Ma délután 16 órakor a Szent Péter-bazilika Katedra-oltáránál került sor Paul Emil Tscherrig bíboros úr, Olaszország és a San Marino-i Köztársaság nyugalmazott apostoli nunciusa, a Via Trionfale-i Szent József-diakónia bíboros-diakónusa gyászszertartására.

A temetési liturgiát XIV. Leó pápa celebrálta a bíborosokkal, érsekekkel és püspökökkel koncelebrálva.

Az alábbiakban közzétesszük a homíliát, amelyet a Szentatya a szertartás során mondott:

Kedves testvéreim!

Az Oltár körül összegyűlve kísérjük el Paul Emil Tscherrig bíboros testvérünket abban a pillanatban, amikor az Úr elé járul, hogy elnyerje a földi életben véghezvitt jó cselekedetei jutalmát, és bocsánatot nyerjen azokért a mulasztásokért, amelyeket az emberi gyarlóság okozhatott.

Ez a nagy és ünnepélyes pillanata az Úrral való találkozásnak, akit nagylelkűen szolgált; a Baráttal való találkozásnak, akinek oldalán hűségesen járt egy egész életen át – melynek több mint felét az Apostoli Szentszék szolgálatában töltötte a különböző pápai képviseleteken és az Államtitkárságon.

Az általa végzett szolgálatra oly jellemző – gyakran rejtett, de mindazonáltal buzgó és fáradságos – munkájával hozzájárult annak az Országnak a növekedéséhez, amelynek teljes beteljesüléséről az első olvasmány szólt hozzánk: annak az Országnak, amelyben a káosz tengere nincs többé, s helyette ott ragyog az új Jeruzsálem, amely az apostolok alapján épült, s amelyet a Bárány világossága áraszt el, és a szentek érdemei ékesítenek.

Diplomata- és – ezt megelőzően – lelkipásztori elkötelezettsége révén ez a testvérünk hosszú éveken át, türelemmel és önfeláldozással munkálkodott azon, hogy békességben gyűjtse egybe azokat a népeket, akiket az engedelmesség az ő gondjaira bízott (vö. Zsolt 122), miközben magára vállalta mindazon akadályokat és kihívásokat is, amelyeket egy pápai képviselőnek hordoznia kell mindenki javára. Küldetését először különböző nunciatúrák munkatársaként végezte, egészen 1996-os burundi apostoli nunciusi kinevezéséig; majd Trinidad és Tobagóban, valamint a Karib-térség több nemzeténél, Dél-Koreában és Mongóliában, ezt követően Svédországban, Dániában, Finnországban, Izlandon és Norvégiában, majd Argentínában szolgált, mígnem 2017-ben megérkezett Olaszországba és San Marinóba. Ez a széles körű egyházi és nemzetközi tapasztalat tanúskodik készségéről és alkalmazkodóképességéről, amellyel pásztori szeretetében a köztük lévő igen különböző környezetekhez fordult: azon helyekről és népekről van szó, ahová a Szentatya nevében küldetést kapott, hogy a közösség hálóját szője a helyi egyházak és az Apostoli Szentszék között, valamint megerősítse a barátság kötelékeit.

Most Paul Emil bíboros úr találkozik Urával, az Alfával és az Omegával, létezésének kezdetével és végével (vö. Jel 21,6). Elkísérjük őt ezen a titokzatos átmeneten, amelyet a húsvéti misztérium világosít meg, miközben felajánljuk érte az eucharisztikus áldozatot és engesztelő imáinkat; ezt a pillanatot pedig az elmélkedés és az ösztönzés alkalmává is szeretnénk tenni, hogy hittel és odaadással értékké formáljuk azt a jót, amelynek ő Isten kegyelméből a közvetítője volt.

Ferenc pápa – akit Tscherrig bíboros úr még Buenos Aires-i érsek korából ismert – a diplomatákhoz intézett egyik beszédében arra hívta őket, hogy virágoztassák fel maguk körül a reményt, válaszul a népek jóra való vágyakozására és várakozására (Beszéd a diplomáciai testülethez, 2025. január 9.). Ez olyan meghívás, amelyet ma mi is magunkévá tehetünk, hogy ki-ki ott váltsa azt tettekre, ahol a testvérek szolgálatára és szeretetére kapott meghívást. Világunknak égető szüksége van olyan hírnökökre, akik segítenek visszatalálni a bizalomhoz; azok jó tanúságtétele pedig, akiket Isten szolgáivá választott, megerősíthet bennünket abban, hogy válaszoljunk erre a felhívásra.

Ugyanakkor a halál misztériumával szembesülve arra is emlékeznünk kell, hogy a világ eseményein túl – amely világ javáért arra kaptunk meghívást, hogy felemésszük életünket a földi létben –, minden reménységünk legvégső alapja a történelmen túl van, és Krisztus húsvétjában, a bűn és a halál feletti dicsőséges győzelmében gyökerezik.

Az evangélium emlékeztetett bennünket arra, hogy Jézus, nem sokkal szenvedése előtt, miként vetítette előre annak misztériumát azáltal, hogy életre keltette barátját, Lázárt, akinek a sírból való kiszabadítása olyan jel, amelyet hittel kell szemlélnünk, hogy felfogjuk annak mély üzenetét. Ezt a jelet fedezhetjük fel az életre kelés azon számos csodájában is, amelyeket a tevékeny szeretet hív életre a mi szolgálatunkon és az evangéliumért végzett mindennapi munkánkon keresztül. Mindez azonban a legnagyobb csodáról beszél nekünk: az örök életre való feltámadásról, amely megkoronázza e földi élet minden erőfeszítését és munkáját, és az idő korlátain túl teljesíti be annak eseményeit.

Ez egyben az Egyház küldetésének arra az alapvető dimenziójára is emlékeztet bennünket, amely átfogja és megvilágítja földi tevékenységének minden szintjét. Az Egyház ugyanis az időben tevékenykedik, de fáradozásainak célja túl van e világ valóságain, s arra irányul, hogy »Krisztusban mint főben újra egyesítsen mindent« (Ef 1,10), és elvezessen »az Isten által tulajdonba vett nép teljes megváltására« (14. vers).

Ebben a hatalmas világosságban búcsúzunk a legkedvesebb Paul Emil Tscherrig bíboros úrtól, miközben szívünkben felhangzani érezzük a szavakat, amelyeket Jézus mondott Mártának: »Feltámad a testvéred« (Jn 11,23), »Én vagyok a feltámadás és az élet« (25. vers). Ezeket a szavakat együtt hallgatjuk azokkal, amelyeket maga a bíboros úr választott harminc évvel ezelőtt püspöki jelmondatául püspökké szentelése alkalmából: »Spes mea Christus« – Krisztus az én reménységem. Krisztus, a mi Urunk volt az ő reménysége egy egész életen át: az a reménység, amely nem csal meg, mert a szeretetben gyökerezik, amelyet Isten árasztott a szívébe a nekünk adott Szentlélek által (vö. Róm 5,5), és amely a mai napon örökre beteljesedik.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media