Ma reggel 9.15-kor a Szentatya, XIV. Leó pápa elhagyta az Apostoli Nunciatúrát, és először gépkocsival, majd a pápamobillal a Plaza de Cibeles térre vonult, hogy bemutassa a szentmisét Krisztus Szent Testének és Vérének főünnepén.

A Palacio de Cibeles palotához érkezve a pápát Madrid polgármestere, José Luis Martínez-Almeida fogadta, aki – Őfelségeik, a spanyol királyi pár, valamint a városi képviselő-testület néhány tagjának jelenlétében – átnyújtotta neki a város aranykulcsát. Ezután a Szentatya aláírta a város díszkönyvét, majd gyalog ment a sekrestyébe.

10 óra 10 perckor a pápa egymillió-kétszázezer hívő jelenlétében vezette a szentmisét a Plaza de Cibeles téren.

A bevezető szertartások keretében elhangzott üdvözlő szavak után, melyeket Madrid metropolita érseke, Őeminenciája José Cobo Cano bíboros intézett a Szentatyához, valamint az igeliturgiát követően XIV. Leó pápa elmondta ünnepi homíliáját.

A szentmise végén megtartották az úrnapi körmenetet, amely a Szentatya által adott ünnepélyes szentségi áldással zárult.

Ezt követően a pápa visszatért a sekrestyébe, majd gépkocsival azonnal az Apostoli Nunciatúrára utazott, ahol a különböző közösségekből érkező mintegy 220 augusztiniánus atyával és a spanyolországi augusztiniánus család számos tagjával gyűlt össze testvéri találkozóra.

A tartományi elöljáró üdvözlő szavai után a Szentatya néhány hálaadó szót intézett a jelenlévőkhöz a találkozó lehetőségéért, kiemelve, hogy az augusztiniánusok közötti közösség és a szívek egysége prófétai üzenetet hordozhat a világ számára ebben a történelmi pillanatban. Olyan üzenet ez, amelyet el kell juttatni a fiatalokhoz is – mint ahhoz a 600 ezer fiatalhoz, akikkel tegnap este találkozott a Plaza de Lima téren, s akik tanúságot tettek saját kérdéseikről és lelki keresésükről. A kontemplatív életet élő nővérek jelenlétére utalva a pápa hangsúlyozta az ő hivatásuk értékét is, amely alapvető fontosságú ahhoz, hogy értelmet adjon a társadalmi cselekvésnek egy olyan korban, amikor az ember egyre inkább elveszíti a csendet és a képességét arra, hogy belépjen a saját szívébe. Végül, mielőtt személyesen is köszöntötte volna őket, a pápa arra hívta a jelenlévőket, hogy együtt imádkozzák el a Miatyánkot, majd apostoli áldását adta rájuk.

Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet XIV. Leó pápa a szentmise során, az evangélium hirdetését követően mondott el:

Főtisztelendő Eminenciás Urak, Excellenciás Urak,
kedves áldozópapok, szerzetesek és szerzetesnők, Felségeik,
kedves testvéreim!

Örömmel teli szívvel mutatom be ezt a szentmisét Úrnapja főünnepén, spanyolországi apostoli látogatásom kezdetén.

Az Eucharisztia köré gyűltünk most össze, amely Krisztus közöttünk lévő élő jelenlétének ajándéka. Ő, aki oda akarta adni értünk az életét, hogy bevezessen minket az Atya szeretetközösségébe és a maga gyermekeivé tegyen bennünket, itt van velünk, mint az égből alászállt élő kenyér, aki Isten saját életével táplál minket – a halálnál is erősebb szeretettel.

Az Úrnak az eucharisztikus kenyérben való jelenlétére vonatkozó emlékezet hiteteknek és népetek történelmének a középpontjában áll. Itt, Madridban, de Spanyolország számos más helyén is, Úrnapja nem csupán egy ünnep a liturgikus naptárban, hanem visszatérés a hit gyökereihez, hogy megújítsuk Isten iránti szeretetünket és hűségünket. E nap ünnepélyes körmenetei évszázadok óta formálják a spanyol nép áhítatát, művészetét, zenéjét, építészetét és életét, és még ma is hűen kifejezik és kinyilvánítják ezen ország vallásos érzületét – a virágszőnyegek, az utcai oltárok szépsége és eleganciája, a monstranciák és szentségtartók gondos ékesítése, valamint az énekek és a liturgikus ruhák révén. Nem külsőséges megnyilvánulás ez, nem csupán egyfajta folklórmaradvány vagy egyszerű esztétikai díszlet: itt a feltámadott Úr jelenlétébe vetett hitről van szó, aki él, és még mindig közöttünk jár; aki kenyérré lesz az életre való éhségünkben, és meglátogatja szívünk és történelmünk minden zugát, még a leginkább sötétségben lévőket is.

Így, míg az eucharisztikus ünneplésben Krisztus táplálékul adja önmagát nekünk, a körmenet arról tanúskodik, hogy Ő nem marad bezárkózva a templom falai közé, hanem éppen ellenkezőleg: elénk siet. Jézus az utcákon jár, áthalad a tereken, meglátogatja lakónegyedeinket, és ott lakozik mindennapi életünk helyszínein, mint a népével együtt zarándokoló, közeli Isten; mint a történelem Ura, aki a gyengék vigasza, a családok fénye, a leginkább sebezhetők reménysége és a szenvedők békéje. A monstranciában az utcákon végigvonuló Krisztus ugyanaz a Krisztus, aki azonosul a szegényekkel, a betegekkel, a magányosokkal és a peremre szorítottakkal. Nem véletlen, hogy itt, Spanyolországban az Egyház hosszú évek óta összekapcsolja Úrnapja főünnepét a Tevékeny Szeretet Napjával.

Nem csupán arról van szó, hogy kivisszük a monstranciát, hanem sokkal inkább arról, hogy hagyjuk magunkat kivezetni az önzésből, a közönyből, a kényelmes és magánszférába bezárkózó hitből; hogy válaszoljunk a megtérésre való meghívására, megváltoztassuk látásmódunkat, és befogadjuk az Ő jelenlétét, amely átalakít bennünket, és egy új világ építőivé tesz minket.

Ezért az úrnapi körmenetek történelmi emlékezete nem hagyja magát a nosztalgikus emlékezés fogságába zárni; ehelyett meghívássá válik a ma embere, a személyes életünk, a kapcsolataink, a társadalom és a jövő építése számára. Ebben a távlatban kell megértenünk az „emlékezésre” való felhívást, amelyet az első olvasmányban hallottunk: „Emlékezzél vissza az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában”; emlékezz arra, hogy amikor éheztél, mannával táplált téged. Az „emlékezés” célja ugyanis éppen az, hogy ne felejtsük el, ki az Úr, és ne essünk abba a kísértésbe, hogy más bálványokra bízzuk magunkat, és olyan kenyérrel táplálkozzunk, amely nem lakat jól.

Íme tehát az útravaló a ma és a holnap Spanyolországa számára: az a vallásosság, amely évszázadok óta élteti ezt az országot, ne a múlt látogatható múzeuma legyen, hanem a hit iskolája, amelyből ma is meríthetünk. Egy olyan iskola, amely megtanít bennünket térdet hajtani Isten és az embertársaink előtt – mert senki sem borulhat le az Úr előtt úgy, hogy közben megveti a testvérét. Egy olyan iskola, amely megtanít minket a szeretet ingyenességére, amely ajándékká válik, hogy áradjon közöttünk, és megtörje az önzés minden láncát. Egy iskola, amelyből megtanuljuk, hogy Isten valóságos jelenlét, és hogy mi magunk is hivatottak vagyunk jelen lenni a társadalom helyzeteiben és kihívásaiban: nem menekülni, hanem személyesen elköteleződni a közjó építése mellett.

Testvéreim, szeretnék itt megemlékezni Szent Manuel Gonzálezról, az elhagyott tabernákulumok spanyol püspökéről. Az ő élete arra emlékeztet bennünket, hogy az Eucharisztiát nem csupán a nagy ünnepségeken vagy alkalomszerűen kell megtisztelnünk, hanem azok csendes hűségében is, akik elkísérik az Urat akkor is, amikor úgy tűnik, mindenki elfeledkezett róla – egy olyan alázatos és diszkrét barátságban, amely napról napra táplálkozik. De szeretném felidézni Keresztes Szent János költői sorait is: „Jól tudva tudom én a forrást, mely tör s tovafolyik, bár éjszaka van!” (A lélek éneke, mely örvendez, hogy hit által ismeri Istent). A toledói kolostorbörtönben, ahol embertelenül fojtogató körülmények között tartották fogva, éppen az 1578-as úrnapi ünnepkör idején, a börtön sötét éjszakájában ismerte fel az Úr rejtett jelenlétét, amelyből olyan fény árad, amely nem ismer alkonyt, és olyan élet fakad, amely soha ki nem apad. Az eucharisztikus Jézus maga ez „az örök, rejtett forrás”: forrás, amely árad és szomjat olt, de anélkül, hogy elvakítana; anélkül, hogy külső hatalommal kényszerítené magát ránk, és anélkül, hogy látványos módon mutatkozna meg.

Térjünk vissza Hozzá őszinte szeretettel! Nyíljunk meg a Vele való találkozásra, engedjük, hogy Ő öntözze meg szívünk kiszáradt földjét, hogy azután kiléphessünk az élet és a történelem utaira, és elvigyük az emberek közé a friss víznek ezt az áradatát: a szeretet, a béke, az igazságosság és az öröm áramlását. Merítsünk újra ebből az eucharisztikus forrásból, amely nem zár be minket a magánájtatosságba, hanem elküld, hogy felüdítsük testvéreinket, a családokat, a szegényeket, a szenvedőket és azokat, akik elveszítették a reményt. Az eucharisztikus kegyelem átalakít bennünket, de egyúttal a történelem alakítóivá is tesz minket, és a remény jelévé mindazok számára, akikkel utunk során találkozunk.

Az Eucharisztiában jelen lévő Úr Jézus tegyen benneteket megtört, odaadott és felajánlott kenyérré, hogy a teljes élet fakadhasson fel számotokra, családjaitok és országotok számára!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media