Helyi idő szerint 12 óra 15 perckor (római idő szerint 13 óra 15 perckor) XIV. Leó pápa elhagyta a püspöki palotát, és gépkocsival Santa Cruz de Tenerife kikötőjébe ment, ahol 13 óra 10 perckor (római idő szerint 14 óra 10 perckor) elnökölt a Jézus Legszentebb Szíve főünnepén bemutatott szentmisén.

A kikötőbe érkezésekor a Szentatya a pápamobilon körbejárt a mintegy 40 000 hívő között.

A bevezető rítusok és az igeliturgia után a pápa elmondta homíliáját.

Az eucharisztikus ünneplés végén, San Cristóbal de La Laguna (Tenerife) püspöke, Excellenciás Eloy Alberto Santiago Santiago püspök úr szavait követően, a pápa az áldás előtt a köszönet és az üdvözlés szavait intézte a jelen lévő hívekhez.

Ezután, a sekrestyébe való visszatérést követően XIV. Leó pápa elhagyta Santa Cruz de Tenerife kikötőjét, és gépkocsival a Tenerife Norte – Los Rodeos repülőtérre ment a Spanyolországtól való hivatalos búcsúvételre.

Az alábbiakban közzétesszük a homíliát, valamint azokat a köszöntő és köszönő szavakat, amelyeket a Szentatya az eucharisztikus ünneplés során mondott.

Kedves Testvéreim!

Kegyelem számunkra, hogy azon a napon találkozhatunk, amikor Krisztus szíve engedi, hogy úgy tekintsünk rá, mint a történelem szívére. Örömmel mutatom be Önökkel együtt az Eucharisztiát, hálát adva azért a hitért és tevékeny szeretetért, amelyről oly sok tanúságtételt kaptam ezen az apostoli utazáson, s amely az Önök szépségéről és befogadásáról oly jól ismert szigetcsoportját is olyan hellyé teszi, ahol a Feltámadott Úr megelőz bennünket és kinyilatkoztatja magát. Előttünk a tenger a végtelenséget idézi, s ugyanígy az ég is, de végtelen mindenekelőtt az a vágy, amely Isten szívét oly sok emberi szívvel köti össze, s amelyeknek öröme és reménye, szomorúsága és szorongása visszhangra talál az Egyház szívében (vö. Gaudium et spes, 1). Egyetlen ember sem sziget ugyanis; ezen egyházmegye földrajzi elhelyezkedése és az előtte álló lelkipásztori kihívások tanúsítják, hogy a találkozásra születtünk, és nincs olyan akadály, távolság, veszély vagy fenyegetés, amely bárkit is megakadályozhatna a maga útján. Akár egy egész életen át ugyanazon a helyen marad valaki, akár a távozást választja, vagy kénytelen elindulni, senki sincs soha veszteg. Ez a szív titka: a kivonulásra és a találkozásra szóló benső meghívás.

Jézus Szíve azonban megmutatja nekünk, hogyan ne vesszünk el egy meddő dinamizmusban: „Isten az Ő egyszülött Fiát küldte a világba, hogy általa éljünk” (1Jn 4,9). Élet akkor van, ha életet adunk. Különben csak üres járatban forgunk. Valóban, „amint a Zsinat emlékeztet rá, az ember hivatása az Istennel való közösség, és »nem találhat önmagára teljesen, csak az önmaga őszinte odaajándékozása útján«: legmélyebb hivatása, hogy belépjen a kapott és megosztott szeretet szentháromságos mozgásába” (Magnifica humanitas, 48). Ferenc pápa megállapította: „Sokan mély belső egyensúlytalanságot élnek meg, ami arra hajtja őket, hogy mindent teljes sebességgel tegyenek, csak hogy elfoglaltnak érezzék magukat, olyan állandó sietségben, amely arra vezet, hogy gázoljanak át mindenen, ami körülöttük van. Ez kihat a környezettel való bánásmódra is” (Laudato si’, 225). Olyan szavak ezek, amelyek kérdéseket intéznek Tenerife turisztikai hivatásához is, mind azok szívét illetően, akik úgy döntenek, hogy itt töltenek egy vakációt, mind azok számára, akik a szigeten élnek és dolgoznak, kapcsolatban állva a világ oly sok országából érkező vendégekkel. Mit keres az emberi szív? Hogyan válaszolhatunk a szomjúságára nem áltató módon? Mennyire fontos – különösen azoknak, akik engedik, hogy az Evangélium vezesse őket –, hogy ne rendeljék alá az egészet a kereskedelemnek és a profitnak. „Azok ízlelik meg leginkább és élik meg legjobban az egyes pillanatokat, akik felhagynak azzal, hogy folyton ide-oda kapkodjanak, mindig azt keresve, amijük nincs, és megtapasztalják, mit jelent értékelni minden embert és minden dolgot, megtanulnak megbarátkozni a legegyszerűbb valóságokkal, és tudnak örülni nekik. Így képesek csökkenteni ki nem elégített szükségleteiket, és mérsékelni a fáradtságot, valamint a szorongást” (Laudato si’, 223). Kedves Testvéreim, így értelmezzék az Önök befogadásra szóló hivatását!

Az Evangélium ma mintha még inkább radikalizálná ezt a kihívást, és emlékeztet bennünket a szegények gazdagságára: egy olyan paradoxonra, amely közvetlenül érinti Jézus életét, az Ő igazságát, s azt az utat, amelyen ma is arra hív bennünket, hogy kövessük Őt. Az elhangzott szakaszban ezért dicsőíti az Atyát: Isten a kicsinyeknek – akik ebben a kontextusban a legkisebbeket jelentik, azokat, akiket senki sem tart képesnek a gondolkodásra és a beszédre – nyilatkoztatta ki Önmagát. Azzal gazdagította őket, ami rejtve marad azok előtt, akiket csodálat és siker vesz körül. A Dilexi te kezdetű apostoli buzdítással arra törekedtem, hogy ráirányítsam a figyelmet a szegények ezen kiváltságos helyére az isteni kinyilatkoztatásban és az Egyház küldetésében.

Ez a misztérium egészen sajátos módon visszhangzik ezeken a szigeteken, a migrációs útvonalak középpontjában, amelyek így az első befogadás helyévé teszik azokat azon testvéreink számára, akiknek utazása rendszerint elmondhatatlan veszélyeknek és erőszaknak van kitéve. Azokkal szemben, akik hasznot húznak a kétségbeesésből, mi keresztényként nem csupán az Úr visszfényét nyújthatjuk, aki így szól: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtatok és megterheltek vagytok, s én felüdítlek titeket” (Mt 11,28). A legnagyobb kegyelem az, ha hagyjuk, hogy evangelizáljanak bennünket azok, akiket felsegítünk, s ha felismerjük Isten titokzatos bölcsességét, amely az ő tulajdon testükbe van írva: „A rendkívüli bizonytalanságban felnövekedve, megtanulva a túlélést a legkedvezőtlenebb körülmények között, bízva Istenben azzal a bizonyossággal, hogy senki más nem veszi őket komolyan, s a legsötétebb pillanatokban egymást segítve, a szegények sok mindent megtanultak, amit szívük misztériumában őriznek. Azoknak közülünk, akiknek nem volt részük hasonló tapasztalatokban, a határon megélt életben, bizonyára sokat kell kapniuk a bölcsességnek abból a forrásából, amely a szegények tapasztalata. Csak ha a magunk panaszkodását kapcsolatba hozzuk az ő szenvedéseikkel és nélkülözéseikkel, akkor kaphatunk olyan dorgálást, amely életünk egyszerűsítésére hív bennünket” (Dilexi te, 102). Az Úr, aki megfeddi és fegyelmezi azokat, akiket szeret (vö. Jel 3,19), egyszerűvé és örömtelivé akarja tenni Egyházunk életét.

Legkedvesebb Testvéreim! Köszönöm azt, akik Önök, s amit Önök tesznek, olyanná formálva ezt a szigetet, ahol találkozhatunk Krisztus szívével a személyek és a testvéri közösségek barátságos és befogadó arcában. „Mi megismertük a szeretetet, amelyet Isten táplál irántunk, és hittünk benne” (1Jn 4,16): a János apostol első leveléből ránk hagyományozott hitvallás mindig ragyogjon fel Önökben, s indítsa Önöket imádságra és cselekvésre. Fordítsanak különös figyelmet a serdülőkre és a fiatalokra, gazdagokra és szegényekre, a tősgyökeres lakosokra és a vendégekre egyaránt: szükségük van arra, hogy olyan tekintettel ismerjék meg őket, amely a látszat mögé lát, s felismeri nyugtalan szívük mélységét, amely nemritkán – talán öntudatlanul is – már Isten országára és annak igazságosságára irányul. Tapasztalják meg Önök között, hogy „Isten a szeretet, és aki megmarad a szeretetben, az Istenben marad, és Isten is őbenne” (1Jn 4,16). Ez az Evangélium szíve, Krisztus szíve. Aki elmerül ebben, többé nem önmagának él. Nyissák meg mindenki előtt a szeretet ezen tengerét! Ez az én kívánságom és imádságom Önökért és mindazokért, akikkel útjuk során találkoznak.

Köszönetnyilvánítás a szentmise végén

Szívből köszönöm Önnek, Excellenciás Uram, és Önnel együtt Tenerife egész népének, lelkipásztorainak és a polgári hatóságoknak.

Legkedvesebb Testvéreim! Ezzel a szentmise-ünnepléssel lezárul spanyolországi apostoli utazásom. Hálát adok Istennek és mindazoknak, akik fogadtak engem, és akik ezerféle módon működtek közre a különböző programok előkészítésében és megvalósításában Madridban, Barcelonában és Montserratban, valamint itt, a Kanári-szigeteken.

Meghatottan indulok vissza Rómába az engem körülvevő nagy szeretet miatt, s megerősödve a hit és az Egyház iránti szeretet tanúságtételeitől, amelyek Spanyolország nagy katolikus szívének kifejeződései.

Ebből a kikötőből, amely a Szent Kereszt nevét viseli, gondolataink kiterjednek az egész világra és annak sebeire, amelyek egész népeket sújtanak. Mindenkihez szeretném intézni utazásom mottóját: „Emeljék fel tekintetüket!”. Igen, fordítsuk tekintetünket a megfeszített Krisztusra: az Ő Szíve az irgalmasság forrása, amely egyedül képes megmenteni a megbocsátásra és megbékélésre szoruló emberiséget, hogy eljusson a valódi és tartós békére. Emeljük fel tekintetünket, miként Mária tette, aki minden szenvedő Édesanyja, s az ő vezetésével újult reménnyel folytassuk utunkat!

Szeretett Testvéreim! Szívből köszönöm Önöknek! Maradjunk egységben az imádságban és a közösségben Krisztusban és az Anyaszentegyházban!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media