Miután helyi idő szerint 9:00 órakor elbúcsúzott az Apostoli Nunciatúrától, a Szentatya gépkocsival a malabói stadionba indult a húsvéti idő harmadik hetének csütörtökén bemutatott szentmisére.

Körülbelül 9:40-kor, miután a pápamobillal körbejárta a hívőket, a pápa elnökölt a szentmisén.

A bevezető rítusok és az igeliturgia végén a Szentatya elmondta homíliáját.

A szentmise végén Malabo érseke, Excellenciás Juan Nsue Edjang Mayé mondott köszönetet.

A pápa visszatért a sekrestyébe, majd gépkocsival a Malabói Nemzetközi Repülőtérre indult az Egyenlítői-Guineától való hivatalos búcsúceremóniára.

Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa a szentmise során elmondott homíliáját, valamint a szentmise végén elhangzott köszönetnyilvánítást:

Kedves testvéreim!

Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm ezt a malabói részegyházat és annak főpásztorát, ugyanakkor szeretném kifejezni őszinte részvétemet az egész főegyházmegyei közösségnek, a paptestvéreknek és a hozzátartozóknak a néhány nappal ezelőtt elhunyt általános helynök, Fortunato Nsue Esono halála miatt, akiről ebben az eucharisztikus ünneplésben megemlékezünk.

Arra hívlak benneteket, hogy a hit szellemében éljétek meg a fájdalom e pillanatát, és bízom benne, hogy – anélkül, hogy elhamarkodott megjegyzésekbe vagy következtetésekbe bocsátkoznátok – teljes fény derül halálának körülményeire.

Az imént meghallgatott szentírási szakaszok kérdést intéznek hozzánk: mindenkitől megkérdezik, vajon tudjuk-e, és miként tudjuk olvasni a ma megosztott bibliai lapokat. Olyan komoly, mint amennyire gondviselésszerű felhívás ez, hiszen felkészít minket arra, hogy együtt olvassuk a történelem könyvét, vagyis saját életünk lapjait, amelyeket Isten szüntelenül az Ő bölcsességével ihlet.

Miközben egy vándor mellé szegődik, aki Jeruzsálemből éppen Afrika felé tart, Fülöp diakónus megkérdezi tőle: »Érted is, amit olvasol?« (ApCsel 8,30). Az a zarándok, az etióp királyné udvari tisztviselője, alázatos bölcsességgel azonnal válaszol: »Hogyan is érthetném, ha nincs, aki útba igazítson?« (31. vers). Kérdése így nem csupán az igazság utáni kiáltás, hanem az érdeklődés kifejezése is. Nézzük meg figyelmesen, ki beszél: egy gazdag ember, akárcsak a szülőföldje, mégis rabszolga. Az összes kincs, amelyet kezel, nem az övé: övé a fáradság, amely mások javát szolgálja. Ennek az embernek van értelme és műveltsége – ezt bizonyítja munkájában és imádságában is –, de nem teljesen szabad. Ez az állapot fájdalmasan rányomja bélyegét a testére is: hiszen eunuch. Nem képes életet nemzeni: minden ereje egy olyan hatalmat szolgál, amely ellenőrzi és uralja őt.

Éppen akkor, amikor hazatér szülőföldjére, Afrikába, amely számára a szolgaság helyévé vált, az evangélium hirdetése szabaddá teszi őt. Isten szava, amelyet a kezében tart, meglepő gyümölcsöt hoz életében: amikor találkozik Fülöppel, a megfeszített és feltámadott Krisztus tanújával, az udvari tisztviselő nem csupán a Biblia olvasója – vagyis szemlélője – marad, hanem egy olyan történet főszereplőjévé válik, amely őt magát is bevonja, mert éppen róla szól. A szent szöveg megszólítja, és felébreszti benne az igazság iránti vágyat. Így lép be ez az afrikai férfi a Szentírásba, amely vendégszerető minden olvasóval szemben, aki érteni akarja Isten szavát. Belép az üdvösségtörténetbe, amely befogadó minden férfi és nő, de különösen az elnyomottak, a peremre szorultak és az utolsók irányában. Az írott szövegre immár a megélt cselekedet felel: a keresztség felvételével ő többé nem idegen, hanem Isten fia, hitbeli testvérünk lesz. Rabszolgaként és utódok nélkül ez az ember új és szabad életre születik az Úr Jézus nevében: az ő szabadulásáról beszélünk még ma is, éppen miközben a Szentírást olvassuk!

Hozzá hasonlóan mi is a keresztség által váltunk kereszténnyé, ugyanazt a világosságot, vagyis ugyanazt a hitet örökölve Isten szavának olvasásához. Azért, hogy elmélkedjünk a próféciákon, imádkozzuk a zsoltárokat, tanulmányozzuk a Törvényt és életünkkel hirdessük az evangéliumot. Valójában minden bibliai szöveg a hitben tárja fel valódi értelmét, mert a hitben íródtak és öröklődtek át ránk: ezért olvasásuk mindig személyes és egyben egyházi cselekedet, nem pedig magányos vagy pusztán technikai jellegű gyakorlat.

Együtt olvassuk a Szentírást, mint az Egyház közös javát, a Szentlélek vezetésével, aki ihlette annak megírását, valamint az apostoli Hagyományt követve, amely megőrizte és elterjesztette azt az egész földön. Ahogyan az udvari tisztviselő kéri, mi is megérthetjük Isten szavát egy olyan vezetőnek köszönhetően, aki elkísér minket a hit útján – ahogyan Fülöp diakónus tette, aki »beszélni kezdett, és ebből az íráshelyből kiindulva hirdette neki Jézust« (35. vers). Az afrikai vándor egy próféciát olvasott, amely akkor beteljesedett számára, miként ma is beteljesedik számunkra: a szenvedő szolga, akiről Izajás próféta beszél (vö. Iz 53,7–8), Jézus, aki szenvedése, halála és feltámadása által megvált minket a bűntől és a haláltól. Ő az emberré lett Ige, akiben Isten minden szava beteljesedik: Ő nyilatkoztatja ki azok eredeti szándékát, teljes értelmét és végső célját.

Amint Krisztus kijelenti: »Csak az látta az Atyát, aki az Istentől van« (Jn 6,46). A Fiúban maga az Atya mutatja meg dicsőségét: Isten láthatóvá, hallhatóvá és tapinthatóvá lesz. Jézus, a Megváltó tettei által teljessé teszi azt, amit kezdettől fogva cselekszik: életet ad. Megteremti a világot, megváltja és mindörökké szereti azt. Azoknak, akik őt hallgatják, Jézus felidézi e szüntelen gondviselés egyik jelét: »Atyáitok mannát ettek a pusztában« (49. vers). Ezzel a kivonulás tapasztalatára utal: a rabszolgaságból való szabadulás útjára, amely azonban negyven évig tartó kimerítő bolyongássá vált, mert a nép nem hitt az Úr ígéretének, sőt visszasírta Egyiptomot (vö. Kiv 16,3). A fáraó igája alatt ugyanis a nép a föld gyümölcseit ette; Isten viszont a pusztába vezeti őket, ahol a kenyér egyedül az Ő gondviseléséből származhat. A manna tehát próbatétel, áldás és ígéret, amelyet Jézus jön beteljesíteni. Az ősi jelet most az új és örök szövetség szentsége váltja fel: az Eucharisztia, a kenyér, amelyet Az szentelt meg, aki a mennyből szállt alá, hogy eledelünkké legyen. Ha azok, akik a mannát ették, »meghaltak« (Jn 6,49), aki ezt a kenyeret eszi, örökké él (vö. 51. vers), mert Krisztus él! Ő a Feltámadott, aki továbbra is életét adja értünk.

A végleges kivonulás, Jézus húsvétja által minden nép megszabadul a gonosz rabszolgaságából. Miközben az üdvösség ezen eseményét ünnepeljük, az Úr döntő választás elé állít minket: »Aki hisz, annak örök élete van« (47. vers). Jézusban megdöbbentő lehetőség adatik nekünk: Isten önmagát adja értünk. Rábízom-e magam, elhiszem-e, hogy az Ő szeretete erősebb az én halálomnál? Amikor úgy döntünk, hogy hiszünk Neki, mindannyian a biztos kétségbeesés és aközött a remény között választunk, amelyet Isten tesz lehetővé. Így az élet és az igazságosság utáni éhségünk enyhülést talál Jézus szavában: »A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért« (51. vers).

Hála legyen neked, Urunk! Dicsérünk és áldunk téged, mert értünk Eucharisztiává, az örök élet kenyerévé akartál válni, hogy örökké élhessünk. Most, szeretteim, miközben az üdvösség e szentségét ünnepeljük, örömmel kiálthatjuk: »Krisztus nekünk minden!« Benne találjuk meg az élet és az értelem teljességét: »Ha az igazságtalanság súlya nyom, Ő az igazságosság; ha segítségre szorulsz, Ő az erő; ha félsz a haláltól, Ő az élet; ha a mennyország után vágyódsz, Ő az út; ha sötétségben vagy, Ő a világosság« (Szt. Ambrus: A szüzességről, 16, 99). Az Úr társaságában nehézségeink nem tűnnek el, de megvilágosodnak: amint minden kereszt megváltásra talál Jézusban, úgy leli meg értelmét saját életünk története is az evangéliumban. Ezért ma mindannyian elmondhatjuk: »Áldott legyen az Isten, aki imádságomat nem vetette meg, és irgalmát nem vonta meg tőlem« (Zsolt 66,20). Ő előbb szeretett minket, mindenkor: az Ő szava számunkra az örömhír, és nincs ennél jobb, amit a világnak hirdethetnénk. Ez az evangelizáció mindannyiunkat bevon a keresztségtől fogva, amely a testvériség szentsége, a bűnbocsánat fürdője és a remény forrása. Tanúságtételünk által az üdvösség hirdetése tettekké, szolgálattá és megbocsátássá formálódik: egy szóval, Egyházzá lesz!

Amint Ferenc pápa tanította: »Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal« (Evangelii gaudium ap. buzdítás, 1.). Ugyanakkor, amikor megosztjuk ezt az örömöt, még jobban érzékeljük az »önző szomorúság kockázatát, amely a kényelmes és fukar szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből és az elszigetelt lelkiismeretből fakad. Amikor a belső élet bezárul a saját érdekekbe, nincs többé hely mások számára, nem jutnak be a szegények, nem hallatszik Isten hangja, nem élvezzük többé szeretetének édes örömét« (uo., 2.). Az ilyen bezárkózásokkal szemben éppen az Úr szeretete az, amely fenntartja elkötelezettségünket, különösen az igazságosság és a szolidaritás szolgálatában.

Ezért bátorítalak titeket mindannyiótokat, az Egyenlítői-Guineában élő Egyházat: folytassátok örömmel Jézus első tanítványainak küldetését! Az Evangéliumot együtt olvasva legyetek annak szenvedélyes hirdetői, amint Fülöp diakónus volt. Az Eucharisztiát együtt ünnepelve tanúskodjatok életetekkel az üdvözítő hitről, hogy Isten szava mindenki számára tápláló kenyérré váljon!

Záró köszönetnyilvánítás a szentmise végén

Kedves testvéreim!

Elérkezett a búcsú ideje: elköszönök tőletek, Egyenlítői-Guineától és Afrikától is ezen apostoli látogatás végén, amelyet Isten engedelmével az elmúlt tíz napban tehettem meg.

Köszönetet mondok az érsek úrnak és a püspöktestvéreknek, Mons. Juannak, a papoknak és mindannyiótoknak, Isten ezen a földön zarándokoló népének. Krisztus Egyenlítői-Guinea világossága, ti pedig a föld sója és a világ világossága vagytok.

Hálámat fejezem ki az ország polgári hatóságainak és mindazoknak, akik különböző módon hozzájárultak látogatásom sikeres lebonyolításához.

Afrikából a hit, a remény és a tevékeny szeretet felbecsülhetetlen kincsével indulok el: hatalmas kincs ez, amely történetekből, arcokból, örömteli és fájdalmas tanúságtételekből tevődik össze, s amely mélyen gazdagítja életemet és péteri szolgálatomat.

Miként az Egyház első századaiban, Afrika ma is arra hivatott, hogy döntő módon járuljon hozzá a keresztény nép életszentségéhez és missziós küldetéséhez. Eszközölje ki ezt a Szűzanya közbenjárása, akire szívből rábízlak titeket, családjaitokat, közösségeiteket, nemzeteteket és az összes afrikai népet.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media