Szentmise a mongomói Szeplőtelen Fogantatás-bazilikában

Helyi idő szerint 7:45-kor XIV. Leó pápa gépkocsival a Malabo nemzetközi repülőtérre utazott, ahol búcsút vett a helyi közjogi méltóságoktól, majd 8:10-kor egy Boeing 777-200-as fedélzetén elindult Mongomo felé, ahol helyi idő szerint 9:10-kor szállt le.

A mongomói nemzetközi repülőtérre érkezve a Szentatyát helyi méltóságok fogadták, majd gépkocsival a Szeplőtelen Fogantatás-bazilikához indult; az út utolsó szakaszát nyitott autóval tette meg.

Helyi idő szerint 10:30-kor, miután a pápamobilon körbejárta a hívőket, a pápa celebrálta a Húsvéti időszak harmadik hetének szerdáján tartott szentmisét.

A bevezető szertartások és az igeliturgia után a pápa elmondta homíliáját.

A szentmise végén Mongomo püspöke, Excellenciás Juan Domingo-Beka Esono Ayang püspök úr mondott köszönetet a Szentatyának.

Az eucharisztikus ünneplés végén a pápa megáldotta Ciudad de la Paz székesegyházának alapkövét, majd gyalog indult a „Ferenc Pápa” Képzési Központ felé, a technikum meglátogatására.

Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa homíliáját, amelyet az evangélium hirdetése után mondott, valamint az áldás előtt elhangzott rögtönzött szavait:

Látogatás a „Ferenc Pápa Műszaki Iskolában”

Helyi idő szerint 12:30-kor XIV. Leó pápa megérkezett a „Ferenc Pápa” Képzési Központba, hogy meglátogassa a technikumot. Érkezésekor a pápát Excellenciás Juan Domingo-Beka Esono Ayang mongomói püspök és az egyházmegye kancellár-titkára fogadta. A püspök rövid köszöntője után a pápa leleplezte a bejáratnál elhelyezett emléktáblát, és megáldotta az épületet. Ezt követően Mongomo püspöke kíséretében rövid látogatást tett a képzési központban.

A Szentatya ezután gépkocsival az Érseki Rezidenciára utazott, ahol magánjellegű ebédet fogyasztott.

Köszöntés és áldás a mongomói szentmise előtt

Jó reggelt! Szeretettel köszöntelek mindannyiótokat! Köszönöm jelenléteteket: szép dolog, hogy mindannyian egységben gyűltünk össze, hogy dicsérjük az Urat, hálát adjunk ajándékaiért, és befogadjuk áldását!

Az Úr által megáldott nap a mai. Most, ebben a pillanatban, mindannyiótok jelenlétében áldást kérünk rátok és családjaitokra: ezt a szentmise ünneplése során tesszük majd meg. Ebben a szent pillanatban azonban az Úr áldását kérjük erre az idehozott alapkőre is, amelyet a jövőbeli székesegyház – a Béke Városa templomának – építéséhez használnak majd fel.

Meg akarjuk újítani hitünket, meg akarjuk újítani elkötelezettségünket, hogy hűséggel kövessük Jézus Krisztust az Ő Egyházában, a Katolikus Egyházban; hogy mindannyian, mindvégig egységben maradjunk a Katolikus Egyházban!

Most pedig kérjük az Úr áldását.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Áraszd ki, Uram, áldásodat egész népedre, ma különösen is erre a kőre, amely a hit erejét jelképezi: azt az erőt, amely egységbe forraszt minket, azt az erőt, amely Jézus Krisztusban fivérekké és nővérekké, az egyetlen Isten fiaivá és leányaivá tesz bennünket.

Isten áldjon meg titeket ezen a napon, áldja meg ezt a követ, és segítsen nekünk, hogy mindig közösségben maradjunk az Úr szeretetében – Őbenne, aki teremtett minket, aki gyermekeivé fogadott bennünket, és aki szüntelenül velünk jár az úton.

A Mindenható Isten – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – áldása szálljon le erre a kőre és mindannyiótokra, és maradjon veletek mindörökké!

A Szentatya homíliája

Kedves testvéreim!

Ebben a csodálatos székesegyház-bazilikában, amelyet a Szeplőtelen Fogantatásnak, a megtestesült Ige Anyjának és Egyenlítői-Guinea védőszentjének szenteltek, azért gyűltünk össze, hogy meghallgassuk az Úr szavát, és megünnepeljük az Emlékezetet, amelyet Ő hagyott ránk az Egyház élete és küldetése csúcsaként és forrásaként. Az Eucharisztia valóban magában foglalja az Egyház minden lelki javát: Krisztus, a mi húsvéti bárányunk az, aki önmagát adja nekünk; Ő az élő Kenyér, aki táplál minket; Ő az a jelenlét, amely kinyilatkoztatja Isten végtelen szeretetét az egész emberi család iránt, és azt, hogy Ő ma is elindul minden egyes ember elé.

Örülök, hogy veletek együtt ünnepelhetek, hálát adva az Úrnak az evangelizáció 170 évéért itt, Egyenlítői-Guinea földjén. Kedvező alkalom ez arra, hogy emlékezetünkbe idézzük mindazt a jót, amelyet az Úr művelt, s ugyanakkor szeretném kifejezni hálámat a számos misszionáriusnak és misszionáriusnőnek, az egyházmegyés papoknak, a katekétáknak és a világi hívőknek, akik az Evangélium szolgálatára szentelték életüket.

Ők magukévá tették népetek várakozásait, kérdéseit és sebeit, megvilágítva azokat az Úr szavával, s így Isten szeretetének jelévé váltak körötökben; életük tanúságtételével közreműködtek Isten országának eljövetelében, s nem rettentek meg attól sem, hogy a Krisztushoz való hűségükért szenvedést vállaljanak.

Olyan történet ez, amelyet nem feledhettek el: egyfelől összeköt benneteket az előttetek járó apostoli és egyetemes Egyházzal, másfelől pedig végigkísért titeket azon az úton, amelyen ti magatok váltatok az evangélium hirdetésének és a hitvallásnak a főszereplőivé. Ezzel beteljesítettétek Szent VI. Pál pápa afrikai földön elhangzott prófétai szavait: »Afrikaiak, mostantól ti magatok vagytok saját magatok misszionáriusai. Krisztus Egyháza valóban gyökeret vert ezen az áldott földön« (Homília az afrikai püspöki szimpózium lezárásakor, Kampala, Uganda, 1969. július 31.).

Ebben a távlatban arra kaptok hívást, hogy ma is folytassátok azt az utat, amelyet az előttetek járó misszionáriusok, pásztorok és világi hívek jelöltek ki. Mindannyiótoktól olyan személyes elkötelezettséget kíván ez, amely az egész életet áthatja, hogy a hit – amelyet oly ünnepélyesen ünnepeltek közösségeitekben és liturgiáitokban – táplálja karitász-tevékenységeteket és a felebarát iránti felelősségvállalásotokat, mindenki javának előmozdítása érdekében.

Ez az elkötelezettség állhatatosságot igényel, fáradsággal, olykor áldozattal jár, de éppen ez a jele annak, hogy valóban Krisztus Egyháza vagyunk. Az első olvasmány, amelyet hallottunk, valóban néhány versben beszéli el nekünk, miként lehet az az Egyház, amely örömmel és félelem nélkül hirdeti az Evangéliumot, éppen e tevékenysége miatt üldöztetésnek kitéve (vö. ApCsel 8,1–8). Másfelől viszont az Apostolok Cselekedeteinek könyve azt is elmondja nekünk, hogy miközben a keresztények menekülni kényszerülnek és szétszóródnak, igen sokan közelednek az Úr szavához, és saját szemükkel láthatják a testi-lelki betegek gyógyulását: ezek Isten jelenlétének csodajelei, amelyek nagy örömet fakasztanak az egész városban (vö. 6–8. v.).

Így tehát, testvéreim, még ha a személyes, családi és társadalmi helyzetek, amelyekben élünk, nem is mindig kedvezőek, bízhatunk az Úr munkájában, aki az Országának jó magvát számunkra ismeretlen utakon sarjasztja ki, még akkor is, amikor úgy tűnik, körülöttünk minden kopár, sőt, még a sötétség pillanataiban is. Ezzel a bizalommal – amely inkább az Ő szeretetének erejében, mintsem saját érdemeinkben gyökerezik – kaptunk hívást arra, hogy hűek maradjunk az Evangéliumhoz, hirdessük azt, éljük meg teljességében, és örömmel tegyünk tanúságot róla. Isten nem engedi, hogy hiányt szenvedjünk jelenlétének jeleiben, és ismételten – ahogyan Jézus mondta nekünk az imént hallott Evangéliumban – Ő lesz számunkra az »élet kenyere«, aki csillapítja éhségünket (vö. Jn 6,35).

Milyen éhséget érzünk? És mire éhezik ma ez az ország? Látogatásom mottója így szól: »Krisztus, Egyenlítői-Guinea világossága a reményteli jövő felé«, s talán éppen ez ma a legnagyobb éhség: éhség a jövőre, de egy olyan jövőre, amelyet a remény lakik be, amely új igazságosságot képes teremteni, s amely a béke és a testvériség gyümölcseit hozza el. Nem egy ismeretlen jövőről van szó, amelyre passzívan kell várnunk, hanem egy olyan holnapról, amelynek felépítésére éppen mi kaptunk hívást, Isten kegyelmével. Guinea jövője a ti döntéseiteken keresztül vezet; a ti felelősségérzetetekre és arra a közös elkötelezettségre van bízva, amellyel minden ember életét és méltóságát oltalmazzátok.

Ezért szükséges, hogy minden megkeresztelt részesének érezze magát az evangelizáció művének, a tevékeny szeretet apostolává és egy új emberiség tanújává váljon.

Arról van szó, hogy az Evangélium világosságával és erejével részt vegyetek e föld teljes körű fejlődésében, megújulásában és átalakításában. Számos természeti kincset ajándékozott nektek a Teremtő: buzdítalak benneteket, működjetek közre abban, hogy ezek mindenki számára áldássá váljanak. Segítsen titeket az Úr, hogy egyre inkább olyan társadalommá váljatok, amelyben mindenki – saját felelősségének megfelelően – a közjó szolgálatában tevékenykedik, nem pedig egyéni érdekeket követ, felszámolva a kiváltságosok és a hátrányos helyzetűek közötti egyenlőtlenségeket. Táguljanak a szabadság terei, és mindig maradjon védett az emberi személy méltósága: gondolok itt a legszegényebbekre, a nehézségekkel küzdő családokra; és gondolok a fogvatartottakra is, akik gyakran aggasztó higiéniai és egészségügyi körülmények között kényszerülnek élni.

Testvéreim, szükség van olyan keresztényekre, akik kezükbe veszik Egyenlítői-Guinea sorsát. Ezért szeretnélek bátorítani benneteket: ne féljetek hirdetni az Evangéliumot és tanúságot tenni mellette! Legyetek ti a remény, a béke és a megbékélés jövőjének építői, folytatva azt a művet, amelyet a misszionáriusok 170 évvel ezelőtt megkezdtek.

Kísérjen benneteket ezen az úton a Szeplőtelen Szűz Mária! Ő járjon közbe értetek, és tegyen benneteket Krisztus nagylelkű és örömteli tanítványaivá!

A Szentatya szavai a kehely ajándékozásakor a záróáldás előtt

Szeretnénk továbbá ajándékul hagyni e közösségnek, e helyi Egyháznak azt a kelyhet, amelyet az ezen az oltáron bemutatott Eucharisztia ünneplése során használtunk.

Maradjunk mindvégig egységben és közösségben Krisztussal!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media