Ma reggel 7.30 órakor a Vatikáni Bazilikában a Szentatya, XIV. Leó pápa vezetett szentmisét a 2026. június 26–27-re rendkívüli konzisztóriumra összehívott bíborosokkal.

A szentmise során, a szent evangélium hirdetését követően a Szentatya elmondta homíliáját, amelyet az alábbiakban közlünk:

Kedves testvéreim!

Az Úr oltára körül, Szent Péter sírjánál gyűltünk össze, hogy megkezdjük a konzisztóriumot. A világ minden tájáról érkeztünk, hogy megünnepeljük ezt az eucharisztikus áldozatot: életünkkel együtt felajánljuk hát Istennek azokat a közösségeket és népeket is, amelyeket a szívünkben hordozunk, valamint lelkipásztori terveinket és tapasztalatainkat, legyenek azok örömteliek vagy éppen küzdelmesek.

Az érzelmeknek és gondolatoknak ez a sokfélesége most egybegyűlik: vagyis megtalálja azt a ragyogó középpontot, amely maga Krisztus. Ő maga, személyesen fordul hozzánk, mondván: „Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15,1). Jézuson keresztül a kegyelem és az igazság áramlik életünkbe (vö. Jn 1,17), mélyen megújítva minket: ezek az isteni ajándékok a ma megnyíló konzisztóriumnak is termékeny életnedvét adják. Maga az evangélium mutatja meg a feltételt ahhoz, hogy az eredményes legyen: „Maradjatok bennem, s én is bennetek” (Jn 15,4). Egyrészt a Mester így figyelmeztet bennünket: „nélkülem semmit sem tehettek” (5. v.), másrészt azt akarja, hogy tanítványai „bőséges gyümölcsöt” teremjenek (8. v.). Igen, bőségeset: Isten kegyelme nem satnya növekedést indít el azokban, akik befogadják, hanem erőteljes fejlődést. Az örök Ige ugyanis azért lett emberré, hogy mindenkinek „élete legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). A hitben elindult életet a metszés próbája még inkább megerősíti, mert az Atya gondoskodása műveli azt.

Miközben tehát Istentől erőt és bölcsességet kérünk, mély jelentőséggel bír, hogy konzisztóriumunk éppen Szent Péter és Szent Pál apostolok főünnepének vigíliájára esik. Időzzünk el együtt ebben a szent emlékezetben, amely a katolikus és római egyház oszlopaira irányítja figyelmünket: a két misszionárius vértanúra, akiknek az igehirdetése annyira eggyé vált saját életükkel, hogy az végül a Szentírás részévé lett.

Ha ma meghallgatjuk Szent Pálnak a korintusiakhoz intézett szavait, észrevehetjük a szép összhangot az evangélium tanításával. A különböző karizmák, szolgálatok és egyházi tevékenységek ugyanis olyanok, mint az egyetlen szőlőtő – azaz az egyetlen Úr (vö. 1Kor 12,4–6) – szőlővesszői, aki a Szentlélekkel tölti el egyházát. Ehhez az organikus egységhez kapcsolódik az a mérce, amely minden egyházi szolgálatot értékessé és jóízűvé tesz: a közjó kritériuma (vö. 7. vers).

Kedves testvéreim! Isten igéjéből, amelyet meghallgattunk, szeretnék néhány útmutatást meríteni ezeknek a napoknak a közös megkülönböztetéséhez.

Először is, Szent Péter és Szent Pál példája arra bátorít bennünket, hogy a hitben osztozzunk az igazi szabadságban. Valóban, éppen a Jézus Urunkkal való kapcsolat szabadít meg minket a bűntől és a félelemtől: miközben arra hív, hogy kövessük Őt, Ő maga küld minket a világba, mint az apostolok utódait. Az evangélium hirdetése, a szentségek ünneplése és az Úr nyájának szentelt életünk annyiban valósul meg és hoz gyümölcsöt, amennyire hiszünk Benne, a Jó Pásztorban. A hit az az erény – amelyet soha nem szabad magától értetődőnek venni –, amely életet ad az egyháznak, mert megfelel annak a kegyelemnek, amely táplálja az egyetlen szőlőtő szőlővesszőit. Az élő egyház az a hitben élő egyház, amely a szívünkbe árasztott Szentlélek ajándékából fakad: ez az egyház bőséges gyümölcsöt terem. Ahogyan tehát az isteni kegyelem megelőzi az emberi szabadságot, úgy az egyház hite is megelőzi a miénket, és arra hív, hogy buzgón tanúskodjunk róla. Ennek a küldetésnek Krisztus a kezdete és a vége; a zsoltáros szavaival élve: „Hirdessétek napról napra az ő üdvösségét! Beszéljétek el a pogányok közt az ő dicsőségét!” (Zsolt 96, 2–3).

Másodszor, kérjük a béke ajándékát az egységben. Miközben minden népet a hitre hívunk, amelyben valóban szabadok vagyunk, nemzetközi feszültségek és konfliktusok súlyosan megsebzik az emberi családot. Mindazonáltal nem hiányoznak, sőt, szaporodnak az egyházban és a világban olyan kezdeményezések és tapasztalatok, amelyek az emberi méltóság, az igazságosság, a jog, egyszerűen az emberi mivolt tiszteletére hívnak fel. Ez okot ad a reményre, mert tanúskodik Isten művének szépségéről, aki a saját képmására és hasonlatosságára teremtett minket, dicsőségének jeleként a világban. Amikor ezt a jelet megsebzik, mindannyian megsebződünk. Amikor megrontják, mindannyian szenvedünk tőle. Amikor megölik, mindannyian széttépve érezzük magunkat. Ezért a háború soha nem méltó az emberhez, és soha nem részesül Isten áldásában, mert a Teremtő értelemmel és akarattal ruházott fel minket, hogy a konfliktusokat emberként oldjuk meg, és ne állatokként, még ha azok hipertechnológiás fegyverekkel rendelkeznek is. Az emberi család egysége megelőzi az egyes népeket és államokat. Ez nem csupán biológiai adat: ez egy etikai elv. A béke az igazságosság kötelessége, mert egyetlen emberi család vagyunk, egy csodálatos emberiség, amely Krisztusban találja meg a maga Fejét és Megváltóját.

A legutóbbi, május 15-én kihirdetett enciklikámra visszatekintve ezért folytatnunk kell a Szent VI. Pál által kijelölt utat: amikor ő bevezette a „szeretet civilizációja” kifejezést, a világot a hidegháború, a fegyverkezési verseny és a súlyos gazdasági egyensúlyhiányok jellemezték. Ebben a kontextusban az egyház alternatív utat mutatott a rendszerek közötti ideológiai szembenállás helyett, olyan társadalmi rendet vetítve előre, amelyben az igazságosság és a tevékeny szeretet összefonódik (Magnifica humanitas enciklika, 186. Vö. Szent VI. Pál, Regina Caeli, 1970. május 17.). Így válik a keresztény tanúságtétel egy új világ próféciájává, evangelizációvá és szolgálattá, olyan kulturális és társadalmi tervvé, amely teljes körűen előmozdítja az integrális emberi fejlődést. Miközben az evangéliumot hirdeti, örömök és üldözések közepette, az egyház soha nem részrehajló: mindenkié, és mindenkinek ugyanazt a megtérésre és üdvösségre hívó szót intézi.

Harmadszor: ízleljük ma és mindig az egyetértést az engedelmességben, vagyis abban a meghallgatásban, amely elismeri az Ige ajándékát, aki értünk testté lett. Ezen gyakorlat révén a Szentlélek irányít minket, ő maga jelezve a lelkipásztori problémákat és lehetőségeket, megtisztítva a szándékokat és kijavítva azt, ami eltér a közös úttól. A Szinódus megvalósítása, amelyért elköteleztük magunkat, mindenkit arra hív, hogy haladjon előre a hit egységében, a béke előmozdításában, az élő Ige iránti engedelmességben, aki Jézus. Ebben a fényben „a hatalmas és gyors kulturális változások megkövetelik, hogy állandó figyelmet fordítsunk arra, hogy az örök igazságokat olyan nyelven fejezzük ki, amely lehetővé teszi annak állandó újdonságának felismerését” (Ferenc, Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 41). Az egyetlen emberré lett Ige ugyanis minden nyelven kifejezi magát: a meghalt és feltámadt Krisztus az igazi szőlőtőke, amely minden olyan kultúra révén gyümölcsöt hoz, amelyet a keresztények belülről alakítanak át. Így, miközben a világ ideológiái elszáradnak, a Szentlélek az egyházban virágoztatja a testvéri egyetértést, a tevékeny szeretetet és a missziós lendületet.

Együtt dolgozva kollegialitásunk összegzi azt a szinodalitást, amelyben minden megkeresztelt részt vesz, Isten népének egységében. A szinodalitás és a kollegialitás ugyanis a keresztény testvériség formái, amelyek megkereszteltként és püspökként egyaránt összekötnek bennünket. Ezért az a segítség, amelyet a péteri szolgálat gyakorlásában nyújthattok nekem, olyan emberre talál bennem, aki kér, s nem olyanra, aki parancsol. A primátus tekintélye ugyanis azé, aki meghallgat, és csak ezáltal vezet, azé, aki tanul, és csak ezáltal tanít, mindig az egyetlen Mestert követve. Szent Péter és Szent Pál apostolok közbenjárása kísérjen bennünket ezen a lenyűgöző úton.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media