kezdeményezés egy-egy falat kenyér a gondoskodásra szoruló emberiség számára. Ám mindez nem elég. A testet tápláló étek mellé ugyanis ugyanazon szeretettel kell odatennünk a lélek táplálékát is, amely lelkiismeretünket táplálja, s amely megtart minket a félelem nehéz óráiban, a szenvedés sötétségében. Ez az eledel Krisztus, aki szüntelenül és bőséggel táplálja Egyházát, és saját Testével erősít meg minket az úton.

Nővéreim és testvéreim! Az Eucharisztia, amelyet most ünneplünk, a megújult hit forrásává válik, hiszen Jézus jelen van közöttünk. Ez a szentség nem egy időben távoli emléket elevenít fel, hanem olyan „sorsközösséget” valósít meg, amely átformál bennünket, mert megszentel. Boldogok, akiket meghív asztalához az Úr! Az Eucharisztia köré gyűlve ez az asztal a remény hirdetőjévé válik a történelem próbái és a körülöttünk tapasztalt igazságtalanságok közepette. Isten szeretetének jelévé lesz, aki Krisztusban arra hív minket: osszuk meg azt, amink van, hogy az az egyházi testvériségben sokszorozódjon meg.

Az Úr átöleli az eget és a földet, ismeri szívünket és minden helyzetet – legyen az örömteli vagy szomorú –, amelyet megélünk. Amikor megtestesült, hogy megmentsen minket, osztozni akart az emberiség szükségleteiben, kezdve a legegyszerűbb, mindennapi igényekkel. Az éhség tehát nem csupán esendőségünket tárja fel, hanem mindenekelőtt az Ő szeretetét: emlékezzünk erre minden alkalommal, amikor találkozik tekintetünk a szűkölködő testvérrel. Azok a szemek ugyanis megismétlik nekünk a kérdést, amelyet Jézus tett fel tanítványainak: mit tesztek ennyi emberért? Természetesen Krisztus tanújának lenni – utánozva az Ő szeretet-gesztusait – gyakran nehézségekbe és akadályokba ütközik, kívül és belül egyaránt, ahol az önzés megronthatja a szívet. Ilyenkor azonban ismételjük a zsoltárossal: »Világosságom és üdvösségem az Úr, kitől félnék?« (Zsolt 27,1). Ha néha meg is ingadozunk, Isten mindig bátorít minket: »Remélj az Úrban, légy bátor, legyen erős a szíved, és remélj az Úrban!« (14. v.).

Drága fiatalok! Elsősorban hozzátok intézem ezt a hívást, hiszen ti vagytok Afrika földjének szeretett gyermekei! Mint Jézus fivérei és nővérei, gyarapítsátok tálentumaitokat a titeket éltető hit, kitartás és barátság által. Legyetek ti az elsők, akik arcukkal és kezükkel elviszik felebarátaiknak az élet kenyerét: a bölcsesség eledelét és a szabadulást mindattól, ami nem táplál minket, sőt, inkább összezavarja nemes vágyainkat és megfoszt méltóságunktól.

Még a ti oly gyümölcsöző országotokban, Kamerunban is sokan tapasztalják meg a szegénységet, legyen az anyagi vagy lelki természetű. Ne engedjetek a bizalmatlanságnak és a csüggedésnek; vessétek el az erőszak és a visszaélés minden formáját, amelyek könnyű szerzeménnyel áltatnak, ám valójában megkérgesítik és érzéketlenné teszik a szívet. Ne feledjétek: népetek még e földnél is gazdagabb, mert kincse az értékeiben rejlik: a hitben, a családban, a vendégszeretetben és a munkában. Legyetek hát a jövő főszereplői, követve azt a hivatást, amelyet Isten ajándékoz mindannyiótoknak, s ne hagyjátok, hogy megvásároljanak titeket azok a kísértések, amelyek felemésztik az energiákat, de nem szolgálják a társadalom fejlődését.

Ahhoz, hogy büszke lelkületetek az új világ próféciájává váljon, vegyetek példát arról, amit az Apostolok Cselekedeteiben hallottunk! Az első keresztények ugyanis a nehézségek és fenyegetések ellenére is bátran tettek tanúságot az Úr Jézusról, és a bántalmazások közepette is kitartottak (vö. ApCsel 5,40–41). Ezek a tanítványok »naponta tanítottak a templomban és a házakban, s hirdették, hogy Jézus a Krisztus« (42. v.), vagyis a Messiás, a világ Szabadítója. Igen, az Úr megszabadít a bűntől és a haláltól. Ennek az Evangéliumnak a lankadatlan hirdetése minden keresztény küldetése: ezt a küldetést bízom különösen rátok, fiatalokra, és az egész Kamerunban élő Egyházra. Legyetek ti az örömhír hazátok számára, ahogyan Boldog Floribert Bwana Chui volt a kongói nép számára!

Testvéreim! Tanítani annyit tesz, mint nyomot hagyni – miként a földműves az ekével a szántóföldön –, hogy az elvetett mag gyümölcsöt hozzon. Így változtatja meg a keresztény örömhír hirdetése a történelmünket, átalakítva az értelmet és a szívet. A feltámadt Jézust hirdetni annyit jelent, mint az igazságosság jeleit szántani a szenvedő és elnyomott földbe; a béke jeleit a viszályok és a korrupció közepette; a hit jeleit, amelyek megszabadítanak minket a babonától és a közönytől. Ezzel az Evangéliummal a szívünkben hamarosan részesülünk az Eucharisztia kenyeréből, amely az örök életre táplál minket. Örömteli hittel kérjük az Urat, hogy sokszorozza meg közöttünk ajándékát mindannyiunk javára!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media