Ma délelőtt 10 órakor, az évközi idő XXVI. vasárnapján, XIV. Leó pápa a Szent Péter-téren szentmisét mutatott be a katekéták jubileuma alkalmából.

Az alábbiakban közöljük a pápa homíliáját, amelyet az evangélium felolvasása után mondott:

Kedves fivéreim és nővéreim,

Jézus szavai elmondják nekünk, hogyan tekint Isten a világra, minden időben és minden helyen. Az imént hallott evangéliumban (Lk 16,19-31) az ő szemei egy szegény és egy gazdag embert néznek, az egyiket, aki éhezik, és a másikat, aki jóllakottan áll előtte; látja az egyiknek finom ruháit, a másiknak a kutyák által nyalogatott sebeit (vö. Lk 16,19-21). De nemcsak ez: az Úr belenéz az emberek szívébe, és az ő szemén keresztül felismerjük az egyiket nincstelennek, a másikat közömbösnek. Lázárt elfelejtik az előtte állók, éppen a küszöbön túl, Isten mégis közel van hozzá, és megemlékezik a nevéről. A bőségben élő ember viszont névtelen, mert elveszíti önmagát, megfeledkezik felebarátjáról. Szétszórtak a szívének gondolatai, tele van dolgokkal, de üres a szeretet nélkül. A vagyona nem teszi őt jóvá.

A történet, amelyet Krisztus elénk tár, sajnos nagyon is időszerű. A bőség kapujában ma egész népek nyomorúsága áll, amelyeket háború és kizsákmányolás sújtja. Az évszázadok során úgy tűnik, semmi sem változott: hány Lázár hal meg az igazságosságról megfeledkező kapzsiság, a jótékonyságot lábbal tipró nyereségvágy, a nyomorultak fájdalmára vakon tekintő gazdagság előtt! Az evangélium mégis biztosít bennünket afelől, hogy Lázár szenvedésének vége lesz. Az ő szenvedései úgy érnek véget, mint a gazdag ember mulatozása, és Isten mindkettőjüknek igazságot szolgáltat: „A szegény ember meghalt, és angyalok vitték Ábrahám mellé. A gazdag ember is meghalt és eltemették” (22. v.). Az Egyház fáradtság nélkül hirdeti az Úrnak ezt az igéjét, hogy megtérítse szívünket.

Kedves testvéreim, egy különös és véletlen egybeesés folytán éppen ezt az evangéliumi szakaszt hirdették az Irgalmasság Szentévében a katekéták jubileumán. Ferenc pápa erre az alkalomra Rómába érkező zarándokokhoz szólva rámutatott, hogy Isten megváltja a világot minden gonosztól, életét adja a mi üdvösségünkért. Az ő tette a mi küldetésünk kezdete, mert arra hív, hogy adjuk oda magunkat mindenki javára. A pápa így szólt a katekétákhoz: „Ez a központ, amely körül minden forog, ez a dobogó szív, amely mindent életre kelt, ez a húsvéti igehirdetés, az első igehirdetés: az Úr Jézus feltámadt, az Úr Jézus szeret titeket, értetek adta életét; feltámadva és élve mellettetek áll és vár titeket minden nap” (Homília, 2016. szeptember 25.). Ezek a szavak elgondolkodtatnak bennünket a gazdag ember és Ábrahám párbeszédéről, amelyet az evangéliumban hallottunk: ez a gazdag ember könyörgése, amelyet testvérei megmentéséért tesz, és amely számunkra is kihívássá válik.

Ábrahámhoz szólva ugyanis így kiált fel: „Ha valaki a halottak közül jön hozzájuk, megtérnek” (Lk 16,30). Erre Ábrahám így válaszol: „Ha nem hallgatnak Mózesre és a prófétákra, akkor sem fognak meggyőződni, ha valaki feltámad a halálból” (31. v.). Nos, egy feltámadt a halálból: Jézus Krisztus. A Szentírás szavai tehát nem azért vannak, hogy kiábrándítsanak vagy elkeserítsenek bennünket, hanem hogy felébresszék a lelkiismeretünket. Mózesre és a prófétákra hallgatni azt jelenti, hogy emlékezünk Isten parancsaira és ígéreteire, akinek gondviselése senkit sem hagy el. Az evangélium azt hirdeti nekünk, hogy mindenki élete megváltozhat, mert Krisztus feltámadt a halálból. Ez az esemény az igazság, amely megment bennünket: ezért meg kell ismerni és hirdetni, de ez önmagában nem elég. Szeretni is kell: ez a szeretet az, ami az evangélium megértéséhez vezet, mert átalakít bennünket azáltal, hogy megnyitja szívünket Isten szava és felebarátunk arca előtt.

Ebben a tekintetben ti, katekéták, Jézus tanítványai vagytok, akik az ő tanúivá váltok: az általatok végzett szolgálat neve a görög katēchein igéből származik, ami azt jelenti, hogy élő hangon oktatni, hangoztatni. Ez azt jelenti, hogy a katekéta az ő szavának embere, olyan szavának, amelyet az életével mond. Ezért az első katekéták a szüleink, azok, akik először szóltak hozzánk, és megtanítottak minket beszélni. Ahogyan az anyanyelvünket tanultuk meg, úgy a hit hirdetését sem lehet másokra bízni, hanem ott történik, ahol élünk. Mindenekelőtt otthonunkban, az asztal körül: amikor egy hang, egy gesztus, egy arc Krisztushoz vezet, a család megtapasztalja az evangélium szépségét.

Mindannyiunkat hitre nevelt azok tanúságtétele, akik előttünk hittek. Gyermekekként és fiatalokként, majd felnőttekként, sőt idősekként, is a katekéták kísérnek bennünket a hitben azáltal, hogy egy állandó úton osztoznak velünk, ahogyan ti is tettétek ezekben a napokban, a jubileumi zarándoklaton. Ez a dinamika az egész Egyházat bevonja: valójában, ahogy Isten népe férfiakat és nőket nevel a hitre, „a megértés növekszik, mind a dolgok, mind az átadott szavak tekintetében, akár a szívükben elmélkedő hívek szemlélődése és tanulmányozása által (vö. Lk 2,19.51), akár a lelki dolgok mélyebb megtapasztalása által adott értelem által, akár azoknak a prédikálása által, akik a püspöki utódlás révén az igazság biztos karizmáját kapták” (Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 8). Ebben a közösségben a Katekizmus az „útitársul szolgáló eszköz”, amely megvéd bennünket az individualizmustól és a viszálykodástól, mert az egész katolikus egyház hitét tanúsítja. A hívek minden egyes tagja együttműködik a lelkipásztori munkában azáltal, hogy meghallgatja a kérdéseket, megosztja az élethelyzeteket, szolgálja az emberi lelkiismeretben lakozó igazságosság és igazság iránti vágyat.

A katekéták így inszignálnak, vagyis belső jelet hagynak: amikor hitre nevelünk, nem oktatást adunk, hanem az élet igéjét helyezzük a szívbe, hogy az a jó élet gyümölcseit hozza. Deogratias diakónusnak, aki megkérdezte tőle, hogyan lehet jó katekéta, Szent Ágoston így válaszolt: „Mindent úgy magyarázzatok, hogy akik hittel hallgatnak titeket, azok hittel higgyenek, hittel reméljenek és reménnyel szeressenek” (De catechizandis rudibus, 4, 8).

Kedves testvéreim, tegyük magunkévá ezt a meghívást! Ne feledjük, hogy senki sem ad olyat, amije nincs. Ha az evangélium gazdag ember Lázár iránt szeretettel viselkedett volna, akkor nemcsak a szegény emberrel tett volna jót, hanem önmagával is. Ha annak a névtelen embernek lett volna hite, Isten megmentette volna őt minden gyötrelemtől: a világi gazdagsághoz való ragaszkodása volt az, ami elvette tőle az igazi és örökkévaló jó reményét. Amikor minket is megkísért a kapzsiság és a közömbösség, a mai kor sok Lázárja emlékeztet bennünket Jézus szavára, és még hatékonyabb katekézissé válik számunkra ebben a jubileumi évben, amely mindenki számára a megtérés és a megbocsátás, az igazságosság iránti elkötelezettség és a béke őszinte keresésének ideje.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media