Ma délután, Nagyböjt második vasárnapján, XIV. Leó pápa lelkipásztori látogatást tett a római Urunk Jézus Krisztus Mennybemenetele (Ascensione di Nostro Signore Gesù Cristo al Quarticciolo) plébánián.

Megérkezésekor, 16 óra körül, a pápa az oratórium udvarán találkozott a hittanos gyermekekkel, a fiatalokkal és családjaikkal. Ezt követően a plébániai közösségi terembe ment, ahol idősek, betegek, szegények és fogyatékkal élők egy képviselete, valamint az őket segítő önkéntesek várták. Jelen volt közöttük néhány bebörtönzött drogfüggő édesanyja is.

17 órakor a Szentatya a plébániatemplomban szentmisét mutatott be.

Az eucharisztikus ünneplés végén a pápa találkozott a Dehonita Atyák (Jézus Szíve Papjai) közösségével, akikre a plébánia gondozása van bízva.

Az alábbiakban közöljük a homíliát, amelyet a Szentatya az evangélium hirdetése után mondott:

Szeretett testvéreim!

Örülök, hogy körötökben lehetek, és veletek, az egész plébániai közösséggel együtt hallgathatom Isten Igéjét. Ez a vasárnap Ábrahám vándorlását (vö. Ter 12,1-4) és Jézus színeváltozásának eseményét (vö. Mt 17,1-9) tárja elénk.

Ábrahám példáján keresztül mindannyian úton lévőként ismerhetünk magunkra. Az élet egy olyan vándorlás, amely bizalmat igényel; önátadást Isten Igéjének, amely hív minket, és olykor arra szólít fel, hogy hagyjunk el mindent. Ilyenkor kísértést érezhetünk, hogy elmeneküljünk a létbizonytalanság elől, mint egy felkavaró szédülettől, holott éppen ebből a bizonytalanságból ragyoghat fel egy váratlan nagyság ígérete. Nap mint nap megtörténik – mert a világ így gondolkodik –, hogy mindent méregetünk, és görcsösen igyekszünk mindent az ellenőrzésünk alatt tartani. Ám ezzel elszalasztjuk a lehetőséget, hogy felfedezzük a valódi kincset, az igazgyöngyöt, amelyet – amint az evangélium tanítja – Isten meglepetésszerűen rejtett el a mi szántóföldünkön (vö. Mt 13,44).

Ábrahám vándorlása egy veszteséggel veszi kezdetét: elhagyja a földet és a házat, amely múltjának emlékeit hordozza. Útja azonban egy új földön és egy mérhetetlen utódban teljesedik be, ahol minden áldássá válik. Ha mi is engedjük, hogy a hit útra hívjon minket, és merjük meghozni az élet és a szeretet melletti új döntéseinket, akkor nem fogunk többé félni attól, hogy elveszítünk valamit, mert érezni fogjuk: olyan gazdagságban növekszünk, amelyet senki sem rabolhat el tőlünk.

Jézus tanítványainak is szembe kellett nézniük egy utazással; azzal az úttal, amely Jeruzsálembe vezette őket (vö. Lk 9,51). Ott, a Szent Városban a Mester beteljesítette küldetését: életét adta a kereszten, és mindenki számára örök áldássá vált. Tudjuk, mekkora ellenállást tanúsított Péter és a többiek követése során. Meg kellett azonban érteniük, hogy csak akkor válhatunk áldássá, ha legyőzzük önmagunk védelmezésének ösztönét, és befogadjuk azt, amit Jézus az eucharisztikus gesztusra bízott: a készséget, hogy saját testét ételül kínálja fel, s hogy azért éljen és haljon meg, hogy életet adjon. Íme a vasárnap, szeretett testvéreim: ez az úton való megállás, amely Jézus köré gyűjt össze minket. Jézus bátorít minket, hogy ne torpanjunk meg, és ne változtassunk irányt. Nincs nagyobb ígéret, nincs drágább kincs, mint azért élni, hogy életet adjunk!

Kevéssel a Színeváltozás napja előtt Jézus feltárta tanítványai előtt, mi lesz közös útjuk végpontja: nevezetesen az Ő szenvedése, halála és feltámadása. Emlékeztek Péter tiltakozására és Jézus reakciójára, aki így szólt hozzá: „Távozz tőlem, sátán! Botrány vagy nekem, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével” (vö. Mt 16,23). És íme, hat nappal később Jézus megkéri Pétert, Jakabot és Jánost, hogy kísérjék el Őt a hegyre. Még mindig fülükben csengenek azok a nehezen befogadható szavak; még mindig ott él elméjükben a számukra elfogadhatatlan kép a halálra ítélt Messiásról.

A tanítványoknak ezt a belső, lelki sötétségét töri át Jézus, amikor a hegy csúcsán vakító, felfoghatatlan fényben, színeiben elváltozva jelenik meg szemük előtt. Ebben a dicsőséges látomásban Mózes és Illés is megjelentek mellette, bizonyságul arra, hogy Jézusban teljesedik be az összes Írás (vö. Mt 17,2-3).

Péter ismét a mi régi világunk szószólójává válik, amely görcsösen vágyik arra, hogy megállítsa a dolgokat, és ellenőrzése alatt tartsa azokat. Kicsit olyan ez, mint amikor nem szeretnénk, hogy véget érjen egy álom, amelybe menekültünk. Itt azonban nem álomról van szó, hanem egy új világról, amelybe be kell lépnünk: utunk végpontjáról, egy fénnyel teli célról, amely Jézusban ölt emberi és isteni alakot. Sátrat emelve Péter meg akarná állítani ezt a vándorlást, amelynek azonban folytatódnia kell egészen Jeruzsálemig (vö. 4. vers).

A felhőből felhangzó szó az Atyáé, és szinte esdeklésnek tűnik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (vö. 5. vers). Ez a hang ma is visszhangzik számunkra: „Hallgassatok Jézusra!”. Én pedig, szeretett testvéreim, itt, ti köztetek e felhívás visszhangjává szeretnék válni, és azt mondani nektek: kérlek benneteket, testvéreim, hallgassunk rá! Ő ma is velünk vándorol, hogy megtanítson minket ebben a városban a feltétel nélküli szeretet logikájára; arra, hogy hagyjunk fel minden olyan önvédelemmel, amely támadássá torzul. Hallgassunk rá, lépjünk be az Ő fényébe, hogy a világ világosságává váljunk, kezdve a saját lakónegyedünkkel. A plébánia és minden közösségének élete ezért van: ez a világosság szolgálata, az öröm szolgálata.

A hegyen történt színeváltozás után Jézus vándorlása nem ér véget (vö. 9. vers). Az Egyház, és a ti plébániátok is küldetést kap ebből az evangéliumból. E terület számos és összetett problémájával szemben, amelyek súlyként nehezednek itt töltött mindennapjaitokra, rátok bízatott a hitből fakadó tekintet pedagógiája. Ez az a látásmód, amely a remény fényében mindent átlényegít, s amely elkötelezettséget, sorsközösséget és kreativitást áramoltatva válik gyógyírrá e negyed oly sok sebére.

Nagy örömmel tölt el a hír, miszerint ez a plébániai közösség élő és tevékeny, s a környezeti nehézségek ellenére is bátran tesz tanúságot az Evangéliumról. „Alkossunk közösséget!” programadó jelmondata alatt e plébánia olyan úton indult el, amely az összetartozás-tudat megerősítését és mindenki – de valóban mindenki! – tárt karokkal való befogadását célozza. Örülök ennek és bátorítalak benneteket: haladjatok tovább ezen az úton, nyitottak maradva környezetetek felé és gyógyítva annak sebeit. Remélem, hogy mások is csatlakoznak hozzátok, hogy itt, a Quarticciolo negyedben a jó és az igazságosság kovászaivá váljatok.

Ti fiatalok, a ti elkötelezettségetek is megérdemli a biztatást. A „Magis” programban, amelyet néhány perce mutattatok be nekem, s amelyet már néhány éve hirdetnek itt nálatok, utalás történik arra a „többre”, amelyről Loyolai Szent Ignác beszél a Lelkigyakorlatokban. Ez ösztönzést jelent a serdülők számára, hogy felülemelkedjenek a középszerűségen, és bátor, hiteles és jó életet válasszanak, amely Jézus Krisztusban találja meg a maga tökéletes „Magis”-át.

Szeretett testvéreim, ti a remény jelei vagytok! A Színeváltozás fénye már jelen van ebben a közösségben, mert itt munkálkodik az Úr, és mert oly sokan hisztek az Ő mindent átformáló, szelíd hatalmában. Amikor azt tapasztaljuk, hogy körülöttünk oly sok minden rossz irányba halad, olykor felmerül a kérdés: van-e értelme annak, amit teszünk? Ilyenkor beférkőzik a csüggedés kísértése, s vele a motiváció és a lendület elvesztése. Pedig éppen a gonoszság titkával szemben kell tanúságot tennünk keresztény mivoltunkról: olyan emberekként, akik Isten országát akarják láthatóvá és megtapasztalhatóvá tenni ott és abban az időben, amelyben élnek. Ez az én kívánságom mindnyájatoknak, ennek a plébániai közösségnek és azon számos testvérünknek, akik még nem ismerték fel Jézusban az igazi világosságot és az igazi örömöt.

Szemben mindazzal, ami eltorzítja az embert és az életet, mi rendületlenül hirdetjük és tanúsítjuk az Evangéliumot, amely színeiben átváltoztat és életet ad. A Boldogságos Szűz, az Egyház Anyja kísérjen minket mindenkor, és járjon közbe értünk!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media