Helyi idő szerint 10:50 körül XIV. Leó pápa megérkezett a saurimói zarándoktérre, ahol nyitott gépkocsin hajtatott végig a hívek között, mielőtt a sekrestyébe vonult volna. 11:15 körül a pápa elnökölt a szentmiseáldozat bemutatásán.

A bevezető szertartások és az igeliturgia után a Szentatya elmondta homíliáját.

A szentmise végén Saurimo érseke, Excellenciás José Manuel Imbamba érsek úr intézett köszönő szavakat a Szentatyához.

12:45 körül a Pápa visszatért a sekrestyébe, majd gépkocsin a saurimói repülőtérre hajtatott. Miután elbúcsúzott a helyi hatóságok képviselőitől, felszállt Luanda irányába, ahol 15:13-kor szállt le a repülőgép.

A helyi méltóságok üdvözlése után a Szentatya visszatért az Apostoli Nunciatúrára.

Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa szentmise során elmondott homíliáját, valamint a mise végén elhangzott köszönő szavakat:

Kedves Testvéreim!

Az Egyház a világ minden részén olyan népként él, amely Krisztusnak, a mi testvérünknek és Megváltónknak követésében jár: Ő, a Feltámadott, világítja meg az Atyához vezető utunkat, és a Szentlélek erejével szentel meg minket, hogy életmódunkat az Ő szeretete szerint alakítsuk át. Ez az Örömhír, az Evangélium, amely vérként áramlik ereinkben, és fenntart minket az úton. Ez az út hozott ma ide, közétek! Jézus nevében egybegyűlt közösségünk örömében és szépségében nyitott szívvel hallgassuk az üdvösség Igéjét, mert az arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk azon az indokon és célon, amiért az Urat követjük.

Amikor ugyanis Isten Fia emberré lesz, beszédes tettekkel nyilvánítja ki az Atya akaratát: fényt hoz a sötétségbe, visszaadva a vakok látását; hangot ad az elnyomottaknak, megoldva a némák nyelvét; s megsokszorozva a kenyeret a szegények és gyengék számára, csillapítja az igazság utáni éhségünket. Aki hall e cselekedetekről, Jézus keresésére indul. Ugyanakkor az Úr a szívünkbe lát, és megkérdezi tőlünk, hogy hálából vagy érdekből, számításból vagy szeretetből keressük-e Őt. Hiszen azt mondja az Őt követő sokaságnak: »Nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok« (Jn 6,26). Szavai leleplezik azok szándékait, akik nem a személlyel való találkozásra vágynak, hanem a javak elfogyasztására. A tömeg Jézust csupán eszközként tekinti valami máshoz, amolyan szolgáltatónak. Ha nem adna nekik enni, tettei és tanításai nem érdekelnék őket.

Ez akkor történik, amikor a hiteles hit helyébe babonás üzletelés lép, amelyben Isten olyan bálvánnyá válik, akit csak akkor keresünk, amikor szükségünk van rá, és csak addig, amíg érdekünkben áll. Az Úr legszebb ajándékai is – aki pedig szüntelenül gondoskodik népéről – követeléssé, jutalommá vagy zsarolássá korcsosulnak ilyenkor, és éppen azok értelmezik félre őket, akik részesülnek belőlük. Az evangéliumi elbeszélés tehát rávilágít, hogy léteznek helytelen indokok Krisztus keresésére: mindenekelőtt az, amikor »csodatevőnek« [gurunak] vagy afféle szerencsetalizmánnak tekintik Őt. A tömeg célja is téves: nem egy szeretetre méltó mestert keresnek ugyanis, hanem egy olyan vezért, akit csak a saját hasznukért tisztelnek.

Jézus irántunk tanúsított magatartása azonban egészen más: Ő ugyanis nem utasítja el ezt az őszintétlen keresést, hanem megtérésre ösztönöz általa. Nem kergeti el a tömeget, hanem mindenkit arra hív, hogy vizsgálja meg, mi dobog a szívében. Krisztus szabadságra hív minket: nem szolgákat vagy »ügyfeleket« akar, hanem testvéreket keres, akiknek teljesen átadhatja önmagát. Ahhoz, hogy hittel viszonozzuk ezt a szeretetet, nem elég csupán hallani Jézusról: be kell fogadnunk szavainak mélyebb értelmét is. Még az is kevés, ha látjuk, amit Jézus tesz: követnünk és utánoznunk kell az Ő példáját. Amikor a megosztott kenyér jelében felismerjük az Üdvözítő akaratát, aki önmagát adja értünk, akkor közeledünk a valódi találkozáshoz Jézussal, amely Krisztus-követéssé, küldetéssé és életté válik.

Az Úr tömeghez intézett figyelmeztetése így meghívássá alakul: »Ne azért az ételért fáradozzatok, amely megromlik, hanem azért, amely megmarad az örök életre« (Jn 6,27). Ezekkel a szavakkal Krisztus rámutat az Ő valódi ajándékára: nem arra szólít fel, hogy legyünk közömbösek a mindennapi kenyér iránt – hiszen azt bőséggel megsokszorozza, és imádságban is kérni tanítja –, hanem a helyes útra nevel az élet kenyerének keresésében, amely mindörökké táplál minket. A tömeg vágya így még nagyobb és meglepőbb választ kap: Jézus nem olyan ételt ad, amely elfogy, hanem olyan kenyeret, amely nem engedi, hogy mi magunk elfogyjunk, mert ez az örök élet eledele.

Az Ő ajándéka fényt derít jelenünkre: ma ugyanis látjuk, hogy az emberek sok vágyát az erőszakosok meghiúsítják, a hatalmaskodók kihasználják, a gazdagság pedig megtéveszti. Amikor az igazságtalanság megrontja a szíveket, a mindenki számára rendelt kenyér kevesek tulajdonává válik. E bajok közepette Krisztus meghallgatja a népek kiáltását és megújítja történelmünket: minden bukásból felemel, minden szenvedésben megvigasztal, a küldetésben pedig bátorít minket. Miként az élő kenyérnek, az Eucharisztiának, amelyet szüntelenül nekünk ad, úgy az Ő történetének sincs vége; s éppen ezért kioltja a »véget« – vagyis a halált – a mi történelmünkből, amelyet a Feltámadott a Lelke erejével megnyit. Krisztus él! Ő a mi Megváltónk. Ez az Evangélium, amelyet megosztunk, s amely a föld minden népét testvérré teszi. Ez az üzenet, amely a bűnt bocsánattá alakítja. Ez a hit, amely megmenti az életet!

A húsvéti tanúságtétel tehát valóban Krisztusról, a megfeszítettről és feltámadottról szól, ám éppen ezért rólunk is: Őbenne nyer hangot saját feltámadásunk hirdetése. Nem azért jöttünk a világra, hogy meghaljunk. Nem azért születtünk, hogy rabszolgái legyünk akár a test, akár a lélek romlottságának: az elnyomás, az erőszak, a kizsákmányolás és a hazugság minden formája tagadja Krisztus feltámadását, amely szabadságunk legfőbb ajándéka. A gonosztól és a haláltól való megszabadulás ugyanis nem csupán az idők végezetén valósul meg, hanem a mindennapok történelmében. Mit kell tennünk, hogy befogadjuk ezt az ajándékot? Maga az Evangélium tanít minket: »Istennek az a tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött« (Jn 6,29). Igen, hiszünk! Ma közösen, erővel és hálával mondjuk ezt Neked, Urunk Jézus. Követni és szolgálni akarunk Téged felebarátainkban: a Te Igéd számunkra az élet szabálya, az igazság mértéke.

»Boldogok, akik az Úr törvénye szerint járnak« (vö. Zsolt 119/118,1) – énekeltük a zsoltárban. Szeretteim, az Úr az, aki kijelöli az irányt ezen az úton, nem a mi sürgető kényszereink, s nem is a pillanatnyi divatok. Ezért Krisztus követésében az egyház útja mindig a »feltámadás és a remény szinódusa« (Ecclesia in Africa ap. buzdítás, 13), amint azt Szent II. János Pál hangsúlyozta az Afrikáról szóló apostoli buzdításában: haladjunk tovább ebben a bölcs irányban! Ha az Evangéliumot a szívetekben hordozzátok, lesz bátorságotok a nehézségek és csalódások közepette is: az út, amelyet Isten nyitott meg számunkra, soha nem vész el. Az Úr ugyanis mindig a mi lépteinkhez igazodik, hogy továbbhaladhassunk az Ő útján: maga Krisztus ad irányt és erőt a járáshoz – ahhoz az úthoz, amelyet egyre inkább úgy akarunk megélni, ahogy lennie kell: vagyis szinodális módon.

Sajátosan is igaz, hogy »az Egyház nemcsak az Úrtól kapott Ige hirdetése által hirdeti az Örömhírt, hanem az élet tanúságtételével is, amelynek révén Krisztus tanítványai számot adnak a bennük lévő hitről, reményről és szeretetről« (uo. 55). Az Eucharisztia, az örök élet kenyere megosztása által arra kaptunk meghívást, hogy olyan odaadással szolgáljuk népünket, amely minden bukásból felemel, amely újjáépíti azt, amit az erőszak lerombolt, és örömmel ápolja a testvéri kötelékeket. Rajtunk keresztül az isteni kegyelem alkotóereje főként a próbatételek idején terem jó gyümölcsöt, amint azt az első vértanú, István példája is mutatja (vö. ApCsel 6,8-15).

Szeretteim, a vértanúk és a szentek tanúságtétele bátorít és ösztönöz minket a remény, a kiengesztelődés és a béke útján, amelyen Isten ajándéka az ember elkötelezettségévé válik a családban, a keresztény közösségben és a polgári társadalomban. Ezen az úton együtt haladva, az Evangélium fényében az angolai Egyház abban a lelki termékenységben növekszik, amely az Eucharisztiából forrásozik, és minden egyes ember, valamint az egész nép integrális gondozásában teljesedik ki. Különösen a hivatások nálatok tapasztalható életereje annak a jele, hogy válaszoltok az Úr ajándékára, amely mindig bőséges azok számára, akik tiszta szívvel fogadják be azt. Az új élet Kenyerének köszönhetően, amelyet ma megosztunk, folytathatjuk az egész Egyház útját, amelynek célja Isten Országa, világossága a hit, lelke pedig a szeretet.

Záró köszönetnyilvánítás a szentmise végén

Kedves Testvéreim!

Ma délután kerül sor utolsó találkozómra az angolai katolikus közösséggel, de már most szeretném hálával telt köszöntésemet küldeni mindannyiótoknak.

Köszönetet mondok a püspököknek, akik előkészítették látogatásomat, s velük együtt az áldozópapoknak és a diakónusoknak, valamint a megszentelt életűeknek és a világi híveknek.

Őszinte elismerésemet fejezem ki az angolai polgári hatóságoknak a hatalmas szervezőmunkáért.

Angola, maradj hű keresztény gyökereidhez! Így tudsz majd a jövőben is mind jobban hozzájárulni az igazságosság és a béke építéséhez Afrikában és az egész világon. Hálás köszönet!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media