10.00 órakor XIV. Leó pápa felkereste a Szent Bartolo Longo-kápolnát, hogy lerója kegyeletét a Kegyhely alapítójának földi maradványai előtt, és köszöntse a jelen lévő püspököket.
Ezt követően a pápa a Megbékélés-kápolnába ment, ahol köszöntötte a Kegyhely papjait.
Ezután a Szentatya a sekrestyébe vonult, ahol magára öltötte a liturgikus ruhákat.
10.30-kor a pápa megérkezett a Bartolo Longo térre az ünnepi koncelebrált szentmisére. A Pompei Szűzanyához intézett Könyörgést követően a Szentatya fogadta Őexcellenciája Tommaso Caputo pompei érsek-prelátus, a Kegyhely pápai delegátusának hálanyilvánítását.
A szentmise végén, miután levetette a liturgikus ruhákat, a Szentatya köszöntötte a Pápai Delegáció munkatársait.
Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa homíliáját, amely az evangélium elhangzása után hangzott el:
Kedves testvéreim!
»Magasztalja lelkem az Urat!« Ezek a szavak, amelyekkel a válaszos zsoltárban feleltünk, Szűz Mária szívéből fakadnak, amikor Erzsébetnek bemutatja méhének gyümölcsét: Jézust, az Üdvözítőt. Őutána Krisztust dicsőítve énekel majd Zakariás, Keresztelő János atyja, és az agg Simeon is. Ez a három ének kíséri nap mint nap az Egyház dicséretét az Imaórák Liturgiájában. Benne van az ősi Izrael tekintete, amely látja beteljesedni ígéreteit; az Egyházé, a Menyasszonyé, aki isteni Vőlegénye felé vágyakozik; és benne van – kimondatlanul is – az egész emberiség tekintete, amely választ talál az üdvösség utáni sóvárgására.
Százötven évvel ezelőtt, letéve e Kegyhely alapkövét azon a helyen, ahol a Vezúv Krisztus után 79-es kitörése hamu alá temette és évszázadokon át megőrizte egy nagy civilizáció nyomait, Szent Bartolo Longo feleségével, Marianna Farnararo De Fusco grófnővel együtt nem csupán egy templom, hanem egy egész Mária-város alapjait fektette le. Ezzel egy isteni terv felismerésének adott hangot, amelyet Szent II. János Pál pápa – ezen a kegyelmi helyen beszélve 2003. október 7-én, a Rózsafüzér évének lezárásakor – a harmadik évezred számára is megerősített az új evangelizáció távlatában: »Ma – mondta –, akárcsak az ókori Pompei idején, hirdetni kell Krisztust egy olyan társadalomnak, amely távolodik a keresztény értékektől, és már azok emlékezetét is kezdi elveszíteni.«
Pontosan egy évvel ezelőtt, amikor rám bízták Péter utódának szolgálatát, éppen a Szűzanyához intézett Könyörgés napja volt; ez a gyönyörű nap, a Pompeji Szent Rózsafüzér Szűzanyjához intézett Könyörgés napja! El kellett hát jönnöm ide, hogy szolgálatomat a Szent Szűz oltalmába ajánljam. Az pedig, hogy a Leó nevet választottam, XIII. Leó nyomdokaiba állít engem, akinek – egyéb érdemei mellett – a Szent Rózsafüzérről szóló kiterjedt tanítóhivatali megnyilatkozásokat is köszönhetjük. Mindehhez hozzájárul Szent Bartolo Longónak, a Rózsafüzér apostolának közelmúltbeli szentté avatása is. Ez az összefüggés kulcsot ad számunkra az imént hallott Isten Igéjén való elmélkedéshez.
Az Angyali üdvözlet evangéliuma bevezet minket abba a pillanatba, amikor Isten Igéje testet ölt Mária méhében. Ebből a méhből sugárzik ki az a Világosság, amely teljes értelmet ad a történelemnek és a világnak. Gábriel angyal köszöntése a Szűzhöz meghívás az örömre: »Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!« (Lk 1,28; vö. Szof 3,14). Igen, az Üdvözlégy Mária felhívás az örömre: azt mondja Máriának, és benne mindannyiunknak, hogy a bűn által megpróbált – s ezért elnyomásra, erőszakra és háborúra oly hajlamos – emberiségünk romjain megjelent Isten simogatása; az irgalmasság simogatása, amely Jézusban emberi arcot ölt. Mária így az Irgalmasság Anyjává válik. Az Ige tanítványaként és megtestesülésének eszközként valóban »kegyelemmel teljesnek« bizonyul. Benne minden kegyelem! Azzal, hogy felajánlotta testét az Igének, a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint – Szent Ágoston nyomán – »anyja [Krisztus] tagjainak is (…) mert szeretettel közreműködött az Egyház azon hívőinek születésében, akik e Főnek tagjai« (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 53; vö. Szent Ágoston, De S. Virginitate, 6). Mária »Íme, itt vagyok«-jában nemcsak Jézus születik meg, hanem az Egyház is: Mária egyszerre lesz Isten Anyja – Theotókos – és az Egyház Anyja.
Micsoda misztérium! Minden a Szentlélek erejében történik, aki beárnyékolja Máriát, és termékennyé teszi szűzi méhét. A történelemnek ez a pillanata olyan gyengédséget és erőt sugároz, amely vonzza a szívet, és a szemlélődésnek abba a magasságába emeli, ahol a Szent Rózsafüzér imája kisarjad. Ez az imádság – amely a második évezred során keletkezett és fejlődött ki fokozatosan – az üdvösségtörténetben gyökerezik, és éppen az angyali üdvözlet a Szűznek adja meg a prelúdiumát. »Üdvözlégy, Mária!« E fohász ismétlése a rózsafüzérben olyan, mint Gábriel köszöntésének visszhangja; egy visszhang, amely évszázadokon ível át, s a hívő tekintetét – az Anya szemével és szívével – Jézusra vezeti. Jézust imádjuk, szemléljük és építjük be életünkbe minden egyes titkában, hogy Szent Pállal elmondhassuk: »Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem« (Gal 2,20).
Az Isten Igéjének hirdetését követő, a Miatyánk és a Dicsőség közé ékelt Üdvözlégy Mária, amelyet a rózsafüzérben ismételünk, a szeretet megnyilvánulása. Vajon nem sajátja a szeretetnek, hogy fáradhatatlanul ismételje: »Szeretlek«? Olyan szeretet-cselekedet ez, amely – a rózsafüzér szemein keresztül, amint az e Kegyhely kegyképén is jól látható – Jézushoz emel fel minket, és elvezet az Eucharisztiához, »az egész keresztény élet forrásához és csúcspontjához« (Lumen gentium, 11). Meg volt erről győződve Szent Bartolo Longo is, amikor ezt írta: »Az Eucharisztia az élő Rózsafüzér, és minden misztérium tevékeny és életteli módon jelen van a Szentségben« (Il Rosario e la Nuova Pompei, 1914, 86. o.). Igaza volt. Az Eucharisztiában Krisztus életének titkai mind – úgymond – összesűrűsödnek az ő áldozatának emlékezetében és valóságos jelenlétében. A rózsafüzér arca máriás, szíve azonban krisztológiai és eucharisztikus (vö. Rosarium Virginis Mariae apostoli levél, 1). Ha az Imaórák Liturgiája az Egyház dicséretének idejét méri, a rózsafüzér életünk ritmusát határozza meg, folyamatosan visszakapcsolva azt Jézushoz és az Eucharisztiához.
Hívők nemzedékeit formálta és óvta meg ez az egyszerű és népszerű ima, amely ugyanakkor képes a misztikus magasságokba emelkedni, és a leglényegibb keresztény teológia kincstára. Mi lehetne ugyanis alapvetőbb Krisztus misztériumainál és az Ő szent Nevénél, amelyet Szűz Mária gyengédségével ejtünk ki? Mert ebben a Névben, és senki máséban nem nyerhetünk üdvösséget (vö. ApCsel 4,12). Amikor minden Üdvözlégyben megismételjük, valamiképpen megtapasztaljuk a názáreti otthont; mintha újra hallanánk Mária és József hangját azokból a hosszú évekből, amelyeket Jézus velük töltött. Átéljük az Utolsó Vacsora termének (Cenaculum) élményét is, ahol az apostolok Máriával együtt várták a Szentlélek kiáradását. Erre mutatott rá az első olvasmány is. Hogyan is ne gondolnánk arra, hogy a Mennybemenetel és Pünkösd közötti időben Mária és az apostolok szinte versengve idézték fel Jézus életének különböző pillanatait? Egyetlen részletnek sem szabadott elvesznie! Mindent emlékezetbe kellett idézni, elmélyíteni és utánozni. Így születik meg az Egyház szemlélődő útja, amelynek – a liturgikus évhez hasonlóan – a Rózsafüzér adja meg a szintézisét a szent titkokon való mindennapi elmélkedés által. Joggal tekintik a Rózsafüzért az Evangélium foglalatának, amelyet Szent II. János Pál a világosság titkaival egészített ki. Ez a dimenzió igen erőteljesen jelen volt Szent Bartolo Longónál is, aki mély elmélkedéseket kínált a zarándokoknak, hogy megóvja a Szent Rózsafüzért a gépies ismételgetés kísértésétől, és biztosítsa számára azt a bibliai, krisztológiai és szemlélődő távlatot, amelynek jellemeznie kell.
Nővéreim és testvéreim! Ha a Rózsafüzért ilyen módon »imádkozzuk« – sőt, merem mondani: »ünnepeljük« –, akkor az természetes következményként a tevékeny szeretet forrása is lesz. Isten iránti szeretet és felebaráti szeretet: ugyanazon érem két oldala, amint arra a második olvasmány is emlékeztetett minket Szent János első leveléből, ezzel a buzdítással zárva: »Ne szeressünk szóval, sem nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal!« (1Jn 3,18). Ezért volt Szent Bartolo Longo egyszerre a Rózsafüzér apostola és a karitász apostola. Ebben a Mária-városban árvákat és fogvatartottak gyermekeit fogadta be, megmutatva a szeretet újjászülő erejét. Itt a legkisebbeket és a leggyengébbeket ma is befogadják és gondozzák a Kegyhely jóléti intézményeiben. A Rózsafüzér a világ szükségletei felé fordítja tekintetünket, ahogyan azt a Rosarium Virginis Mariae apostoli levél is hangsúlyozta, két különösen sürgető imaszándékot jelölve meg: a családot, amely a házassági kötelékek gyengülésétől szenved, és a békét, amelyet nemzetközi feszültségek és egy olyan gazdaság fenyeget, amely előbbre tartja a fegyverkereskedelmet az emberi élet tiszteleténél.
Amikor Szent II. János Pál pápa meghirdette a Rózsafüzér Évét – amelynek negyedszázados évfordulója jövőre lesz –, azt különleges módon a Pompeji Szűzanya tekintete alá kívánta helyezni. Azóta az idők nem fordultak jobbra. A világ számos régiójában ma is dúló háborúk megújult elkötelezettséget követelnek: nemcsak gazdasági és politikai, hanem lelki és vallási téren is. A béke ugyanis a szívben születik. Ugyanez a pápa 1986 októberében Assisibe gyűjtötte össze a világvallások vezetőit, imára hívva mindenkit a békéért. Számos alkalommal, a közelmúltban is, mind Ferenc pápa, mind jómagam kértük a hívőket szerte a világon: imádkozzanak ezért a szándékért. Nem nyugodhatunk bele a halál képeibe, amelyeket a híradások nap mint nap elénk tárnak. Ebből a Kegyhelyből, amelynek homlokzatát Szent Bartolo Longo a béke emlékművének szánta, ma hittel emeljük fel Könyörgésünket. Jézus azt mondta: a hittel végzett ima mindent megnyerhet (vö. Mt 21,22). Szent Bartolo Longo pedig, Mária hitére gondolva, azt »kegyelem által mindenhatónak« nevezi. Az ő közbenjárására áradjon ki bőségesen az irgalmasság a béke Istenétől, hogy megérintse a szíveket, lecsendesítse az indulatokat és a testvérgyűlölő gyűlöletet, és megvilágosítsa mindazokat, akikre a kormányzás különleges felelőssége hárul.
Testvéreim, egyetlen földi hatalom sem fogja megmenteni a világot, csakis a szeretet isteni ereje; az az isteni szeretet, amelyet az Úr Jézus kinyilatkoztatott és nekünk ajándékozott. Higgyünk benne, reméljünk benne, és kövessük őt!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
