14:45-kor a Szentatya nyitott gépkocsin a II. Lajos Stadionhoz hajtatott. Érkezésekor golfkocsival járta körbe a hívőket.

Ezt követően 15:30 körül a pápa bemutatta a szentmisét.

A szentmise végén Monaco érseke, Dominique-Marie David köszönetnyilvánító szavakat intézett a Szentatyához.

Mielőtt elhagyta volna a stadiont, a pápa üdvözölte az egyházi és világi szervezetek által segített személyek egy csoportját.

Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet a Szentatya az Evangélium hirdetése után mondott el:

Kedves Testvéreim!

Az evangélium, amelyet hallottunk (vö. Jn 11,45–57), egy Jézus elleni kegyetlen ítéletről számol be: arról a napról beszél nekünk, amikor a Főtanács tagjai „elhatározták, hogy megölik őt” (53. v.). Miért történik ez vele? Mert feltámasztotta Lázárt a halálból; mert visszaadta az életet barátjának, akinek sírjánál sírt, osztozva Márta és Mária fájdalmában. Pontosan Jézust ítélik halálra, aki azért jött a világra, hogy megszabadítson minket a halál kárhozatától. Ez nem a végzet műve, hanem egy pontos és megfontolt szándék eredménye.

Kaifás és a Főtanács határozata ugyanis egy olyan politikai számításból fakad, amelynek alapja a félelem: ha Jézus továbbra is reményt adna, a nép fájdalmát örömre fordítva, „eljönnek a rómaiak”, és elpusztítják az országot (vö. 48. v.). Ahelyett, hogy a Názáretiben felismernék a Messiást, vagyis a régóta várt Krisztust, a vallási vezetők fenyegetést látnak benne. Tekintetük annyira eltorzult, hogy éppen ők, a Törvény tudói szegik meg a törvényt. Megfeledkezve Isten népének tett ígéretéről, meg akarják ölni az Ártatlant, mert félelmük mögött a hatalomhoz való ragaszkodás rejlik. Ám ha az emberek el is felejtik a „Ne ölj!” parancsát, Isten nem felejti el az ígéretet, amellyel előkészíti a világ üdvösségét. Gondviselése e gyilkos ítéletet a szeretet legfőbb szándékának kinyilvánításává teszi: bármilyen gonosz volt is, Kaifás „megjövendölte, hogy Jézusnak meg kell halnia a népért” (51. v.).

Két ellentétes irányulás tanúi vagyunk tehát: egyfelől Isten kinyilatkoztatásának, aki mindenható Úrként és Üdvözítőként mutatja meg arcát, másfelől pedig hatalmi tekintélyek rejtett mesterkedésének, akik készek gátlástalanul ölni. Nemde ugyanez történik ma is? Metszéspontjukban Jézus jele áll: az élet odaadása. Ez a jel a feltámasztott Lázárban találja meg előképét, s ez a legközvetlenebb próféciája annak, ami Krisztussal történik majd szenvedése, halála és feltámadása során. Azon a Húsvéton a Fiú a Szentlélek erejével teljesíti be az Atya művét: amiként az idők kezdetén Isten a semmiből életre hívta a létezőt, úgy az idők teljességében megszabadít minden életet a haláltól, amely romlásba dönti a teremtett világot.

Ebből a megváltásból fakad a hit öröme és tanúságtételünk ereje, minden helyen és minden időben. Jézus történetében ugyanis mindannyiunk sorsa sűrűsödik össze, kezdve a legkisebbekkel és az elnyomottakkal: még ma is mennyi számítás folyik a világban az ártatlanok kioltására; mennyi színlelt érvet hoznak fel, hogy eltávolítsák őket az útból! A gonosz makacsságával szemben azonban ott áll Isten örök igazságossága, aki mindig kivezet minket sírjainkból, miként Lázárt is, és új életet ajándékoz nekünk. Az Úr megszabadít a fájdalomtól, reményt öntve belénk; megtöri a szív keménységét, a hatalmat szolgálattá alakítva, miközben kinyilatkoztatja mindenhatóságának valódi nevét: irgalmasság. Az irgalmasság az, ami megmenti a világot: gondot visel minden emberi életre, a fogantatástól az élet alkonyáig, annak minden törékenységében. Miként Ferenc pápa tanította nekünk: az irgalmasság kultúrája elutasítja a selejtezés kultúráját.

A próféták szava, amelyet hallottunk, tanúsítja, miként valósítja meg Isten az üdvösség tervét. Az első olvasmányban Ezekiel hirdeti, hogy az isteni mű szabadítással veszi kezdetét (Ez 37,23), és a nép megszentelésében teljesedik be (vö. 28. v.): a megtérés útja ez, éppen olyan, amilyet a nagyböjtben mi magunk is bejárunk. Olyan magával ragadó kezdeményezésről van szó, amely nem magántermészetű vagy egyéni, hanem átalakítja az Istennel és a felebaráttal való kapcsolatainkat.

Mindenekelőtt a szabadulás a „bálványoktól” és az „utálatosságoktól” való megtisztulás formáját ölti (vö. 23. v.). Mik is ezek? E kifejezéssel a próféta mindazon dolgokra utal, amelyek rabszolgává teszik, megvásárolják és megrontják a szívet. A „bálvány” szó jelentése „kis elképzelés”, vagyis egy beszűkült látásmód, amely nemcsak a Mindenható dicsőségét kicsinyíti le – tárggyá fokozva le Őt –, hanem az emberi értelmet is. A bálványimádók tehát szűk látókörű emberek: csak azt nézik, ami megbabonázza a szemüket, s ezzel elhomályosítják látásukat. Így válnak e föld nagy és jó dolgai bálványokká: a szolgaság formáivá lesznek – nem azok számára, akik nélkülözik őket, hanem azoknak, akik dőzsölnek bennük, miközben felebarátjukat nyomorban és csüggedtségben hagyják. A bálványoktól való elszakadás tehát felszabadulás az öncélú uralommá torzult hatalom, a mohósággá aljasult gazdagság és a hiúsággá kifestett szépség alól.

Isten nem hagy magunkra minket e kísértésekben, hanem siet a gyenge és csüggedt ember segítségére, aki azt hiszi, hogy a világ bálványai menthetik meg az életét. Miként Szent Ágoston tanítja: „az ember akkor szabadul meg uralmuktól, ha hisz Abban, aki a felemelésére az alázat példáját adta” (De civitate Dei, VII, 33). Ez a példa maga Jézus élete, az értünk emberré lett Istené. Ő ahelyett, hogy büntetne minket, szeretetével semmisíti meg a gonoszt, beteljesítve az ünnepélyes ígéretet: „Megtisztítom őket: népemmé lesznek, én pedig Istenük leszek” (Ez 37,23). Az Úr megváltoztatja a világ történelmét azzal, hogy a bálványimádásból az igaz hitre, a halálból az életre hív meg bennünket.

Ezért, kedves testvéreim, a népeket sújtó számos igazságtalanság és a népeket marcangoló háború közepette szüntelenül felhangzik Jeremiás próféta szava, amelyet ma válaszos zsoltárként hirdettünk: „Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom és felvidítom őket szenvedésük után” (vö. Jer 31,13). A bálványimádástól való megtisztulás – amely az embereket mások rabszolgáivá teszi – megszentelődésben teljesedik ki: a kegyelem ajándékában, amely Isten fiaivá s egymás testvéreivé emel minket. Ez az ajándék világítja meg jelenünket, hiszen a napjainkat vérrel áztató háborúk a hatalom és a pénz bálványimádásának gyümölcsei. Minden kioltott élet seb Krisztus testén. Ne szokjunk hozzá a fegyverek zajához, a háború képeihez! A béke nem csupán az erőviszonyok egyensúlya, hanem a megtisztult szívek műve; azoké, akik a másikban oltalmazandó testvért látnak, nem pedig legyőzendő ellenséget.

A monacói Egyház hivatása, hogy Isten békéjében és áldásában élve tegyen tanúságot: ezért, szeretteim, tegyetek sokakat boldoggá hitetekkel, felragyogtatva azt a valódi örömöt, amelyet nem szerencsejátékon nyernek, hanem a tevékeny szeretetben osztanak meg. Ezen öröm forrása Isten szeretete: a fakadó és a rászoruló élet iránti szeretet, amelyet mindig be kell fogadni és gondozni kell; az ifjú és az idős élet iránti szeretet, amelyet bátorítani kell minden életkor próbatételei közepette; az egészséges és a beteg élet iránti szeretet, amely olykor magányos, s mindig igényli a gondos kísérést. Szűz Mária, a ti Pátrónátok segítsen benneteket, hogy a befogadás, a kicsinyek és szegények méltósága, valamint az integrális és befogadó fejlődés helyszíne legyetek.

A világ hosszú nagyböjtjében, éppen amikor a gonosz tombol, és a bálványimádás közömbössé teszi a szíveket, az Úr már készíti az Ő Húsvétját. Ezen esemény jele maga az ember: Lázár, akit kihívnak a sírból; mi magunk, megbocsátott bűnösök; és a Megfeszített Feltámadott, az üdvösség szerzője. Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), aki fenntartja zarándokutunkat és az Egyház küldetését a világban: vagyis hogy Isten életét ajándékozza nekünk. Fenséges és lehetetlen feladat ez anélkül, hogy saját életünket ne adnánk oda felebarátunknak. Ám lelkesítő és gyümölcsöző küldetés, amikor az Evangélium világítja meg lépteinket.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media