A mai napon, az évközi idő VI. vasárnapján délután a Szentatya, XIV. Leó pápa lelkipásztori látogatást tett az ostia lidói Santa Maria Regina Pacis plébánián.

A látogatás során a pápa találkozott a hittanos gyerekekkel és a fiatalokkal, az idősekkel, a betegekkel, a szegényekkel, a Karitász önkénteseivel és az egyházközségi képviselőtestülettel.

17 órakor a Szentatya ünnepi szentmisét mutatott be a plébániatemplomban.

Az alábbiakban közöljük a Szentatya homíliáját, valamint azokat a szavakat, amelyeket a plébániai látogatás során mondott:

Kedves Testvéreim!

Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek, és veletek, a ti közösségetekkel együtt élhetem meg azt a cselekedetet, amelyről a „vasárnap” a nevét kapta. Ez „az Úr napja”, mert a feltámadt Jézus eljön közénk, meghallgat minket és beszél hozzánk, táplál minket és küldetést ad nekünk. Így a ma hallott evangéliumban Jézus meghirdeti számunkra az Ő „új törvényét”: ez nem csupán egy tanítás, hanem erő is annak megvalósításához. A Szentlélek kegyelme az, amely kitörölhetetlenül szívünkbe írja és beteljesíti az Ószövetség parancsolatait (vö. Mt 5,17–37).

Az Egyiptomból való kivonulást követően Isten a Tízparancsolat (a Dekalógus) által pecsételte meg a szövetséget népével, életutat és az üdvösség felé vezető utat kínálva nekik. A „Tíz szó” tehát a felszabadulás folyamatába ágyazódik be, és azon belül nyer értelmet: általa válik a megosztott és elnyomott törzsek közössége egységes és szabad néppé. Ezek a parancsolatok a pusztaságon át vezető hosszú úton úgy jelennek meg, mint az utat mutató fény; megtartásuk pedig nem annyira az előírások formális teljesítéseként, mint inkább a szeretet aktusaként, a szövetség Ura felé tanúsított hálás és bizalommal teli válaszként értelmezhető. Következésképpen az Isten által népének adott törvény nem korlátozza a szabadságot, éppen ellenkezőleg: a szabadság kibontakozásának és felvirágzásának alapfeltétele.

Így a Sirák fia könyvéből vett első olvasmány (vö. 15,16–21) és a 118. zsoltár – melynek szavaival az imént válaszoltunk az Isten igéjére – arra hívnak bennünket, hogy ne elnyomó törvényként tekintsünk az Úr parancsolataira, hanem mint Isten pedagógiájára (nevelésére) az élet teljességét és a szabadságot kereső emberiség számára.

Ezzel kapcsolatban a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció elején találjuk a II. Vatikáni Zsinat egyik legszebb kifejezését, amelyben szinte érezzük Isten szívének lüktetését az Egyház szívén keresztül. A Zsinat így fogalmaz: „Az öröm és remény, a szomorúság és szorongás, mely a mai embereké, főként a szegényeké és minden szenvedőé, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és szorongása; s nincs semmi igazán emberi, ami ne találna visszhangra az ő szívükben” (II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1).

Az üdvösség e próféciája bőségesen árad ki Jézus tanításában, amely a Galileai-tenger partján a nyolc boldogság meghirdetésével veszi kezdetét (vö. Mt 5,1–12), majd Isten törvényének hiteles és teljes értelmét tárja elénk. Az Úr azt mondja: „Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom nektek: Aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Aki pedig azt mondja testvérének: ’Oktalan’, méltó a Nagytanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ’Bolond’, méltó a Gyehenna tüzére” (Mt 5,21–22). Így az emberi teljesség útjaként az Isten iránti hűséget jelöli meg, amely a másik ember sérthetetlen szentségének tiszteletén és a róla való gondoskodáson alapul; ezt pedig mindenekelőtt a szívben kell táplálnunk, még a tettek és szavak előtt. Ott születnek ugyanis a legnemesebb érzelmek, de a legfájdalmasabb szentségtörések is: a bezárkózás, az irigység, a féltékenység. Aki rosszat gondol testvéréről és rosszindulatot táplál iránta, az olyan, mintha legbelül már meg is ölte volna őt. Nem véletlenül jelenti ki Szent János: „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos” (1Jn 3,15).

Milyen igazak is ezek a szavak! Amikor velünk is előfordul, hogy ítélkezünk mások felett és megvetjük őket, emlékezzünk rá: a gonoszság, amelyet a világban látunk, éppen ott gyökerezik, ahol a szív hideggé, keménnyé és az irgalomra képtelenné válik.

Tapasztalható ez itt, Ostiában is, ahol sajnos jelen van és sebeket ejt az erőszak, amely néha a fiatalok és serdülők körében hódít teret – olykor a kábítószer-használattól feltüzelve –; máskor pedig olyan alvilági szervezetek révén, amelyek kihasználják az embereket, bűncselekményekbe vonva be őket, és akik illegális, valamint erkölcstelen módszerekkel érvényesítik méltatlan érdekeiket.

Az ilyen jelenségekkel szemben arra hívlak titeket, mint plébániai közösséget, hogy a negyedben működő többi építő erejű szervezettel összefogva továbbra is nagylelkűen és bátran fáradozzatok azon, hogy az Evangélium jó magvait hintsétek el utcáitokon és otthonaitokban. Ne törődjetek bele az önkény és az igazságtalanság kultúrájába! Ellenkezőleg: terjesszétek a tiszteletet és az egyetértést, kezdve a beszédmódunk lefegyverzésével, majd fektessetek energiát és erőforrásokat a nevelésbe, különösen a gyermekek és a fiatalok esetében. Igen, tegyétek lehetővé, hogy a plébánián megtanulják a becsületességet, a befogadást és a határokat nem ismerő szeretetet; tanulják meg, hogy ne csak azt segítsék, aki viszonozza, és ne csak annak köszönjenek, aki visszaköszön, hanem önzetlenül és szabad szívvel forduljanak mindenki felé; tanulják meg a hit és az élet közötti összhangot, amint Jézus tanítja: „Ha tehát ajándékodat az oltárnál mutatod be, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb testvéreddel, és csak azután térj vissza, hogy bemutasd ajándékodat” (Mt 5,23–24).

Ez lebegjen szemetek előtt, kedveseim, mint erőfeszítéseitek és tevékenységetek célja, a közeliek és a távoliak javára: hogy rajtatok keresztül még azok is találkozhassanak a szeretet Istenével, akik a gonosz rabságában sínylődnek. Ő az egyetlen, aki felszabadítja a szívet, és aki valóban boldoggá tesz.

XV. Benedek pápa száztíz évvel ezelőtt úgy rendelkezett, hogy ez a plébánia a „Béke Királynője”, Szűz Mária titulust kapja. Tette ezt az első világháború kellős közepén, s már akkor úgy tekintett a ti közösségetekre, mint egy fénysugárra a háború ólomszürke egén. Az idő távlatából nézve sajnos ma is sok felhő sötétíti el a világot: az Evangéliummal ellentétes logikák terjednek, amelyek az erősebb felsőbbrendűségét dicsőítik, bátorítják a hatalmaskodást, és a mindenáron való győzelem csábítását táplálják, süketnek mutatkozva a szenvedők és a védtelenek kiáltására.

Ezzel az irányzattal állítsuk szembe a szelídség lefegyverző erejét: kérjük továbbra is állhatatosan és alázattal a békét, s fogadjuk be és ápoljuk annak ajándékát. Szent Ágoston azt tanította: „nem nehéz elnyerni a békét […]. Ha […] meg akarjuk kapni, ott van az, karnyújtásnyira, és minden erőfeszítés nélkül megszerezhetjük” (357. beszéd, 1.). Ez pedig azért van így, mert a mi békénk maga Krisztus: Őt pedig úgy „hódítjuk meg”, ha hagyjuk, hogy Ő hódítson meg és alakítson át bennünket; ha megnyitjuk előtte a szívünket, s az Ő kegyelmével megnyitjuk azok előtt is, akiket Ő állít az utunkba.

Tegyétek ezt ti is, kedves testvéreim, nap mint nap! Tegyétek együtt, közösségként, Máriának, a Béke Királynőjének segítségével! Ő, Isten Anyja és a mi Édesanyánk őrizzen és oltalmazzon minket mindörökké! Ámen.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media