Ma délelőtt 9 óra 30 perckor, Nagycsütörtök ünnepén, XIV. Leó pápa a Vatikáni Bazilikában elnökölt a krizmaszentelési szentmisén; azon a liturgián, amelyet ezen a napon minden székesegyházban bemutatnak.

A krizmamisét a Szentatya a Rómában tartózkodó bíborosokkal, püspökökkel és papokkal (egyházmegyés és szerzetes áldozópapokkal) együtt mutatta be.

Az eucharisztikus ünneplés során a papok megújították a papszenteléskor tett ígéreteiket; ezt követően került sor a betegek olajának, a katekumenek (keresztelendők) olajának megáldására, valamint a krizma megszentelésére.

Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet a pápa az evangélium hirdetése után mondott el:

Kedves Testvéreim!

Már a Szent Háromnap küszöbén állunk. Az Úr ismét elvezet bennünket küldetésének csúcspontjára, hogy az Ő szenvedése, halála és feltámadása a mi küldetésünk szívévé váljon. Amiben ugyanis részesülni készülünk, az magában hordozza azt az erőt, amely képes átalakítani mindazt, amit az emberi gőg általában megkeményít: identitásunkat és a világban elfoglalt helyünket. Jézus szabadsága megváltoztatja a szívet, begyógyítja a sebeket, illatossá teszi és ragyogóvá varázsolja arcunkat, megbékéltet és egybegyűjt, megbocsát és feltámaszt.

Első évemben, amikor Róma püspökeként elnökölök a krizmaszentelési szentmisén, szeretnék veletek együtt elmélkedni azon a küldetésen, amelyre Isten mint az Ő népét szentel fel bennünket. Ez a keresztény küldetés ugyanaz, mint Jézusé, nem pedig egy másik. Ebben mindenki a saját hivatása szerint vesz részt, a Lélek szavának való személyes engedelmességgel, de sohasem a többiek nélkül, sohasem elhanyagolva vagy megtörve a közösséget! Püspökök és áldozópapok, megújítva ígéreteinket, egy missziós nép szolgálatára rendeltettünk. Valamennyi megkeresztelttel együtt mi vagyunk Krisztus Teste, akit felkent az Ő szabadságot és vigasztalást, próféciát és egységet adó Lelke.

Mindazt, amit Jézus küldetésének döntő pillanataiban megél, Izajás jövendölése elővételezi, amelyet Ő a názáreti zsinagógában úgy jelölt meg, mint a „ma” beteljesedett Igét (vö. Lk 4,21). Húsvét órájában ugyanis végérvényesen világossá válik: Isten azért szentel fel, hogy elküldjön. „Elküldött engem” (Lk 4,18) – mondja Jézus, leírva azt a mozgást, amely Testét a szegényekhez, a foglyokhoz, a sötétben tapogatózókhoz és az elnyomottakhoz köti. Mi pedig, mint Testének tagjai, „apostolinak” nevezzük az elküldött Egyházat, amely önmagán túlra lendül, s amely Istennek szenteltetett teremtményei szolgálatára: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).

Tudjuk, hogy az elküldetés mindenekelőtt elszakadást jelent, vagyis annak kockázatát, hogy elhagyjuk a megszokottat és a biztosat azért, hogy elinduljunk az új felé. Figyelemre méltó, hogy a Jordánban való megkeresztelkedése után rászálló „Lélek erejével” (Lk 4,14) Jézus visszatér Galileába, és megérkezik „Názáretbe, ahol felnőtt” (Lk 4,16). Ez az a hely, amelyet most el kell hagynia. „Szokása szerint” (16. v.) cselekszik, de azért, hogy egy új korszakot nyisson meg. Most végleg el kell indulnia abból a faluból, hogy beérjen mindaz, ami ott szombatról szombatra, Isten Igéjének hűséges hallgatása közben kicsírázott. Ugyanígy másokat is hív majd az indulásra, a kockázatvállalásra, hogy egyetlen hely se váljon elzárt kertté, és egyetlen identitás se búvóhellyé.

Szeretteim, mi Jézust követjük, aki „nem tartotta előjognak, hogy Istennel egyenlő legyen, hanem kiüresítette önmagát” (Fil 2,6–7): minden küldetés abból a fajta kiüresedésből indul, amelyben minden újjászületik. Isten fiaiként és leányaiként birtokolt méltóságunkat nem vehetik el tőlünk, az nem veszhet el, de az életünk eredeténél álló kötődéseket, helyeket és tapasztalatokat sem lehet kitörölni. Örökösei vagyunk megannyi jónak, de egyúttal azon történelem korlátainak is, amelybe az Evangéliumnak fényt és üdvösséget, bocsánatot és gyógyulást kell hoznia. Így nincs küldetés a gyökereinkkel, a kapott nevelés ajándékaival és korlátaival való megbékélés nélkül; ugyanakkor nincs béke elindulás nélkül, nincs öntudatra ébredés elszakadás nélkül, nincs öröm kockázatvállalás nélkül. Akkor vagyunk Krisztus Teste, ha előrehaladunk, számot vetve a múlttal, de nem válva annak foglyaivá: minden visszanyerhető és megsokszorozódik, ha előbb félelem nélkül elengedjük. Ez a küldetés első titka. És ezt nem csak egyszer tapasztaljuk meg, hanem minden újrakezdéskor, minden további küldetésnél.

Jézus útja feltárja előttünk, hogy a veszíteni tudás, az önkiüresítés nem öncélú, hanem a találkozás és a bensőségesség feltétele. A szeretet csak akkor hiteles, ha fegyvertelen; kevés teherre van szüksége, mentes minden hivalkodástól, gyengéden óvja a gyengeséget és a mezítelenséget. Nehezen vágunk bele egy ilyen kiszolgáltatott küldetésbe, még sincs „örömhír a szegényeknek” (vö. Lk 4,18), ha a hatalom jelvényeivel megyünk közéjük, s nincs valódi felszabadítás, ha mi magunk nem szabadulunk meg a birtoklástól. A keresztény küldetés második titkához érkeztünk: az elszakadás törvénye után a találkozás törvénye következik. Tudjuk, hogy a történelem folyamán a missziót nemritkán eltorzította a hatalom logikája, amely teljesen idegen Jézus Krisztus útjától. Szent II. János Pálnak volt tisztánlátása és bátorsága felismerni: „azon kötelék által, amely a misztikus Testben egymáshoz fűz minket – jóllehet személyes felelősségünk nincs benne, és nem bitoroljuk Isten ítéletét, aki egyedül ismeri a szíveket –, mindannyian hordozzuk az előttünk járók tévedéseinek és bűneinek súlyát.” [1]

Ennélfogva immár elsődleges fontosságú emlékeznünk arra, hogy sem a lelkipásztori, sem a társadalmi vagy politikai életben nem származhat jó a hatalommal való visszaélésből. A nagy misszionáriusok a „lábujjhegyen való közeledés” tanúi, akiknek módszere az élet megosztása, az önzetlen szolgálat, a számító stratégiákról való lemondás, a párbeszéd és a tisztelet. Ez a megtestesülés útja, amely újra meg újra az inkulturáció formáját ölti. Az üdvösséget ugyanis mindenki csak a saját anyanyelvén fogadhatja be. „Hogyan hallhatja hát mindegyikünk a saját anyanyelvét?” (ApCsel 2,8). Pünkösd meglepetése akkor ismétlődik meg, amikor nem mi akarunk uralkodni Isten ideje felett, hanem bízunk a Szentlélekben, aki „ma is jelen van, miként Jézus és az apostolok idején: jelen van és munkálkodik, előttünk jár, többet és jobban dolgozik nálunk; nekünk nem az a dolgunk, hogy elvessük vagy felébresszük Őt, hanem mindenekelőtt az, hogy felismerjük, befogadjuk, kövessük, utat nyissunk neki és a nyomába szegődjünk. Jelen van, és soha nem csüggedt el a mi korunkat látva; ellenkezőleg: mosolyog, táncol, áthatol, eláraszt, körülölel, és eljut oda is, ahová soha nem is képzeltük volna.” [2]

Ahhoz, hogy megteremtsük ezt az összhangot a láthatatlannal, egyszerűséggel kell megérkeznünk oda, ahová küldetésünk szól, tisztelve azt a misztériumot, amelyet minden egyes ember és közösség önmagában hordoz. Vendégek vagyunk: püspökökként, papokként, szerzetesként és szerzetesnőként, keresztényként egyaránt. Valójában ahhoz, hogy vendégül láthassunk, meg kell tanulnunk vendégnek lenni. Még azok a területek sem a hódítás vagy visszahódítás földjei, ahol a szekularizáció a legelőrehaladottabbnak tűnik: »Ezekben a hatalmas emberi térségekben folyamatosan új kultúrák születnek, ahol a keresztény már nem az értelem kizárólagos hordozója vagy alkotója, hanem más nyelveket, szimbólumokat, üzeneteket és paradigmákat fogad be belőlük, amelyek új életvezetési mintákat kínálnak, gyakran ellentétben Jézus Evangéliumával. […] El kell jutnunk oda, ahol az új elbeszélések és paradigmák születnek; Jézus Igéjével el kell érnünk a városok lelkének legmélyebb magvait.« [3] Ez csak akkor valósul meg, ha az Egyházban együtt járunk, ha a misszió nem egyesek hősies magánakciója, hanem egy soktagú Test élő tanúságtétele.

Van továbbá a keresztény küldetésnek egy harmadik, talán legradikálisabb dimenziója. Már a názáretiek Jézus szavaira adott heves reakciójában megmutatkozik a meg nem értés és az elutasítás drámai lehetősége: »Ezt hallva a zsinagógában mindenkit elöntött a harag. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és egészen a hegy széléig vezették – amelyre városuk épült –, hogy letaszítsák onnan« (Lk 4,28–29). Jóllehet a liturgikus olvasmány ezt a részt elhagyta, mindaz, aminek megünneplésére ma estétől készülünk, arra kötelez bennünket, hogy ne meneküljünk el, hanem Jézushoz hasonlóan »menjünk át« a próbatételen; Ő ugyanis »átment közöttük és eltávozott« (Lk 4,30). A kereszt a küldetés része: az elküldetés ezáltal keserűbbé és félelmetesebbé, ugyanakkor ingyenesebbé és áttörő erejűvé is válik. A világ imperialista jellegű birtoklása így belülről törik meg, a mindmáig törvényként ható erőszak pedig lelepleződik. A szegény, fogoly és elvetett Messiás alászáll a halál sötétjébe, de éppen így hozza világra az új teremtést.

Mennyi feltámadást adatik meg nekünk is átélni, amikor a védekező magatartástól megszabadulva úgy ereszkedünk alá a szolgálatba, mint mag a földbe! Életünk során kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor úgy tűnik, minden véget ért. Ilyenkor feltesszük a kérdést: vajon hiábavaló volt-e a küldetés? Való igaz: Jézustól eltérően mi olyan kudarcokat is megélünk, amelyek saját vagy mások gyarlóságából fakadnak, a felelősség, a fény és az árnyék gyakori szövevényéből. De magunkévá tehetjük számos tanúságtevő reményét. Felidézek egyet, aki különösen kedves számomra. Egy hónappal halála előtt Szent Óscar Romero püspök a lelkigyakorlatos naplójába ezeket jegyezte fel: »A costa ricai nuncius éppen ezen a héten figyelmeztetett egy közvetlen veszélyre… A váratlan körülményeket Isten kegyelmével fogom fogadni. Jézus Krisztus segítette a vértanúkat, és ha szükség lesz rá, nagyon közel érzem majd Őt, amikor rábízom utolsó leheletemet. De az élet utolsó pillanatánál is többet számít, hogy neki adjuk egész életünket, és érte éljünk… Boldogságomhoz és bizalmamhoz elég a bizonyosság, hogy Benne van életem és halálom; hogy bűneim ellenére Belé vetettem bizalmamat, és nem fogok megszégyenülni; mások pedig nagyobb bölcsességgel és szentséggel folytatják majd a munkát az Egyházért és a hazáért.«

Szeretett Testvéreim! A szentek alakítják a történelmet. Ez a Jelenések könyvének üzenete: »Kegyelem nektek és békesség Jézus Krisztustól, a hű tanútól, a halottak elsőszülöttétől és a föld királyainak fejedelmétől« (Jel 1,5). Ez a köszöntés összefoglalja Jézus útját egy olyan világban, amelyet pusztító hatalmak viaskodása dúl fel. Ezen belül egy új nép támad: nem áldozatoké, hanem tanúságtevőké. A történelem e sötét órájában tetszett Istennek elküldeni minket, hogy Krisztus jó illatát árasszuk ott, ahol a halál bűze uralkodik. Újítsuk meg „igenünket” erre a küldetésre, amely egységet kíván tőlünk és békét hoz. Igen, itt vagyunk! Győzzük le a tehetetlenség és a félelem érzését! Halálodat hirdetjük, Uram, és feltámadásodat valljuk, amíg el nem jössz!

[1] Szent II. János Pál, Incarnationis mysterium kezdetű bulla a 2000. évi Nagy Jubileum meghirdetéséről (1998. november 29.), 11.

[2] C. M. Martini, Tre racconti dello Spirito [A Lélek három elbeszélése], Milánó, 1997, 11.

[3] Ferenc pápa, Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás (2013. november 24.), 73–74.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media