Ma reggel 7.30 órakor a Vatikáni Bazilikában XIV. Leó pápa szentmisét mutatott be a rendkívüli konzisztóriumra egybegyűlt bíborosokkal.

Az eucharisztikus ünneplés során, a szent evangélium kihirdetése után, a Szentatya homíliát mondott, amelyet az alábbiakban közlünk:

„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van” (1Jn 4,7). A liturgia ezzel az intéssel fordul hozzánk, miközben a rendkívüli konzisztóriumot ünnepeljük: a kegyelem olyan pillanatát, amelyben kifejeződik az Egyház szolgálatában való egységünk.

Mint ismeretes, a konzisztórium szó – consistorium, „gyűlés” – a consistere igéből is értelmezhető, amelynek jelentése: „megállni”. És valóban: mindannyian „megálltunk”, hogy itt lehessünk. Egy időre felfüggesztettük tevékenységeinket, sőt fontos kötelezettségekről is lemondtunk azért, hogy együtt legyünk, és közösen megkülönböztessük, mit kér tőlünk az Úr népe javára. Ez önmagában is igen jelentős, prófétai gesztus, különösen abban a rohanó társadalomban, amelyben élünk. Arra emlékeztet ugyanis, hogy az élet minden útján fontos megállni: imádkozni, hallgatni, elmélkedni, és így újra meg újra a célra irányítani tekintetünket, oda összpontosítva minden erőfeszítést és erőforrást, hogy ne fussunk vakon, és ne csapjunk a levegőbe hiábavalóan, amint Pál apostol int (vö. 1Kor 9,26). Nem azért vagyunk itt, hogy személyes vagy csoportos „programokat” mozdítsunk elő, hanem hogy terveinket és indításainkat egy olyan megkülönböztetés vizsgálatára bízzuk, amely „annyival magasabb nálunk, amennyivel az ég fölötte van a földnek” (Iz 55,9), és amely csak az Úrtól származhat.

Ezért fontos, hogy most, az Eucharisztiában minden vágyunkat és gondolatunkat az oltárra helyezzük, életünk ajándékával együtt, az Atyának felajánlva Krisztus áldozatával egységben, hogy azt visszakapjuk megtisztítva, megvilágosítva, egyesítve és kegyelemből átalakítva egyetlen Kenyérré. Csak így leszünk képesek valóban meghallani az ő hangját, és befogadni azt abban az ajándékban, amely egymás számára vagyunk: abban az ajándékban, amely miatt összegyűltünk.

Kollégiumunk – jóllehet gazdag sokféle képességben és figyelemre méltó adottságban – elsősorban nem szakértők csapatának hivatott lenni, hanem a hit közösségének, amelyben az egyesek által hozott ajándékok, az Úrnak felajánlva és tőle visszanyerve, az ő Gondviselése szerint a lehető legbőségesebb gyümölcsöt hozzák.

Isten szeretete ugyanis, amelynek tanítványai és apostolai vagyunk, „szentháromságos”, „kapcsolati” szeretet: annak a közösségi lelkiségnek a forrása, amelyben Krisztus Menyasszonya él, és amelynek háza és iskolája akar lenni (vö. Novo millennio ineunte apostoli levél, 2001. január 6., 43). Szent II. János Pál a harmadik évezred kezdetén e lelkiség növekedését sürgetve úgy határozta meg, mint „a szív tekintetét, amely a bennünk lakó Szentháromság misztériumára irányul, és amelynek fényét fel kell ismernünk a mellettünk élő testvérek arcán is” (uo.).

Ez a mi „megállásunk” tehát mindenekelőtt a szeretet nagy tette – Isten, az Egyház, valamint a világ minden táján élő férfiak és nők iránt –, amelyben hagyjuk, hogy a Lélek formáljon bennünket: elsősorban az imádságban és a csendben, de abban is, hogy egymás szemébe nézünk, meghallgatjuk egymást, és a megosztás által hangjává válunk mindazoknak, akiket az Úr pásztorként a gondjainkra bízott a világ legkülönbözőbb részein. Ezt az odaszentelődést alázatos és nagylelkű szívvel kell megélnünk, annak tudatában, hogy kegyelemből vagyunk itt, és hogy semmi sincs bennünk, amit ne ajándékként kaptunk volna: olyan talentumként, amelyet nem szabad elpazarolni, hanem bölcsen és bátran kell kamatoztatni (vö. Mt 25,14–30).

Nagy Szent Leó tanította: „Nagy és igen értékes dolog az Úr előtt, amikor Krisztus egész népe együttesen vállalja ugyanazokat a kötelességeket, és minden rend és minden fokozat […] egyazon lélekkel működik együtt […]. Akkor – mondja – táplálják az éhezőket, felöltöztetik a mezíteleneket, meglátogatják a betegeket, és senki sem a saját javát keresi, hanem a másét” (Sermones, 88, 4). Ez az a lelkület, amellyel együtt akarunk dolgozni: annak lelkülete, aki azt kívánja, hogy Krisztus misztikus testében minden tag rendezett módon működjék közre mindenki javára (vö. Ef 4,11–13), a Lélek vezetése alatt méltósággal és teljességgel betöltve szolgálatát, örömmel felajánlva és látva beérni saját munkája gyümölcseit, valamint készséggel elfogadva és örvendezve mások munkájának gyarapodásán is (vö. Nagy Szent Leó, Sermones, 88, 5).

Kétezer esztendeje az Egyház ezt a misztériumot testesíti meg sokszínű szépségében (vö. Ferenc pápa, Fratelli tutti enciklika, 280). Maga ez a gyűlés is tanúság erről, a származások és életkorok sokféleségében, valamint a kegyelem és a hit egységében, amely összegyűjt és testvérré tesz bennünket.

Mi is, amikor szembesülünk a jóságra és békére éhes emberiség „nagy sokaságával”, egy olyan világban, ahol jóllakottság és éhség, bőség és nyomor, a puszta túlélésért folytatott küzdelem és a kétségbeesett egzisztenciális üresség továbbra is megosztja és megsebzi az embereket, a nemzeteket és a közösségeket, könnyen úgy érezhetjük magunkat a Mester szavai hallatán – „Ti magatok adjatok nekik enni” (Mk 6,37) –, mint a tanítványok: elégtelennek és eszköztelennek. Jézus azonban újra és újra megkérdez bennünket: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!” (Mk 6,38), és ezt együtt tehetjük meg. Nem mindig leszünk képesek azonnali megoldásokat találni az előttünk álló problémákra. Mindig képesek leszünk azonban – minden helyzetben és minden körülmények között – segíteni egymást, és különösen segíteni a pápát abban, hogy felfedezzük az „öt kenyeret és két halat”, amelyet a Gondviselés soha nem von meg ott, ahol gyermekei segítségért fordulnak hozzá; és hogy azokat befogadjuk, átadjuk, elfogadjuk és szétosszuk, Isten áldásával, valamint mindannyiunk hitével és szeretetével meggazdagítva, hogy senkinek se hiányozzon a szükséges (vö. Mk 6,42).

Szeretteim, amit szolgálatotok során – minden szinten – az Egyháznak adtok, az nagy jelentőségű, rendkívül személyes és mély: mindegyikőtök számára egyedi, és mindenki számára értékes. Az a felelősség pedig, amelyet Péter utódjával együtt viseltek, súlyos és megterhelő.

Ezért szívből köszönöm nektek, és szeretném munkánkat és küldetésünket az Úrra bízni Szent Ágoston szavaival: „Sok kegyelmet adsz imádságainknak; sőt még azok is, amelyeket imádkozásunk előtt kaptunk, tőled való ajándékok, és még azok felismerése is, miután megkaptuk őket, tőled való ajándék […]. Emlékezz meg róla, Uram, hogy por vagyunk, és a porból teremtetted az embert” (Confessiones, 10, 31, 45). Ezért mondjuk neked: „Add meg, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz” (uo.).

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media