Helyi idő szerint 10 órakor, miután pápamobilon körbejárta a hívőket, a pápa elnökölt az ünnepi szentmisén a kilambai mezőn.

A bevezető rítusok és az igeliturgia után a Szentatya elmondta homíliáját.

A szentmise végén Luanda érseke, Őexcellenciája Filomeno do Nascimento Vieira Dias köszönetnyilvánító szavakat intézett a Szentatyához.

A pápa visszatért a sekrestyébe, majd gépkocsival az Apostoli Nunciatúrára hajtatott, ahol magánebédet fogyasztott.

Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa homíliáját, amelyet a szentmise során, az evangélium hirdetése után mondott el:

Kedves Testvéreim!

Hálával teli szívvel ünnepelem az Eucharisztiát körötökben. Adjunk hálát Istennek ezért az ajándékért, és köszönöm nektek ezt a szívélyes fogadtatást!

Húsvét harmadik vasárnapján az Úr az emmauszi tanítványok evangéliumán keresztül szólt hozzánk (vö. Lk 24,13–35). Engedjük, hogy az életnek ez az Igéje megvilágosítson bennünket!

Az Úr két tanítványa sebzett és szomorú szívvel indul el Jeruzsálemből, hogy visszatérjen saját falujába, Emmauszba. Látták meghalni azt a Jézust, akibe vetették bizalmukat, s akit követtek; most pedig csalódottan és legyőzve térnek vissza otthonaikba. Útközben »beszélgettek egymás között mindarról, ami történt« (14. vers). Szükségük van arra, hogy beszéljenek róla, hogy újra elmondják egymásnak, amit láttak, hogy megosszák, amit átéltek – ám fennáll a kockázata, hogy foglyul ejti őket a fájdalom, és bezárkóznak a remény előtt.

Testvéreim, az Evangélium ezen kezdő jelenetében Angola történetét látom visszatükröződni: e gyönyörű, ám sebzett országét, amely éhezik és szomjazik a reményre, a békére és a testvériségre. Valóban, a két tanítvány útközbeni beszélgetése, amint csüggedten gondolnak vissza mindarra, ami Mesterükkel történt, felidézi azt a fájdalmat, amely országukat megjelölte: a hosszú polgárháborút, az ellenségeskedés és a megosztottság, az elpazarolt erőforrások és a szegénység minden utóhatásával együtt.

Amikor valaki hosszú időn át merül el egy ennyire fájdalommal terhelt történetben, fennáll a veszélye annak, ami az emmauszi tanítványokkal történt: elveszíti a reményt, és megbénítja a csüggedtség. Ők ugyan mennek az úton, mégis megrekedtek a három nappal korábbi eseményeknél, amikor látták Jézust meghalni; beszélgetnek egymással, de anélkül, hogy reménykednének bármiféle kiútban; még mindig arról beszélnek, ami történt, azzal a fásultsággal, amely azokat jellemzi, akik nem tudják, hogyan kezdjenek újra mindent, sőt, abban sem biztosak, lehetséges-e egyáltalán.

Szeretteim! Az Úr örömhíre számunkra ma is pontosan ez: Ő él, feltámadt, és mellettünk jár, miközben a szenvedés és a keserűség útjait rójuk. Megnyitja szemünket, hogy felismerhessük az Ő munkálkodását, és megadja nekünk a kegyelmet az újrainduláshoz és a jövő újjáépítéséhez.

Az Úr odaadja magát útitársul a két csalódott és reményvesztett tanítvány mellé; melléjük szegődik, és segít nekik összeilleszteni e történet darabkáit, segít a fájdalmon túlra tekinteni, felfedezni, hogy nincsenek egyedül az úton, és hogy egy jövő vár rájuk, amelyben továbbra is a szeretet Istene lakozik. Amikor pedig megáll velük vacsorázni, asztalhoz ül és megtöri a kenyeret, akkor »megnyílt a szemük, és felismerték Őt« (31. vers).

Íme, számunkra és számotokra is, kedves angolai testvéreim, megmutatkozik az újrakezdés útja: egyfelől a bizonyosság, hogy az Úr elkísér minket és együttérez velünk, másfelől pedig az az elköteleződés, amelyet Ő kér tőlünk.

Az Úr társaságát elsősorban a vele való kapcsolatunkban, az imádságban és Igéjének hallgatásában tapasztaljuk meg – amely lángra lobbantja szívünket, akárcsak a két tanítványét –, de mindenekelőtt az Eucharisztia megünneplésében. Itt találkozunk Istennel. Ezért mindig ébernek kell maradni a népi vallásosság azon formáival szemben, amelyek bár kétségkívül kultúrájuk gyökereiből fakadnak, ám fennáll a veszélye, hogy mágikus és babonás elemekkel keverednek, amelyek nem segítik a lelki fejlődést. Maradjatok hűek az Egyház tanításához, bízzatok pásztoraitokban, és tekintsétek szüntelenül Jézust, aki különösen az Igében és az Eucharisztiában nyilatkoztatja ki önmagát. Mindkettőben megtapasztaljuk, hogy a Feltámadott Úr mellettünk jár, s vele egyesülve mi is legyőzzük a bennünket ostromló halált, és a feltámadás életét éljük.

Ahhoz a bizonyossághoz, hogy nem vagyunk egyedül az úton, nagylelkű elkötelezettségnek is társulnia kell, amely képes enyhíteni a sebeket és újra fellobbantani a reményt. Valóban, ha az emmauszi tanítványok felismerik Jézust, amint megtöri számukra a kenyeret, az azt jelenti, hogy nekünk is ekként kell felismernünk Őt: nemcsak az Eucharisztiában, hanem mindenütt, ahol az élet megtört kenyérré válik, s ahol valaki – Hozzá hasonlóan – az együttérző szeretet ajándékává lesz.

Országotok történelme, az általatok hordozott, ma is nehéz következmények, a társadalmi és gazdasági problémák, valamint a szegénység különféle formái olyan Egyház jelenlétét sürgetik, amely képes mellétek szegődni az úton, és képes meghallani gyermekei kiáltását. Olyan Egyházat, amely az Ige fényével és az Eucharisztia táplálékával képes újraéleszteni az elveszett reményt. Olyan, hozzátok hasonló emberekből álló Egyházat, akik készek az önátadásra, miként Jézus megtörte a kenyeret az emmauszi tanítványoknak. Angolának olyan püspökökre, papokra, misszionáriusokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre, valamint világi hívekre van szüksége, akik szívükben hordozzák a vágyat, hogy életüket »megtört kenyérként« odaadják egymásért; akik elkötelezik magukat a kölcsönös szeretet és megbocsátás mellett, a testvériség és a béke tereit építik, s az együttérzés és a szolidaritás tetteit gyakorolják a leginkább rászorulók felé.

A feltámadott Krisztus kegyelmével mi magunk is azzá a megtört kenyérré válhatunk, amely átalakítja a valóságot. És amint az Eucharisztia emlékeztet bennünket arra, hogy egyetlen test és egyetlen lélek vagyunk az egyetlen Úrban egyesülve, mi is képesek vagyunk és akarunk is egy olyan országot építeni, ahol a régi megosztottságok örökre megszűnnek; ahol eltűnik a gyűlölet és az erőszak; ahol a korrupció sebét az igazságosság és a javak megosztásának új kultúrája gyógyítja be. Csak így válik lehetségessé a reményteli jövő – különösen azon sok fiatal számára, akik azt már elveszítették.

Testvéreim, ma szükség van arra, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe, és hogy felépítsük a jövő reménységét. Ne féljetek ettől! A feltámadott Jézus, aki veletek járja az utat, és aki értetek megtöri önmagát, mint a kenyeret, arra bátorít titeket, hogy legyetek feltámadásának tanúi, valamint egy új emberiség és egy új társadalom főszereplői.

Ezen az úton, szeretteim, számíthatok a pápa közelségére és imájára! De tudom, hogy én is számíthatok rátok, és köszönöm ezt nektek! Szűz Mária, a Muximai Miasszonyunk oltalmába és közbenjárásába ajánllak benneteket: ő támogasson titeket mindenkor a hitben, a reményben és a szeretetben!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media