21 órakor XIV. Leó pápa a vatikáni bazilikában elnökölt a húsvéti szent éjszaka ünnepélyes vigíliáján. A szertartás a Szent Péter-bazilika előcsarnokában vette kezdetét a tűzszenteléssel és a húsvéti gyertya előkészítésével. A meggyújtott húsvéti gyertyával az oltárhoz vonuló körmenetet és az Exsultet (Húsvéti örömének) eléneklését az igeliturgia, a keresztségi liturgia és az Eucharisztia liturgiája követte, melyet a pápa a bíborosokkal együtt celebrált. Az alábbiakban közzétesszük a homíliát, melyet a Szentatya az evangélium hirdetése után mondott el:
„E szentséges éjszaka misztériuma […] elűzi a gyűlöletet, megtöri a hatalmasok gőgjét, egyetértést és békét teremt” (Húsvéti örömének).
Így dicsőítette, kedves testvéreim, a diakónus ezen ünneplés kezdetén a feltámadott Krisztus világosságát, melyet a húsvéti gyertya jelképez. Erről az egyetlen gyertyáról gyújtottuk meg mindannyian mécseseinket, és ugyanabból a tűzből merített lángot hordozva világítottuk be ezt a hatalmas bazilikát. Ez a húsvéti fény jele, amely az Egyházban a világ világító lámpásaivá egyesít bennünket. A diakónus felhívására „ámen”-nel feleltünk, megerősítve elkötelezettségünket e küldetés vállalása mellett, és nemsokára megismételjük „igen”-ünket a keresztségi fogadalom megújításakor.
Szeretteim, ez a vigília tele van fénnyel; a keresztény hagyomány legősibb ünnepe ez, melyet »minden vigília anyjának« nevezünk. Ebben éljük át újra az élet Urának a halál és a holtak birodalma feletti győzelmének emlékezetét. Tesszük ezt azután, hogy az elmúlt napokban – mintegy egyetlen nagy ünneplés keretében – végigjártuk az értünk »fájdalmak férfivá« (Iz 53,3) lett, »az emberektől megvetett és elhagyatott« (uo.), megkínzott és keresztre feszített Isten szenvedésének misztériumait.
Létezik-e ennél nagyobb szeretet? Van-e ennél teljesebb önérdek nélküliség? A Feltámadott ugyanaz a Világegyetem-Teremtő, aki – miként a történelem hajnalán a semmiből létbe hívott minket – úgy a kereszten is, hogy megmutassa nekünk határtalan szeretetét, nekünk ajándékozta az életet.
Erre emlékeztetett minket az első olvasmány a kezdetek elbeszélésével. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet (vö. Ter 1,1), a káoszból világmindenséget, a zűrzavarból harmóniát hívva elő; ránk pedig, akik az Ő képmására és hasonlatosságára lettünk teremtve, azt a feladatot bízta, hogy annak őrzői legyünk. És még akkor is, amikor az ember a bűn által nem felelt meg e tervnek, az Úr nem hagyta el őt, hanem a megbocsátásban még meglepőbb módon nyilatkoztatta ki irgalmas arcát.
„Ezen éjszaka szent misztériuma” tehát oda is leereszti gyökereit, ahol az emberiség első kudarca végbement, s az évszázadokon át a megbékélés és a kegyelem útjaként húzódik végig.
Ezen út néhány állomást tárta elénk a liturgia a meghallgatott szent szövegek által. Emlékeztetett minket, miként állította meg Isten Ábrahám kezét, aki készen állt fia, Izsák feláldozására: ezzel jelezte, hogy nem halálunkat akarja, hanem azt, hogy az Ő kezében az üdvözültek nemzetségének élő tagjaiként szenteljük oda magunkat (vö. Ter 22,11-12.15-18). Ugyanígy hívott minket elmélkedésre arról, miként szabadította meg az Úr az izraelitákat az egyiptomi rabszolgaságból, a halál helyévé és leküzdhetetlen akadállyá vált tengert az új és szabad élet belépési kapujává téve. Ugyanez az üzenet visszhangzott a próféták szavaiban is: hallhattuk az Urat dicsőítő énekeket, mint hívó és egybegyűjtő Jegyesét (vö. Iz 54,5-7), mint szomjat oltó forrást és termékenyítő vizet (vö. Iz 55,1.10), mint a béke útját mutató világosságot (vö. Bár 3,14), és mint a szívet átalakító és megújító Lelket (Ez 36,26).
Az üdvösségtörténet mindezen pillanataiban láthattuk, miként válaszol Isten a megosztó és gyilkos bűn keménységére az egyesítő és új életet fakasztó szeretet hatalmával. Együtt idéztük fel ezeket, zsoltárokkal és imádságokkal tagolva az elbeszélést, hogy emlékezzünk: Krisztus húsvétja által »vele együtt a halálba temetkeztünk […], hogy mi is új életet éljünk […], meghalva a bűnnek, de élve az Istennek Krisztus Jézusban« (Róm 6,4-11); a keresztségben az Atya szeretetének szentelve, a szentek közösségében egyesülve, s kegyelemből élő kövekké válva Országának építésére (vö. 1Pt 2,4-5).
E világosság fényében olvassuk a feltámadás elbeszélését, melyet Máté evangéliumából hallottunk. Húsvét reggelén az asszonyok, legyőzve a fájdalmat és a félelmet, útnak indultak. Jézus sírjához akartak menni. Arra számítottak, hogy lezárva találják: nagy kővel a bejáratánál és őrt álló katonákkal. Ilyen a bűn is: mázsás akadály, mely bezár és elválaszt minket Istentől, s megpróbálja kioltani bennünk az Ő reményt adó szavait. Mária Magdolna és a másik Mária azonban nem hagyták magukat megfélemlíteni. Elmentek a sírhoz, s hitüknek és szeretetüknek köszönhetően ők lettek a feltámadás első tanúi. A földrengésben és az elhengerített kövön ülő angyalban meglátták Isten szeretetének hatalmát, mely minden gonosz erőnél erősebb, képes »elűzni a gyűlöletet« és »megtörni a hatalmasok gőgjét«. Az ember megölheti a testet, de a szeretet Istenének élete örök élet, mely túlmutat a halálon, s melyet egyetlen sír sem tarthat fogva. Így uralkodott a Megfeszített a keresztről, az angyal pedig leült a kőre, és Jézus élve megjelent nekik, mondván: »Üdvözöllek titeket!« (Mt 28,9).
Szeretteim, ma ez a mi üzenetünk is a világ számára: az a találkozás, melyről tanúságot akarunk tenni a hit szavaival és a szeretet cselekedeteivel; életünkkel énekelve az »Alleluját«, melyet ajkunkkal hirdetünk (vö. Szt. Ágoston, 256. beszéd, 1.). Miként az asszonyok, akik siettek hírül adni az örömöt a testvéreknek, mi is el akarunk indulni ezen az éjszakán ebből a bazilikából, hogy mindenkinek elvigyük az örömhírt: Jézus feltámadt! Az Ő erejével, Vele együtt feltámadva, mi is életre hívhatunk egy új világot, a béke és az egység világát, mint »emberek sokasága, és mégis […] egyetlen ember; mert bár sokan vannak a keresztények, Krisztus csak egy« (Szt. Ágoston, Enarrationes in Psalmos, 127,3).
E küldetésre szentelik oda magukat azok a testvéreink, akik itt vannak jelen a világ különböző tájairól, s hamarosan részesülnek a keresztség szentségében. A katekumenátus hosszú útja után ma újjászületnek Krisztusban, hogy új teremtménnyé (vö. 2Kor 5,17) és az evangélium tanúivá váljanak. Értük és mindannyiunkért ismételjük meg, amit Szent Ágoston mondott kora keresztényeinek: »Hirdesd Krisztust, vess magot […], áraszd szét mindenfelé azt, amit szívedben fogantál!« (Sermo 116, 23–24).
Nővéreim, testvéreim, napjainkban sem hiányoznak a megnyitásra váró sírok, s a kövek, melyek lezárják őket, gyakran oly mázsásak és oly szigorúan őrzöttek, hogy mozdíthatatlannak tűnnek. Egyesek belül, a szívben nyomasztják az embert, mint a bizalmatlanság, a félelem, az önzés és a harag; mások – e belső állapotok következményeként – a köztünk lévő kötelékeket szakasztják szét: ilyen a háború, az igazságtalanság, a népek és nemzetek közötti elzárkózás. Ne hagyjuk, hogy ezek megbénítsanak minket! Számtalan férfi és nő az évszázadok során, Isten segítségével elhengerítette e köveket – olykor nagy küzdelmek árán, néha életüket áldozva –, de a jónak olyan gyümölcseit hagyva hátra, melyekből ma is merítünk. Ők nem elérhetetlen alakok, hanem hozzánk hasonló emberek, akik a Feltámadott kegyelmében megerősödve, szeretetben és igazságban mertek szólni – miként Péter apostol mondja – »Isten szavaival« (1Pt 4,11), és cselekedni »azzal az erővel, amelyet Isten ad, hogy mindenben Isten dicsőíttessék« (uo.).
Engedjük, hogy példájuk vezessen minket, és ezen a szentséges éjszakán tegyük magunkévá elkötelezettségüket, hogy a világon mindenütt és mindenkor növekedjenek és virágozzanak a húsvéti ajándékok: az egyetértés és a béke.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
