A mai nap délutánján XIV. Leó pápa lelkipásztori látogatást tett a Ponte Mammolo-i Jézus Szentséges Szíve plébánián (Via Casal de Pazzi 88.).

Érkezésekor, 16.00 óra körül a pápát az oratórium udvarán a gyermekek, a fiatalok és családjaik fogadták. A plébánia helyiségeiben a Szentatya találkozott az idősekkel, a betegekkel, valamint a plébániai zuhanyzószolgáltatást igénybe vevő szegények és hajléktalanok képviselőivel, továbbá a róluk gondoskodó Caritas és a Szent Egyed közösség önkénteseivel.

17 órakor a Szentatya a plébániatemplomban szentmisét mutatott be.

Az eucharisztikus ünneplés végén a pápa találkozott a lelkipásztori tanáccsal és a papsággal. Végül az elbúcsúzást követően visszatért a Vatikánba.

Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet a Szentatya az evangélium hirdetését követően mondott:

Szeretett testvéreim!

Mai eucharisztikus ünneplésünket mindenekelőtt az öröm határozza meg. Találkozásunk szépsége ugyanis a „Laetare” – azaz „Örvendezz” – vasárnap kontextusába illeszkedik, amely elnevezését Izajás szavaiból kapta: „Örvendezz, Jeruzsálem!” (Kezdőének, vö. Iz 66,10).

Ez elgondolkodtat bennünket. Napjainkban a világon számos testvérünk szenved az erőszakos konfliktusok miatt, amelyeket az a képtelen törekvés vált ki, hogy a problémákat és a nézeteltéréseket háborúval oldják meg, holott a béke érdekében lankadatlanul párbeszédet kell folytatni. Sőt, egyesek odáig merészkednek, hogy Isten nevét is bevonják ezekbe a halált hozó döntésekbe, ám Istent nem lehet a sötétség szolgálatába állítani. Ő éppen ellenkezőleg: mindig azért jön, hogy világosságot, reményt és békét ajándékozzon az emberiségnek; és éppen a békét kell keresniük mindazoknak, akik Őt hívják segítségül.

Ez a mai vasárnap üzenete: bármilyen mélységbe is zuhanjon az ember a bűnei miatt, Krisztus eljön, hogy még hatalmasabb világosságot hozzon, amely képes megszabadítani őt a gonosz okozta vakságtól, hogy új életet kezdhessen.

Jézus és a születése óta vak ember találkozása (vö. Jn 9,1-41) valójában a születés eseményéhez hasonlítható: általa ez az ember – mint világra jövő gyermek – egy új világot fedez fel, s immár Isten szemével látja önmagát, a többieket és az életet (vö. 1Sám 16,9).

Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: miben áll ez a tekintet? Mit tár fel előttünk? Mit jelent „Isten szemével nézni”?

János evangélista elbeszélése szerint ez mindenekelőtt azoknak az előítéleteknek a legyőzését jelenti, akik a szenvedő emberben csupán egy megvetendő kitaszítottat vagy egy elkerülendő problémát látnak, s ezzel bezárkóznak az önző individualizmus páncélterembe illő tornyába. Oly sokszor hallani ilyen mondatokat: „Amíg jól mentek a dolgok, sok barátom volt; a próbatétel idején azonban sokan elhagytak, felszívódtak!” Jézus nem így tesz: szeretettel tekint a vakra – nem mint alacsonyabb rendű lényre vagy zavaró jelenlétre, hanem mint kedves, segítségre szoruló személyre. Így válik találkozásuk alkalommá arra, hogy Isten műve mindenki számára nyilvánvalóvá váljon.

A „jelben”, a csodában Jézus kinyilatkoztatja isteni hatalmát, az ember pedig – mintegy a teremtés gesztusait (a sarat és a nyálat) megismételve – újra teljes egészében megmutatja szépségét és méltóságát, mint az Isten képmására és hasonlatosságára alkotott teremtmény. Így, látásának visszanyerésével, a világosság tanújává válik.

Természetesen ez belső küzdelemmel jár: hozzá kell szoknia számos korábban ismeretlen dologhoz, meg kell tanulnia megkülönböztetni a színeket és a formákat, újra kell rendeznie emberi kapcsolatait, és ez egyáltalán nem könnyű. Sőt, a körülötte lévő ellenségeskedés fokozódik, provokálják őt, és még a szülei sem merik megvédeni (vö. Jn 9,18–23). Szinte abszurd módon úgy tűnik, mintha a környezetében lévők érvényteleníteni akarnák mindazt, ami történt. Sőt, mi több: a kihallgatás során, amelynek az immár látó vakot alávetik, elsősorban Jézust vádolják, akit azzal vádolnak, hogy a gyógyítással megszegte a szombat ünnepét.

Így a jelenlévőkben egy másfajta, és még súlyosabb vakság mutatkozik meg: az, hogy közvetlenül maguk előtt sem képesek meglátni Isten arcát, s ezért elcserélik az üdvözítő találkozás lehetőségét arra a meddő biztonságra, amelyet a formai fegyelem legalisztikus megtartása nyújt számukra. Jézus nem torpan meg e szűklátókörűség előtt: megmutatja, hogy nem létezik olyan „szombat”, amely gátat vethetne a szeretet cselekedetének. Hiszen a szombati nyugalom értelme Izrael népe számára – ahogyan számunkra a vasárnapé, az Úr napjáé is – éppen az, hogy az élet misztériumát ajándékként ünnepeljük, s ezen ünnep előtt senki sem hagyhatja figyelmen kívül a szenvedő testvér segélykiáltását.

Talán olykor mi is vakok vagyunk ebben az értelemben: amikor nem vesszük észre a többieket és az ő gondjaikat. Jézus ezzel szemben arra hív bennünket, hogy másként éljünk – ahogyan azt az első keresztény közösség is oly jól felismerte –, ahol a testvérek az imádságban állhatatosan, örömmel és egyszerű szívvel osztottak meg egymással mindent (vö. ApCsel 2,42–47). Nem mintha akkoriban hiányoztak volna a megpróbáltatások és az akadályok, de ők nem adták fel: a keresztség ajándékának erejével törekedtek arra, hogy új teremtményekként éljenek, közösségben és békességben mindenkivel, olyan családot találva az egyházban, amely kísérte és támogatta őket.

Kedves testvéreim! Ezek azok a gyümölcsök, amelyeket a világosság gyermekeiként hivatottak vagyunk meghozni (vö. 1Tessz 5,4–5). A ti plébániátok immár kilencven éve hűségesen éli meg ezt a küldetést: különös gondot fordítva a szegénységben élőkre, a kirekesztettekre és a krízishelyzetbe került emberekre; figyelemmel kísérve a területén található Rebibbiai Büntetés-végrehajtási Intézetet, valamint az érzékenység és a szolidaritás számos egyéb jelét adva.

Tudom, hogy számos más országból érkező testvérünknek nyújtok segítséget az itteni beilleszkedéshez: a nyelv elsajátításában, méltó lakhatás megtalálásában, valamint a tisztességes és biztonságos munkavállalásban. Sajnos nem hiányoznak a nehézségek sem, amelyeket olykor azok súlyosbítanak, akik gátlástalanul kihasználják a kiszolgáltatottak nyomorúságos helyzetét saját érdekeik érvényesítésére. Ismerem azonban azt az elkötelezettséget is, amellyel ti mindannyian szembeszálltok ezekkel a kihívásokkal: a Caritas szolgálatai, a nehéz sorsú nők és édesanyák befogadására szolgáló védett otthonok, valamint számos egyéb kezdeményezés révén. Ugyanígy tudomásom van arról az életerőről és nagylelkűségről is, amellyel a fiatalok és a gyermekek neveléséért fáradoztok az oratóriumi munka és egyéb képzési programok keretében.

Szent Ágoston, amikor Isten arcáról beszélt – melynek a világban való tükrözésére hivatottak vagyunk –, így szólt korának keresztényeihez: „Milyen arca van a szeretetnek? Milyen alakja, termete, lába, keze van? […] Vannak lábai, amelyek az Egyházba vezetnek; vannak kezei, amelyek adakoznak a szegényeknek; vannak szemei, amelyekkel megismerjük azt, aki rászorul” (In Epistolam Joannis ad Parthos, 7, 10). Majd a szeretetről szólva hozzátette: „Őrizzétek meg, öleljétek magatokhoz: nincs annál édesebb” (uo.).

Kedves testvéreim! Íme a világosság ajándéka, amelyet rátok bízunk, hogy növeljétek azt magatokban és egymás között annak teljes édességében, és terjesszétek a világban az imádság, a szentségek gyakori vétele és a tevékeny szeretet által. Így folytassátok utatokat!

Jézus Szentséges Szíve, akinek plébániátok szentelve van, formálja és óvja mindinkább ezt a szép közösséget, hogy Krisztus Jézus érzületével (vö. Fil 2,5) élje meg és tanúsítsa örömmel és odaadással azt a kegyelmi kincset, amelyet ajándékba kaptatok.

A Szentatya záróköszöntője a szentmise végén

Hálásan köszönöm ezt a szép ajándékot! Az egyik oldalon a plébánia fényképe látható, amelyre jó lesz mindig emlékezni, de itt látható a plébánia élete is, ami rendkívül fontos! Köszönöm mindannyiótoknak!

A plébániának pedig ajándékba hoztunk egy kelyhet, amely mindazt jelképezi, amit az Eucharisztia során ünneplünk: Krisztus testét és vérét, valamint a ti közösségeteket. Isten áldását kívánom rátok, és köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media