Ma délelőtt 11 órakor a Vatikáni Bazilika Katedra-oltáránál a Szentatya, XIV. Leó pápa szentmisét mutatott be a néhai Ferenc pápa, valamint az év folyamán elhunyt bíborosok és püspökök lelki üdvéért.

Az alábbiakban közöljük a pápa által az evangélium felolvasása után elmondott homíliát:

Kedves bíboros- és püspöktestvérek,
kedves fivérek és nővérek!

Ma megújítjuk azt a szép hagyományt, hogy mindenszentek nyolcada idején, az elhunyt hívek emléknapja alkalmából, szentmisét mutatunk be az elmúlt év során eltávozott bíborosokért és püspökökért, s különös szeretettel ajánljuk fel Ferenc pápa választott lelkéért, aki a Szent Kapu megnyitása és a húsvéti Urbi et Orbi áldás impartálása után hunyt el. A jubileum fényében ez az ünnep – számomra az első – különleges ízt kap: a keresztény remény ízét.

Isten Igéje, amelyet hallottunk, világosságot ad nekünk. Mindenekelőtt egy nagy bibliai ikon által teszi ezt, amely – mondhatnánk – összefoglalja az egész szentév értelmét: az emmauszi tanítványok történetét (Lk 24,13-35). Ebben képszerűen jelenik meg a remény zarándokútja, amely a feltámadt Krisztussal való találkozáson keresztül vezet. A kiindulópont a halál megtapasztalása – és annak legfájdalmasabb formája: az erőszakos halálé, amely ártatlant öl, és így elcsüggeszti, elbátortalanítja, kétségbe ejti az embert. Hányan – hány „kicsinyek”! – szenvednek még ma is e félelmetes halál traumájától, mert a bűn eltorzítja azt. Erre a halálra nem mondhatjuk és nem is szabad mondanunk. hogy „laudato si’”, mert az Atyaisten nem akarja; Fiát küldte a világba, hogy megszabadítson minket tőle. Meg van írva: Krisztusnak el kellett szenvednie ezeket a szenvedéseket, hogy bemehessen dicsőségébe (vö. Lk 24,26), és hogy nekünk örök életet adjon. Egyedül Ő képes magára venni és magában hordozni ezt a halált anélkül, hogy az megfertőzné. Egyedül nála vannak az örök élet igéi (vö. Jn 6,68) – remegve valljuk ezt itt, Szent Péter sírja közelében – és ezek a szavak képesek ismét lángra gyújtani hitünket és reményünket. (vö. Lk 24,32).

Amikor Jézus kezébe veszi a kenyeret – abba a kézbe, amelyet keresztre szegeztek – áldást mond, megtörik és felajánlja, ekkor a tanítványok szeme megnyílik, szívükben kivirgázik a hit, s a hittel együtt megszületik az új remény. Igen! Ez már nem ugyanaz a remény, amit korábban ismertek és elvesztettek, hanem új valóság, ajándék, a Feltámadott kegyelme: a húsvéti remény.

Ahogyan a feltámadt Jézus élete sem ugyanaz, mint korábban, hanem teljesen új, az Atya által a Lélek erejével teremtett, úgy a keresztény remény sem emberi remény: nem a görögöké, nem a zsidóké; nem a filozófusok bölcsességén és nem is a törvényből fakadó igazságon alapul, hanem kizárólag azon, hogy a Megfeszített feltámadt, és megjelent Simonnak (vö. Lk 24,34), az asszonyoknak és a többi tanítványnak. Ez olyan remény, amely nem a földi horizontig tekint, hanem túlra – Istenre, arra a magasságra és mélységre, ahonnan a Nap felragyogott, hogy megvilágítsa mindazokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek (vö. Lk 1,78-79).

Akkor igen, énekelhetjük: „Laudato si’, mi Signore, per sora nostra morte corporale.” [1]. A keresztre feszített és feltámadt Krisztus szeretete átváltoztatta a halált: ellenségből testvérünkké tette, megszelídítette. És vele szemben „nem vagyunk szomorúak, mint mások, akiknek nincs reményük” (1Tessz 4,13). Természetesen szomorúak vagyunk, amikor egy szeretett személy eltávozik, megrendülünk, amikor egy embert – különösen egy gyermeket, egy „kicsit”, egy törékenyt – elragad a betegség, vagy – ami még fájóbb – az emberi erőszak. Keresztényként arra vagyunk hivatva, hogy Krisztussal hordozzuk e kereszteket. De nem vagyunk remény nélkül szomorúak, mert még a legtragikusabb halál sem akadályozhatja meg Urunkat abban, hogy lelkünket karjába zárja, és halandó testünket, bármely eltorzult is, átalakítsa az ő dicsőséges testének képmására (vö. Fil 3,21).

Ezért a keresztények a temetkezés helyeit nem „nekropolisznak” – a halottak városának – hanem „temetőnek” nevezik, ami szó szerint „alvóhelyet” jelent: a feltámadásra váró nyugalom helyét. Ahogyan a zsoltáros mondja: „Békében lefekszem, és azonnal elalszom, / mert egyedül te, Uram, biztonságban tartasz engem” (Zsolt 4,9).

Szeretett Ferenc pápa és az elhunyt bíborosok és püspökök, akikért ma felajánljuk az eucharisztikus áldozatot, megélték, tanúsították és tanították ezt az új, húsvéti reményt. Az Úr meghívta és pásztorokká tette őket Egyházában, és szolgálatukkal – Dániel könyvének szavaival élve – „sokakat vezettek az igazságra” (vö. Dán 12,3), vagyis az Evangélium útján vezették a híveket azzal a bölcsességgel, amely Krisztustól származik, aki bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá lett számunkra (vö. 1Kor 1,30). Lelkük tisztuljon meg minden szennytől, és ragyogjanak, mint a csillagok az égen (vö. Dán 12,3). Nekünk pedig, akik még mindig zarándokok vagyunk e földön, jusson el hozzánk imádságos csendben lelki bátorításuk: „Reménykedj Istenben, mert még dicsérhetem őt, aki arcom üdvössége és Istenem” (Zsolt 42,6. 12).

[1] Assisi Szent Ferenc, A Nap testvérének éneke

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media