Imavirrasztás a „Lluís Companys” Olimpiai Stadionban

19 óra 15 perckor a Szentatya elhagyta az Érseki Rezidenciát, és gépkocsival a „Lluís Companys” Olimpiai Stadionba utazott az imavirrasztásra.

A stadionba érkezésekor, a gépjárműváltás során – mielőtt a papamobilon körbeutazott volna a hívek között – a pápa megáldott mintegy 30 mentőautót.

A Szentatyát a castellers (katalán embertornyok) és a Barcelonai Főegyházmegye metropolita érseke, Eminenciás Juan José Omella Omella bíboros üdvözlő szavai fogadták.

A Kereszt felmagasztalása, a könyörgés és a „Keresztek a világban” című bevezető videó után a pápa párbeszédet folytatott a fiatalokkal, majd az evangélium elhangzását követően elmondta homíliáját.

A szertartás végén a Szentatya gépkocsival visszatért az Érseki Rezidenciára.

Az alábbiakban közzétesszük a fiatalokkal folytatott párbeszédet és azt a homíliát, amelyet XIV. Leó pápa az imavirrasztás során mondott:

A Szentatya párbeszéde a fiatalokkal

1.

Szentatya! Úgy növünk fel, hogy folyton azt halljuk: az élet egyetlen célja a termelés, a siker és a rólunk kialakult kép, a látszat ápolása. Én magam is megpróbáltam e szerint élni, de csak hatalmas ürességet találtam. Válaszokat keresve az életem döntő fordulatot vett, és ezen a húsvéton részesültem a keresztség szentségében. Most, hogy ezen az új úton járok, azt kérdezem Szentségedtől: hogyan tudjuk tekintetünket arra irányítani, ami igazán számít, amikor a társadalom arra késztet bennünket, hogy állandóan lefelé vagy csupán önmagunkra nézzünk? Hogyan fedezhetjük fel valódi hivatásunkat ebben a sodrásban?

Köszönöm ezt a tanúságtételt. Először is szeretnék osztozni a te örömödben és mindazokéban, akik az idei húsvét során részesültek a keresztség szentségében. Számos fiatal és felnőtt fedezi fel újra a keresztény hitet – talán egy olyan életszakaszt követően, amikor némileg eltávolodtak Istentől. Valóban igen fontos lépés ez. Mindaz ugyanis, amit az úton haladva fokozatosan felfedezünk, befogadunk és megélünk, kétségkívül hozzájárul növekedésünkhöz, érettségünkhöz, és tágítja a bennünk lévő életteret; ugyanakkor az örömök, sikerek és kudarcok közepette ráébredünk, hogy egy másfajta vízre van szükségünk ahhoz, hogy szomjunkat mélyebben olthassuk. Az igazság és a boldogság iránti vágyunknak tágasabb horizontra van szüksége. Ez a nyugtalanság pedig ajándék, amelyet maga Isten ültetett belénk: a végtelenre vagyunk szabva, és ezért minden véges horizont, minden lépés, minden vívmány – miközben elégedettséggel tölt el – egyúttal előre is hajt bennünket. Arra hív, hogy tovább keressünk, hogy előrehaladva kutassunk, de mindenekelőtt úgy, hogy „belsőleg leereszkedünk”, vagyis a mélyre evezünk.

És itt két rövid gondolattal térnék vissza a kérdésedre. Az első: szükséges ápolnunk ezt az egészséges nyugtalanságot. Társadalmainkban ugyanis a profit és a teljesítmény bálványimádata, a folyamatos termelési kényszer és a győzni akarás, valamint a saját imázsunk kultusza nem más, mint érzéstelenítő, amely elaltatja a lelkiismeretünket, és hozzáidomítja egy bizonyos társadalmi modellhez. Amikor az emberek megtanulnak megállni, értékelni a valóban fontos dolgokat, új módon tekinteni az időre, és az evangélium fényében reflektálni saját életükre, akkor kritikus szemléletet is kialakítanak egy olyan társadalmi rendszerrel szemben, amely nem az embert helyezi a középpontba, s amely különböző szinteken igazságtalanságot és egzisztenciális szegénységet szül. Ezért félelmetes a nyugtalanság, miként a belső világ, a spiritualitás és még inkább az evangélium felfedezése is. Második gondolat: ebben a világban kell ápolnunk a nyugtalanságot, nem egy másikban. Ebben a társadalomban fedeztétek fel ti és sokan mások egy emberségesebb, teljesebb élet értékét, amely nyitott az Istennel való találkozásra és a hit örömére. Ez azt jelenti, hogy a nehézségek ellenére az a hely, ahol Isten jelenvalóvá teszi magát, s ahol fel kell ismernünk a nyomait, mindig az a valóság, amelyben éppen vagyunk. Hisszük, hogy a Szentlélek csendesen működik és munkálkodik az élet és a történelem minden helyzetében, még azokban is, amelyek a legnehezebbnek tűnnek. De ápolnunk kell ezt a nyugtalanságot, és teret kell engednünk neki; ahogy mondtam, „belsőleg kell keresnünk”, ügyelve arra, hogy ne hagyjuk magunkat elsodorni a külső ritmusoktól és csábításoktól. Ápoljuk a csend pillanatait, megállva naponta akár csak néhány percre, hogy olvassuk az evangéliumot és beszélgessünk Istennel, s igyekezzünk ezt a belső utat másokkal közösségben járni: hagyjuk, hogy vezessenek bennünket az egyházi utakon, és tartsunk önreflexiót a papokkal, a szerzetesekkel és azokkal az emberekkel, akik hozzánk hasonlóan útra keltek.

2.

Szentatya! Egy olyan világban, ahol mindent fennhangon kiabálnak, az életnek vannak olyan területei, amelyek a szégyenérzet miatt rejtve maradnak. Ilyen a depresszió is, ez a csendes betegség, amely oly sok embert érint, fiatalokat és felnőtteket egyaránt, s amely sötétséget, elszigeteltséget és mérhetetlen fájdalmat hordoz magában. Néha ez a szenvedés annyira bénító, hogy az eltűnés gondolata tűnik az egyetlen kiútnak. Én magam is éveken át, csendben küzdöttem, hogy kilábaljak ebből a betegségből, de egy péntek este elveszítettem a csatát, és megpróbáltam önkezemmel véget vetni az életemnek. Azért vagyok most itt, mert Isten adott nekem egy második esélyt, amiért örökké hálás leszek neki; ám sokan mások mindmáig ebben a sötétségben élnek. Ezért teljes szívemből kérdezem Szentségedtől: hol láthatjuk Istent, amikor a sötétség teljesen elborít bennünket, és már nem bírjuk tovább? Hogyan bízhatunk Istenben, amikor úgy tűnik, semmi – még mi magunk sem – ér meg semmit?

Először is köszönöm, hogy megosztottad velünk szenvedésed történetét. Mélyen meghat, hogy képes vagy erről beszélni, hogy itt vagy közöttünk, és találtál magadban erőt ahhoz, hogy elfogadd ezt a második esélyt, amelyet az Úr adott neked. Talpra álltál és újra útra keltél: ez olyan csodálatos jel, amellyel az evangélium számos alakjánál találkozhatunk. Jézus érintése által még azok is, akik teljesen elveszettnek érzik magukat, visszanyerik az életbe vetett bizalmukat, meggyógyulnak betegségükből, és képesek felkelni, hogy újra éljenek.

Kérdésedben elsőként a depresszióra, erre a „csendes betegségre” utaltál. Fontos tudatosítanunk, hogy a mentális egészséget egyre nagyobb veszély fenyegeti a magukat fejlettnek tekintő társadalmak kontextusában is. Ez jelzi, hogy valami alapvetően elhibázott a növekedésnek abban az elképzelésében, amely olyan nyomásnak, elvárásoknak és feszültségeknek teszi ki az embereket, amelyek felborítják a belső egyensúlyt. Ezért van szükség olyan egészségügyi rendszerre, amely prioritásai közé emeli ezt a láthatatlan és széles körben elterjedt lelki gyötrelmet, amely a fiatalokat is sújtja.

Szavaid ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a fájdalom próbára teszi a hitet és azt az értelmet, amelyet az életnek tulajdonítunk. Ez mindenkire érvényes, nem csupán azokra, akiknek egy adott pillanatban a betegség próbatételével kell szembenézniük.

Miközben hallgattalak, azokra a sötét, gyötrelmes és fájdalmas órákra gondoltam, amelyeket Jézus élt át, amint közeledett halálának órája. Az evangéliumok – az utolsó vacsora és a getszemáni-kerti ima pillanatait leírva – nyomatékosítják, hogy esteledett, hogy leszállt az éjszaka, miként a kereszthalála előtt is arról tanúskodnak, hogy „sötétség lett az egész földön” (Mt 27,45; Lk 23,44). Valójában azonban ez nem csupán egy egyéni szenvedés: Isten Fia saját testében magára ölti az emberiség minden szorongását, magányát és fájdalmát. Azokban a sötét órákban, a kereszten haldokolva, Jézus osztozik a mi fájdalmunkban, és kinyilatkoztatja számunkra az együttérző Isten arcát, aki hordozza gyötrelmeink terhét, velünk szenved, együtt sír velünk, és szeretettel, valamint irgalommal teli jelenlétével mindvégig mellettünk marad.

Átélni ezt a tapasztalatot embert próbáló feladat, miként arról a Szentírás is oly sokszor tanúskodik. Vannak a sötétségnek és a szenvedésnek olyan pillanatai, amelyeket társadalmunk elhallgattat, mivel bizonyos kulturális modellek azt diktálják, hogy mindig győztesnek és tökéletesnek kell lennünk; ezért a korlátokat, a törékenységet és a fájdalmat ki kell iktatni, száműzve azt a magány, sőt a szégyen fülsiketítő csendjébe. Ilyenkor ösztönösen azt gondolhatjuk, hogy még Isten is elhagyott bennünket. Jézus keresztje azonban arról tanúskodik, hogy Isten nem hagy el minket: Ő ott marad velünk – mintegy velünk együtt megfeszítve – a fájdalom és a végső magány pillanatában. Ő nemcsak a könnyeinket gyűjti össze, hanem szenvedésünk azon kiáltását is, amelyet mások meg sem hallanak; azt a kiáltást, amelyet Jézus a kereszten a sajátjává tett, felkiáltva: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).

Létezik egy katekézis Jézus utolsó óráiról, amelyben XVI. Benedek kijelenti, hogy Krisztus szenvedése imádsággá és kiáltássá alakul, s ez ránk is érvényes: a legnehezebb és legfájdalmasabb helyzetekkel szembenézve, amikor Isten látszólag nincs jelen, újra és újra rá kell bíznunk a szívünkben hordozott terheket. Akár hozzá kiáltva, akár Jóbhoz hasonlóan pörölve vele, de abban a bizonyosságban, hogy Ő valamiképpen jelenvalóvá teszi magát, és közel van hozzánk akkor is, amikor látszólag hallgat. Úgy gondolom azonban, hogy erre egyedül nem vagyunk képesek. A fájdalom óráiban – amennyire csak lehetséges – meg kell nyílnunk valaki előtt, aki segít nekünk egy egyszerű imát megfogalmazni; aki diszkréten kísér bennünket, anélkül, hogy elhamarkodottan meg akarná magyarázni a fájdalmunkat; aki kézen fog, és kivezet bennünket ebből a kiáltásból. Ezek a tapasztalatok üzenetet hordoznak számunkra, hívőknek, és az egész Egyháznak is: nem szabad a fájdalmat elspiritualizálnunk, felszínesen „Isten akaratára” vagy valamilyen titokzatos tervére visszavezetve azt, mert ezzel azt kockáztatjuk, hogy relativizáljuk a szenvedést, elnémítjuk azt, és megsebezzük a lelkeket. Isten nem akarja a szenvedést: hordozza azt velünk együtt, és arra hív bennünket, hogy állhatatosan bízzunk Benne. Emlékezzünk arra, amit Ferenc pápa mondott: Istennel az élet mindig újjászületik.

3.

Jó estét kívánok, Szentatya! Barcelona egyik nagyon szegény negyedéből származom. Amikor kislány voltam, apám megkísérelte megölni anyámat, aki csak egy fiatalember közbelépésének köszönhetően menekült meg, aki ezért az életével fizetett. Apám börtönbe került, anyám pedig a kábítószerek világába süllyedt. Tízéves koromban a gyámhatóság állami gondozásba vett, és a San José de la Montaña gyermekotthonba helyezett el. Eleinte nagyon nehéz volt, mert falat emeltem magam köré, hogy védjem magam, s ezen senkit sem engedtem át. Idővel azonban életemben először tapasztaltam meg egy család szeretetét, és megnyílt a szívem. Ott beszéltek nekem Jézusról, elkezdtem imádkozni, és részesültem a keresztség szentségében. Kamaszkoromban azonban sokszor fellázadtam Isten ellen. Később elhívtak egy lelkigyakorlatra, és ott, életemben először, valósággal átéltem Isten szeretetét. Ám azóta eltelt néhány hónap, és még mindig képtelen vagyok megbocsátani apámnak. Néha feltekintek az égre, és megkérdezem Istentől: „Hol voltál, amikor kislány voltam?”. Szentatya! Hogyan tudnék megbocsátani apámnak, aki majdnem anya nélkül hagyott? Hogyan tudok valóban megbékélni Istennel?

Köszönöm a tanúságtételedet, és köszönöm a megbocsátásra vonatkozó kérdésedet is. Valóban Isten kegyelmének a jele, hogy ez a kérdés egy ilyen, szenvedéssel mélyen megjelölt múltból fakad, és hogy a fájdalom ellenére megvan benned a bátorság megkérdezni: miként lehetséges megbocsátani annak, aki fájdalmat okozott nekünk. Itt is két dolgot szeretnék elmondani.

Az első gondolat kiegészíti azt, amit korábban mondtam Isten jelenlétéről a szenvedéseink idején. Végső soron te magad is ezt a kérdést fogalmazod meg a gyermekkorodra visszatekintve, ám életed eseményeinek kontextusa arra hív bennünket, hogy tágítsuk kérdésünk horizontját: valóban azt kell-e kérdeznünk, hogy „hol volt Isten”, vagy inkább az emberre és az emberiségre kell rákérdeznünk? Arra, miként válunk olykor a gonosz foglyaivá, egészen odáig, hogy erőszakot követünk el másokkal szemben; és miként vagyunk képtelenek a szeretetet táplálni, valamint tisztelni mások méltóságát és szabadságát?

Sok bűnügyi hír még ma is a családi kapcsolatok mérgezett, visszaélésekkel és elnyomással terhelt légkörét tükrözi, különösen a nők elleni erőszakot, amely sajnos gyakran torkollik nőgyilkosságokba. Mindannyiunk hivatása, hogy szembenézzünk ezzel a drámai – antropológiai és kulturális gyökerekkel rendelkező – valósággal, mind személyes szinten, mind pedig társadalomként, hiszen a mi feladatunk, hogy minden dimenziójában kezeljük azt. Nem háríthatjuk Istenre azt, amit a mi felelősségünkre bízott; nem képzelhetjük, hogy Isten a magasságból automatikusan válaszol a szükségleteinkre, vagy csodák révén megakadályozza a rossz elkövetését. Ő értelemmel és szabad akarattal ajándékozott meg, lelkiismeretet adott nekünk, méltóságba és szabadságba öltöztetett bennünket, és mindenekelőtt elénk jött, hogy Fiában, Jézus Krisztusban megmutassa a követendő utat, amely által életünk teljes mértékben emberivé válhat, és társadalmunkban az igazságosság, a béke és a testvériség uralkodhat. Saját Lelkét adta nekünk, éppen azért, hogy a szeretet legyen minden emberi kapcsolatunk kulcsa. Ha létezik erőszak, ha diadalmaskodik az önzés, ha még a családtagok közötti szeretet is gyűlöletbe fordul, akkor önmagunkra, társadalmunk dinamikájára, az individualizmus kultúrájára és az erőszak kísértésére kell rákérdeznünk, nem pedig Istenre.

A második gondolat magára a megbocsátásra vonatkozik. Meg kell tanulnunk úgy tekinteni a megbocsátásra – a rossz elleni eme hatékony orvosságra, amely meggyógyítja belső sebeinket –, mint egy folyamat, egy út részére. Maga az evangélium is, ha csupán útmutatások, parancsolatok és kötelességek gyűjteményeként olvassuk, könnyen mély csüggedést és frusztrációt okozhat bennünk, mert miközben Jézus a megbocsátásra hív minket, ráébredünk, hogy saját erőnkből képtelenek vagyunk rá. Pedig ez nem így van. A megbocsátást elsősorban esedezve kell kérnünk az Úrtól; folyamatosan kérnünk kell – talán egész életünkön át –, hogy az Úr tágítsa bennünk a szeretet terét éppen ott, ahol megsebeztek bennünket. Kérnünk kell, hogy segítsen megbékélni önmagunkkal és élettörténetünknek a szenvedéssel megjelölt részével, s hogy lassan alakítsa át a neheztelést irgalommá és együttérzéssé. Hosszú út ez, sok türelmet igénylő folyamat, olyan belső munka, amelyet önmagunkon kell elvégeznünk, mind személyesen, mind pedig a lelki kísérés és a belső megbékélés egyéb útjain keresztül. S ehhez szükségtelen elbátortalanodnunk: a megbocsátás útján apró lépésekkel haladunk előre.

A múltunkkal való megbékélés fokozatos folyamat, és mindenekelőtt nem szabad azt gondolnunk, hogy a megbocsátás minden esetben és feltétel nélkül a korábbi állapot helyreállítását jelenti, vagy a minket megsebző személlyel való teljes kapcsolat megélését – különösen akkor, ha a történteket erőszak kísérte. Megőrizhetjük szívünk jóindulatát az illető iránt, elutasítva a gyűlölet vagy a bosszú minden formáját; törekedhetünk a kapcsolat rendezésére, amennyire az lehetséges, és imádkozhatunk is érte. Mindez segít abban, hogy egyre mélyebben belépjünk a megbocsátás dinamikájába, s megbékéljünk Istennel és embertársainkkal. Megbocsátott bűnösök vagyunk: ezért élünk békében, s ezért vagyunk képesek megbocsátani és a béke hordozóivá válni.

A Szentatya homíliája

Kedves testvéreim, Isten szeretett fiai és leányai! Mi magunk is olyanok vagyunk, mint Nikodémus: az éjszaka zarándokai. Ez az evangéliumi kép mindenekelőtt az élet utazásáról hordoz üzenetet számunkra. Utunk, vágyaink s mindaz, amit nap mint nap átölelünk és megélünk – örömeinkben és kudarcainkban, törekvéseinkben és terveinkben – folyamatos keresésünk kifejeződése: a szeretet koldusai vagyunk, éhezzük és szomjazzuk az igazságot; olyan teljességet és értelmet keresünk, amely megtart, bátorít és segít megértenünk életünk misztériumát.

Amint lassan, apró lépésekkel haladunk előre, meghívást kapunk arra, hogy párbeszédet folytassunk saját emberi mivoltunk félhomályával: hiányzik belőlünk a teljes igazság, nem ismerjük mélyen önmagunk misztériumát és embertársaink valódi arcát, s nem mindig vagyunk képesek megérteni a minket körülvevő valóság és a szemünk előtt kibontakozó események rejtett igazságát. Olyan világosságot keresünk, amely megvilágítja utunkat.

Ma Nikodémus a hit útjáról is beszél hozzánk. Ez nem az emberi létezésünkkel párhuzamosan futó pálya, hanem olyan út, amely elválaszthatatlanul összefonódik földi életünkkel. Amint az evangéliumban hallottuk: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, és Őbenne mindörökre egyesült emberi mivoltunkkal. Ő egyszerre van mindig az Atyánál és mellettünk; így valahányszor életünk misztériuma egy új nap fényében feltárul, mindabban, amik vagyunk és amit teszünk, Isten jelenlétében élünk, és az Ő örök ölelése oltalmaz bennünket: hiszen életünk „Krisztussal együtt el van rejtve Istenben” (Kol 3,3). Mégis, olykor megtapasztaljuk a hit éjszakáját, a hívés küzdelmét, a lélek elfáradását, a mindenkori alkalmatlanság érzését az evangélium hívásával szemben, kudarcaink keserűségét és a félelmet, hogy nem tudunk felnőni a feladathoz.

Testvéreim, Nikodémus megtanít minket arra, hogy ezek az éjszakák – amelyek életünket, hitbeli utunkat és a kort, amelyben élünk, kísérik – az áldás helyei, az újjászületés terei, olyan anyaméh, amely mindig új életet fakaszt. Ezek az éjszakák megfosztanak minket önmagunktól, és visszavezetnek a lényeghez; leveszik rólunk azokat az emberi és vallási álarcokat, amelyeket nappal viselünk, hogy elrejtőzzünk, vagy hogy a valóságtól eltérő képet mutassunk magunkról; mezítelenül hagynak bennünket a magunk fényével és árnyékával, visszavezetve minket ahhoz az alázathoz, hogy az igazságban tudjunk magunkra tekinteni. Így túlléphetünk azon az elbizakodottságon, mintha utunk már véget ért volna, s mintha úgy haladnánk előre, hogy tisztán látunk mindent, mindenkit, sőt még magát Istent is.

Ez az „üres tér”, amelyet az éjszaka teremt – még akkor is, ha a szenvedés vagy az elégedetlenség, a csalódás vagy a hitetlenség formáját ölti –, alkalom lehet arra, hogy új életet fogadjunk be, megváltozzunk és megújuljunk, vagyis hogy „felülről szülessünk újjá”, amint Jézus mondja Nikodémusnak. Isten ugyanis nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot bűne és hűtlenségének éjszakája miatt, hanem hogy üdvözüljön általa a világ, s örök élete legyen.

Ezért mi magunk is meghívást kaptunk arra, hogy ne ítélkezzünk az „éjszakák” felett: sem a saját életünk, sem az Egyház, sem a minket körülvevő társadalom éjszakái felett. Az éjszakában inkább útra kell kelnünk, miként Nikodémus tette; szüntelenül pörölnünk kell az Úrral, és meg kell nyílnunk a Lélek fuvallatának, hogy az éjszakát többé ne a kudarc jeleként, hanem egy új élet kezdeteként fogadjuk be.

Személyes életutunkra, de egyházi utunk, valamint Spanyolország, a spanyol városok, a régi és új szegénységek, a spanyol társadalom és kultúra éjszakáira is gondolva feltehetjük magunknak a kérdést: melyek azok az éjszakák, amelyeken éppen most haladunk keresztül? Mit sugallnak nekünk? Ha belépünk ezekbe az éjszakákba, és alázattal, előítéletek nélkül tekintünk önmagunk valóságára, vajon miben kell változnunk? Hol kell megújulnunk, milyen irányba kívánunk elindulni, és milyen társadalmat akarunk építeni?

Ne hagyjuk abba a keresést, a kérdésfeltevést és a párbeszédet – sem Istennel, sem egymással –, még az éjszaka közepén sem. Járjunk együtt a hitben, amely harmonizálja gondolataink és esztétikai-lelki érzékenységünk sokféleségét, hogy keressük az igazságot, amely a közjó felé vezérel bennünket. Teggyük ezt azért, hogy ez az ország mindenki számára befogadó otthon legyen, ahol mindenkit tisztelnek személyi méltóságában, és önmagáért szeretnek. Nyíljunk meg a Lélek ajándékának, keresve az Urat, miként Nikodémus, és befogadva evangéliumának világosságát! Azzal a bizonyossággal tegyük ezt, hogy új életet tapasztalunk meg önmagunkban: egy áldást hozó jelenlétet, egy ingyenes szeretetet, amely segít átlépnünk az éjszakából a világosságra. Mert Isten azt akarja, hogy semmi se vesszen el, és már most oda akarja ajándékozni nekünk az örök életet, hogy elvezessen a végtelen boldogságra.

Adja meg nekünk az Úr a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására, hogy megnyíljunk Előtte, és engedjük, hogy megérintsen bennünket Lelkének fuvallata!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media