Ma délután 17 óra 30 perckor, Nagycsütörtökön, XIV. Leó pápa a Lateráni Szent János-bazilikában elnökölt az „Utolsó Vacsora” esti szentmiséjén, amellyel kezdetét vette a Szent Háromnap. A liturgia során a pápa elvégezte a lábmosás szertartását a Római Egyházmegye tizenkét áldozópapján. A szertartás végén sor került az Oltáriszentség átvitelére az őrzési helyére.
Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet a pápa az evangélium hirdetése után mondott el:
Kedves Testvéreim!
A ma esti ünnepélyes liturgia bevezet bennünket az Úr szenvedésének, halálának és feltámadásának Szent Háromnapjába. Nem nézőként és nem is puszta megszokásból lépjük át ezt a küszöböt, hanem magának Jézusnak a különleges meghívása által: vendégként azon a vacsorán, amelyen a kenyér és a bor az üdvösség szentségévé válik számunkra. Valóban egy olyan lakomán veszünk részt, amelynek során Krisztus, „mivel szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Szeretete mindenki számára gesztussá és táplálékká lesz, kinyilatkoztatva Isten igazságosságát. A világban, éppen ott, ahol a gonosz tombol, Jézus végérvényesen, örökre, teljes önátadással szeret.
Ezen az utolsó vacsorán megmossa apostolai lábát, és így szól: »Példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek« (Jn 13,15). Az Úr gesztusa elválaszthatatlan attól az asztaltól, amelyhez meghívott minket. Ez a szentség példázata: miközben megerősíti annak értelmét, olyan küldetést bíz ránk, amelyet életünk táplálékaként kívánunk magunkra vállalni. János evangélista az upódeigma görög szót használja annak az eseménynek a leírására, amelynél jelen volt: ez azt jelenti, »ami közvetlenül a szemünk elé van tárva«. Amit az Úr elénk tár, amikor veszi a vizet, a mosdótálat és a kendőt, az sokkal több, mint egy erkölcsi minta. Valójában saját életformáját adja át nekünk: a lábmosás olyan gesztus, amely összefoglalja Isten kinyilatkoztatását; a megtestesült Ige példaszerű jele, az Ő összetéveszthetetlen emlékezete. Azáltal, hogy magára ölti a szolga alakját, a Fiú kinyilatkoztatja az Atya dicsőségét, szétzúzva azokat a világi mércéket, amelyek bemocskolják lelkiismeretünket.
Tanítványainak néma döbbenete mellett még az emberi büszkeség is felnyitja szemünket a történtekre: Péterhez hasonlóan, aki eleinte ellenáll Jézus kezdeményezésének, nekünk is »újra meg újra meg kell tanulnunk, hogy Isten nagysága más, mint a mi elképzelésünk a nagyságról, […] mert rendszeresen a siker Istenére vágyunk, nem pedig a szenvedésére« (XVI. Benedek, Homília az Utolsó Vacsora szentmiséjén, 2008. március 20.). XVI. Benedek pápa e szavai világosan rávilágítanak, hogy mindig kísértést érzünk egy olyan Isten keresésére, aki »kiszolgál« minket, aki győzelemre segít, aki olyan hasznos, mint a pénz vagy a hatalom. Ezzel szemben nem értjük meg, hogy Isten valóban szolgál nekünk – igen –, de a lábmosás ingyenes és alázatos gesztusával: íme, Isten mindenhatósága! Így teljesül be az akarat, hogy életünket annak szenteljük, aki ezen ajándék nélkül nem létezhetne. Az Úr térdet hajt, hogy megmossa az embert, iránta való szeretetből. Ez az isteni ajándék pedig átalakít bennünket.
Gesztusával ugyanis Jézus nemcsak az Isten-képünket tisztítja meg a bálványimádástól és az azt beszennyező istenkáromlásoktól, hanem az emberképünket is: azét az emberét, aki akkor hiszi magát hatalmasnak, ha uralkodik; aki úgy akar győzni, hogy megöli embertársát; aki akkor tartja magát nagynak, ha félnek tőle. Valóságos Isten és valóságos emberként Krisztus ezzel szemben az odaadás, a szolgálat és a szeretet példáját adja nekünk. Szükségünk van az Ő példájára, hogy megtanuljunk szeretni – nem azért, mert képtelenek volnánk rá, hanem éppen azért, hogy önmagunkat és egymást az igaz szeretetre neveljük. Egy egész élet feladata megtanulni úgy cselekedni, mint Jézus, aki az a Jel, melyet Isten a világ történelmébe vésett.
Ő a hiteles mérce, a „Mester és Úr” (Jn 13,13), aki levesz minden isteni és emberi álarcot. Példáját nem olyankor adja, amikor mindenki boldog és szereti Őt, hanem azon az éjszakán, amelyen elárultatott; a meg nem értés és az erőszak sötétjében, hogy teljesen világos legyen: az Úr nem azért szeret minket, mert jók és tiszták vagyunk, hanem azért szeret, és ezért bocsát meg nekünk és tisztít meg minket. Az Úr nem akkor szeret bennünket, ha hagyjuk, hogy irgalma megmosson; hanem azért szeret, és ezért mos meg minket, hogy válaszolni tudjunk az Ő szeretetére.
Tanuljuk meg Jézustól ezt a kölcsönös szolgálatot! Ő ugyanis nem azt kéri, hogy felé viszonozzuk azt, hanem hogy egymás között osszuk meg: »Egymás lábát mossátok meg« (Jn 13,14). Ferenc pápa így kommentálta ezt: ez »olyan kötelesség, amely a szívemből fakad. Szeretem. Szeretem ezt, és szeretem tenni, mert az Úr így tanított engem« (Homília az Utolsó Vacsora szentmiséjén, 2013. március 28.). Ő nem egy elvont imperatívuszról, egy formális és üres parancsról beszélt, hanem kifejezésre juttatta Krisztus szeretete iránti engedelmes buzgóságát, amely saját szeretetünk forrása és példája. Jézus példáját ugyanis nem lehet érdekből, vonakodva vagy képmutató módon utánozni, hanem csakis szeretetből.
Hagyni, hogy az Úr szolgáljon nekünk: ez tehát a feltétele annak, hogy úgy szolgáljunk, ahogyan Ő tette. »Ha nem moslak meg – mondta Jézus Péternek –, akkor semmi közöd sincs hozzám« (Jn 13,8). Ha nem fogadsz el engem szolgaként, nem tudsz hinni bennem és nem tudsz követni engem mint Uradat. Testünk megmosásával Jézus a lelkünket tisztítja meg. Isten Őbenne nem arra adott példát, hogyan kell uralkodni, hanem arra, hogyan kell felszabadítani; arra, hogyan kell odaadni az életet, nem pedig arra, hogyan kell kioltani azt.
Így hát, látva a brutalitás számos példája miatt térdre kényszerített emberiséget, boruljunk térdre mi is, mint az elnyomottak fivérei és nővérei. Így kívánjuk követni az Úr példáját, valóra váltva, amit a Kivonulás könyvében hallottunk: »Ez a nap legyen számotokra emléknap« (Kiv 12,14). Igen, az egész bibliai történet Jézusban, a valóságos húsvéti bárányban fut össze. Általa nyernek teljes értelmet az ősi előképek, mert a Megváltó Krisztus az emberiség Húsvétját ünnepli, megnyitva mindenki számára az átjárót a bűnből a bocsánatba, a halálból az örök életbe: »Ez az én testem, amely értetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« (1Kor 11,24).
Az Úr szavait és gesztusait megújítva, éppen ezen az estén emlékezünk meg az Eucharisztia és az egyházi rend alapításáról. A két szentség közötti benső kötelék Jézusnak, a főpapnak és az örökké élő Eucharisztiának a tökéletes önátadását jeleníti meg: az átváltoztatott kenyérben és borban van ugyanis »a szeretet szentsége, az egység jele, a szeretet köteléke, a húsvéti lakoma, amelyben Krisztust vesszük magunkhoz, a lélek eltelik kegyelemmel, és a jövendő dicsőség zálogát kapjuk« (Sacrosanctum Concilium dogmatikus konstitúció, 47). A püspökökben és az áldozópapokban, akik az Úr parancsa szerint »az új Szövetség papjaivá« lettek (Tridenti Zsinat, De Missae Sacrificio, 1), Krisztusnak az egész Isten népe iránti szeretete válik láthatóvá, akiket hivatottak vagyunk szolgálni, szeretett paptestvéreim, teljes önátadással.
Nagycsütörtök ezért a lángoló hála és az őszinte testvériség napja. A ma esti szentségimádás minden plébánián és közösségben legyen a szemlélődés ideje, hogy Jézus gesztusán elmélkedjünk; boruljunk térdre mi is, ahogyan Ő tette, és kérjük az erőt, hogy ugyanazzal a szeretettel utánozhassuk Őt a szolgálatban.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
