15.30-kor XIV. Leó pápa elnökölt az eucharisztikus ünneplésen a Szent Ágoston-bazilikában.

A bevezető szertartások és az igeliturgia után a pápa elmondta homíliáját.

A szentmise végén Constantine püspöke, Excellenciás Michel Guillaud köszönő szavakat intézett a Szentatyához.

Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó pápa homíliáját, amelyet a szentmise során, az evangélium hirdetése után mondott, valamint a liturgia végén elhangzott köszönetnyilvánítását:

Kedves Testvéreim!

Az isteni Ige átszövi a történelmet, s a Megváltó emberi hangján keresztül megújítja azt. Ma az Evangéliumot, minden idők örömhírét hallgatjuk itt, ebben az annabai bazilikában, amelyet Szent Ágostonnak, az ókori Hippó püspökének szenteltek. Az évszázadok során e helyek nevei, melyek befogadnak minket, megváltoztak, ám a szentek velünk maradtak mint pártfogóink és hűséges tanúi annak a földhöz kötődő kapocsnak, amely az Égből ered. Pontosan ezt a dinamikát világítja meg az Úr Nikodémus éjszakájában: ez az az erő, amelyet Krisztus áraszt Nikodémus hitének gyengeségébe és keresésének állhatatosságába.

Isten Lelkétől küldve, akiről »nem tudod, honnan jön és hová megy« (Jn 3,8), Jézus különleges vendég Nikodémus számára. Hiszen új életre hívja őt, s beszélgetőtársának – és nekünk is – meglepő feladatot ad: »fentről kell újjászületnetek« (7. v.). Íme a meghívás minden férfi és nő számára, aki az üdvösséget keresi! Jézus felhívásából fakad az egész Egyház, s így az algériai keresztény közösség küldetése is: újjászületni felülről, vagyis Istentől. Ebben a távlatban a hit legyőzi a földi fáradozásokat, s az Úr kegyelme virágba borítja a sivatagot. Ám e buzdítás szépsége egyúttal egy próbát, egy kihívást is hordoz magában, amelyen az Evangélium arra hív minket, hogy együtt menjünk keresztül.

Krisztus szavai ugyanis a kötelezettség erejével hatnak: felülről kell újjászületnetek! Ez a felszólítás fülünkben szinte teljesíthetetlen parancsként cseng. Ám ha figyelmesen hallgatjuk Őt, aki ezt mondja, megértjük, hogy nem rideg kényszerről, nem erőszakról, s még kevésbé kudarcra ítélésről van szó. Éppen ellenkezőleg: a Jézus által megfogalmazott »kell« a szabadság ajándéka számunkra, mert egy reméltnél nagyobb lehetőséget tár fel előttünk: Isten kegyelméből újjászülethetünk felülről. Ezt tehát az Ő szeretet-akarata szerint kell megtennünk, amely meg kívánja újítani az emberiséget, s az élet közösségébe hívja azt, amely a hittel veszi kezdetét. Miközben Krisztus azt kéri, hogy alapjaiban újítsuk meg egész létezésünket, megadja hozzá az erőt is. Tanúsítja ezt Szent Ágoston is, aki így imádkozik: »Add meg, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz!« (Vallomások, X, 29, 40).

Amikor tehát azt kérdezzük magunktól, miként lehetséges az igazságosság és a béke, az egyetértés és az üdvösség jövője, ne feledjük: ugyanazt a kérdést tesszük fel Istennek, mint Nikodémus: vajon valóban megváltozhat a történelmünk? Hiszen annyi probléma, veszély és megpróbáltatás nehezedik ránk! Valóban újrakezdődhet az életünk az alapoktól? Igen! Az Úr szeretetteljes kijelentése reménnyel tölti el szívünket. Nem számít, mennyire nyom el minket a fájdalom vagy a bűn: a Megfeszített velünk és értünk hordozza mindezen terheket. Nem számít, mennyire csüggedünk el gyengeségeink miatt: Isten ereje éppen ekkor nyilvánul meg – Ő az, aki feltámasztotta Krisztust a halottak közül, hogy életet adjon a világnak. Mindannyian megtapasztalhatjuk az új élet szabadságát, amely a Megváltóba vetett hitből fakad. Ismét Szent Ágoston mutat példát nekünk: még bölcsességénél is inkább tekintsünk az ő megtérésére. Ebben az újjászületésben, amelyet gondviselésszerűen kísértek édesanyja, Szent Mónika könnyei, önmagára talált, felkiáltva: »Nem lennék, Istenem, egyáltalán nem lennék, ha Te nem lennél bennem. Vagy inkább: nem lennék, ha nem lennék Tebenned.« (Vallomások, I, 2).

Igen, tehát: a keresztények felülről születnek, Isten által újjászületve mint Jézus fivérei és nővérei; az Egyház pedig, amely a szentségekkel táplálja őket, befogadó anyaméh a föld minden népe számára. Ahogy az imént hallottuk, az Apostolok Cselekedetei tanúskodnak erről, bemutatva azt az életstílust, amely a Szentlélek által megújított emberiséget jellemzi (vö. ApCsel 4,32–37). Ma is be kell fogadnunk és meg kell valósítanunk ezt az apostoli kánont, úgy elmélkedve róla, mint az egyházi reform hiteles kritériumáról: egy olyan reformról, amely a szívben kezdődik, hogy igaz legyen, és mindenkit érint, hogy hatékonnyá váljon.

Mindenekelőtt ugyanis »a hívők sokaságának egy volt a szíve és a lelke« (32. v.). Ez a lelki egység valójában egyetértés: egy olyan szó, amely híven fejezi ki az együtt dobbanó szívek közösségét, melyek Krisztus szívével egyesültek. A születő Egyház tehát nem egyfajta társadalmi szerződésen alapul, hanem a hitben, az érzelmekben, a gondolkodásban és az életvezetési döntésekben megnyilvánuló összhangon, amelynek középpontjában Isten szeretete áll – Ő, aki emberré lett, hogy a föld minden népét üdvözítse.

Másodsorban pedig csodálattal adózunk a hívők ezen lelki egysége anyagi gyümölcsének: »mindenük közös volt« (32. v.). Mindenki birtokol mindent, mivel egyazon test tagjaiként részesülnek egymás javaiból. Senki sem szenved hiányt semmiben, mert mindenki megosztja azt, ami az övé. A birtoklást ajándékozássá formálva ez a testvéri odaadás nem utópia – kivéve az egymással versengő szívek és az önző lelkek számára. Ezzel szemben az egyetlen Istenbe, ég és föld Urába vetett hit a tökéletes igazságosság szerint egyesíti az embereket, s mindenkit a tevékeny szeretetre hív: vagyis arra, hogy minden teremtményt azzal a szeretettel szeressünk, amelyet Isten Krisztusban ajándékoz nekünk. Ezért – kiváltképp a szegénység és az elnyomás láttán – a keresztények alapvető zsinórmértéke a szeretet: tegyük meg embertársainkkal azt, amit szeretnénk, hogy velünk is megtegyenek (vö. Mt 7,12). E törvénytől áthatva, melyet Isten a szívekbe ír, az Egyház örökké születőben van, mert ahol kétségbeesés honol, ott reményt gyújt, ahol nyomorúság van, ott méltóságot ad, s ahol konfliktus feszül, ott megbékélést hoz.

Harmadszor pedig, az Apostolok Cselekedeteiben megtaláljuk e minden nyelvet és kultúrát átölelő új élet alapját is: »Az apostolok nagy erővel tettek tanúságot az Úr Jézus feltámadásáról, és mindnyájan nagy kegyelemben részesülte« (ApCsel 4,33). Az őket átható szeretet – mielőtt még erkölcsi kötelezettségvállalás lenne – az üdvösség jele: az apostolok azt hirdetik, hogy életünk megváltozhat, mert Krisztus feltámadt a halottak közül. A pásztoroknak, az Evangélium szolgáinak elsődleges feladata tehát, hogy egy szívvel és egy lélekkel tanúskodjanak Istenről a világ előtt; anélkül, hogy hagynánk, hogy az aggodalmak félelemmel mérgezzék meg lelkünket, vagy a divatok megalkuvásokkal gyengítsenek meg minket. Veletek együtt, püspöktestvéreim, és veletek, áldozópapok, szüntelenül megújítjuk ezt a küldetést a ránk bízottak javára, hogy az egész Egyház a maga szolgálata által az új élet üzenete legyen mindenki számára, akivel találkozunk.

Ezen a földön, kedves algériai keresztények, maradjatok Krisztus szeretetének alázatos és hűséges jelei. Tanúskodjatok az Evangéliumról egyszerű gesztusokkal, igaz kapcsolatokkal és a nap mint nap megélt párbeszéddel: így adtok ízt és világosságot ott, ahol éltek. Jelenlétetek ebben az országban a tömjénre emlékeztet: egyetlen izzó szemcse, mely illatot áraszt, mert dicsőséget ad az Úrnak, s örömöt és vigaszt nyújt oly sok testvérnek. Ez a tömjén kicsiny, drága elem: nem áll a figyelem középpontjában, mégis arra hív, hogy szívünket Isten felé fordítsuk, bátorítva egymást, hogy tartsunk ki a jelenkor nehézségei közepette. Szívünk tömjénezőjéből ugyanis dicséret, áldás és könyörgés száll fel, árasztva az irgalmasság, a jótékonyság és a megbocsátás édes illatát (vö. Ef 5,2). Történetetek nagylelkű befogadásból és a próbákban tanúsított állhatatosságból szövődik: itt imádkoztak a vértanúk, itt szerette nyáját Szent Ágoston, szenvedélyesen kutatva az igazságot és lángoló hittel szolgálva Krisztust. Legyetek e hagyomány örökösei, a testvéri szeretetben tanúskodva a felülről születettek szabadságáról, amely a világ üdvösségének reménye.

Záró köszönetnyilvánítás

Köszönöm, Excellenciás Úr, az érzéseket, amelyeket az egész közösség nevében tolmácsolt! És köszönöm mindannyiuknak az elmúlt napok fogadtatását.

Külön hálámat fejezem ki az állami hatóságoknak a figyelmes vendégszeretetért, amelyben részesültem, valamint azért a gondosságért, amellyel algériai látogatásom sikeres megvalósulását elősegítették.

Ezt az utat a Gondviselés különleges ajándékának tekintem; egy ajándéknak, amelyet az Úr egy ágoston-rendi pápa személyén keresztül az egész Egyháznak akart adni.

Úgy vélem, így foglalhatnám össze a lényegét: Isten a Szeretet, Ő minden ember Atyja. Forduljunk felé alázattal, s valljuk meg: a világ jelenlegi helyzete – mint egy lefelé ívelő spirál – végső soron a mi gőgünk következménye.

Szükségünk van Rá, az Ő irgalmasságára. Csak Őbenne talál békére az emberi szív, és csak Vele tudunk mindannyian együtt – elismerve, hogy testvérek vagyunk – az igazságosság, az integrális fejlődés és a közösség útjain járni.

Köszönöm, hálás köszönet mindannyiuknak!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media