A mai délután folyamán – Hamvazószerdán, a nagyböjt kezdetén – a római stációs liturgia rendje szerint ünnepi szertartásra került sor.

16 óra 30 perckor az aventinusi Sant’Anselmo-templomban imádságot tartottak, amelyet bűnbánati körmenet követett a Santa Sabina-bazilikába.

A körmenetben részt vettek a bíborosok, az érsekek, a püspökök, a Sant’Anselmo-i bencés szerzetesek, a Santa Sabina-i domonkos atyák és a hívők közössége.

A körmenet végén, az aventinusi Santa Sabina-bazilikában XIV. Leó pápa vezette a szentmisét, amelynek keretében sor került a hamu megáldására és a hamvazás szertartására.

Az eucharisztikus ünneplés során, a Szent Evangélium hirdetése után a Szentatya elmondta homíliáját, amelyet az alábbiakban közlünk:

Kedves testvéreim!

Minden liturgikus időszak kezdetén mindig új örömmel fedezzük fel újra az egyházi lét kegyelmét: azt, hogy közösség vagyunk, amelyet Isten Igéjének meghallgatására hívtak össze. Joel próféta azzal a hanggal szólít meg bennünket, amely mindenkit kivezet a saját elszigeteltségéből, és a megtérést egyszerre teszi elválaszthatatlanul személyes és közösségi sürgetéssé: „Gyűjtsétek össze a népet, hirdessetek szent gyülekezetet, hívjátok össze a véneket, gyűjtsétek egybe a gyermekeket és a csecsemőket!” (Joel 2,16). Olyan személyeket említ, akiknek távolmaradását nem lenne nehéz igazolni: a legtörékenyebbeket, akik a legkevésbé alkalmasak a nagy gyülekezetekre. Ezután a próféta megnevezi a vőlegényt és a menyasszonyt: mintha ki akarná hívni őket bensőséges meghittségükből, hogy egy nagyobb közösség részének érezhessék magukat. Végül a papokon a sor, akik már – szinte hivatalból – ott állnak „a csarnok és az oltár között” (17. v.); a próféta arra hívja őket, hogy sírjanak, és találják meg a megfelelő szavakat mindenki számára: „Uram, légy irgalmas népedhez!” (17. v.).

A nagyböjt ma is a közösség kiemelt időszaka: „Gyűjtsétek össze a népet, hirdessetek szent gyülekezetet!” (Joel 2,16). Tudjuk, mennyire nehéz manapság egybegyűjteni az embereket és megélni a néphez tartozást – nem nacionalista vagy agresszív módon, hanem abban a közösségben, amelyben mindenki megtalálja a saját helyét. Itt valójában egy olyan nép formálódik, amely elismeri saját bűneit; felismeri, hogy a rossz nem holmi feltételezett ellenségektől származik, hanem megérintette a szíveket, jelen van a saját életünkben, és bátor felelősségvállalással kell szembenéznünk vele. Be kell látnunk: ez a magatartás szembemegy az árral. Ám egy olyan korban, amikor oly természetesnek tűnik tehetetlennek vallani magunkat egy lángokban álló világ láttán, ez a hozzáállás valódi, őszinte és vonzó alternatívát kínál. Igen, az Egyház a saját bűneiket elismerő közösségek prófétai jeleként is létezik.

A bűn természetesen személyes, de formát ölt azokban a valós és virtuális terekben, amelyeket látogatunk, azokban a beállítódásokban, amelyekkel kölcsönösen befolyásoljuk egymást, és nemritkán a gazdasági, kulturális, politikai, sőt vallási rend valódi „bűnstruktúráiban”. Szembeszegezni az élő Istent a bálványimádással – tanítja nekünk az Írás – annyit tesz, mint bátran vállalni a szabadságot, és egy kivonulás, egy úton járás során újra rátalálni arra. Többé nem bénultan, megmerevedve, a saját álláspontunk biztonságába tokosodva, hanem egybegyűjtve azért, hogy útra keljünk és változzunk. Milyen ritka az olyan felnőtt, aki jobb belátásra tér, és az olyan ember, vállalkozás vagy intézmény, amely elismeri, hogy hibázott!

Ma, közöttünk, pontosan erről a lehetőségről van szó. Nem véletlen, hogy számos fiatal – még a szekularizált környezetben élők is – a múltnál erősebben érzi e nap, Hamvazószerda hívását. Valójában ők, a fiatalok azok, akik tisztán látják: lehetséges egy igazságosabb életmód, és felelősség terhel bennünket azért, ami az Egyházban és a világban rosszul működik. El kell tehát kezdenünk ott, ahol lehet, és azokkal, akik velünk tartanak. „Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Érezzük át tehát a nagyböjt missziós horderejét – nem azért, hogy elvonja figyelmünket a lelki önnevelésről, hanem hogy azt megnyissa annyi nyugtalan és jóakaratú ember előtt, akik az élet hiteles megújulásának útjait keresik, Isten Országának és az Ő igazságosságának távlatában.

„Miért mondanák a népek között: »Hol van az ő Istenük?«” (Joel 2,17). A próféta kérdése olyan számunkra, mint az ösztöke. Minket is emlékeztet azokra a véleményekre, amelyek rólunk szólnak, és amelyek azokban fogalmazódnak meg, akik mintegy kívülről szemlélik Isten népét. A nagyböjt ugyanis azokra a menetirány-váltásokra – megtérésekre – sarkall bennünket, amelyek hitelesebbé teszik tanúságtételünket.

Hatvan évvel ezelőtt, néhány héttel a II. Vatikáni Zsinat lezárása után Szent VI. Pál nyilvánosan kívánta megünnepelni a hamvazás szertartását. A Szent Péter-bazilikában tartott általános audiencia keretében mindenki számára láthatóvá tette azt a gesztust, amelyet ma mi is elvégezni készülünk. Úgy beszélt róla, mint „szigorú és megrendítő bűnbánati szertartásról” (VI. Pál, Általános audiencia, 1966. február 23.), amely sérti a közvélekedést, ugyanakkor választ ad a kultúra kérdéseire. Így fogalmazott: „Felmerülhet a kérdés bennünk, modernekben, hogy érthető-e még ez a pedagógia. Igennel válaszolunk. Mert ez realista pedagógia. Szigorú figyelmeztetés az igazságra. Visszavezet bennünket létünk és sorsunk helyes látásmódjához.”

Ez a »bűnbánati pedagógia« – mondta VI. Pál – »két szempontból is meglepi a modern embert«: az első »az illúzió, az önámítás, az élet valóságával és értékeivel szembeni szisztematikus önbecsapás hatalmas képessége«. A második szempont az az »alapvető pesszimizmus«, amelyet Montini pápa mindenütt tapasztalt: »A legtöbb emberi megnyilatkozás, amelyet ma a filozófia, az irodalom és a művészet kínál nekünk – mondta –, végső soron mindennek elkerülhetetlen hiábavalóságát, az élet mérhetetlen szomorúságát, az abszurd és a semmi metafizikáját hirdeti. Ez a szemléletmód a hamu apológiája.«

Ma felismerhetjük e szavak prófétai erejét, és a fejünkre helyezett hamuban érezhetjük egy lángokban álló világ súlyát, a háború által porig rombolt egész városok tragédiáját: a nemzetközi jog és a népek közötti igazságosság hamuját, teljes ökoszisztémák és az emberek közötti egyetértés hamuját, a kritikai gondolkodás és az ősi helyi bölcsességek hamuját, valamint annak a szent iránti érzéknek a hamuját, amely minden teremtményben ott lakozik.

„Hol van az ő Istenük?” – kérdezik a népek. Igen, szeretteim, kérdezi ezt tőlünk a történelem, és mindenekelőtt a lelkiismeretünk: néven nevezni a halált, magunkon viselni annak jeleit, de közben tanúságot tenni a feltámadásról. Beismerni bűneinket a megtérés érdekében: ez már maga a feltámadás előhírnöke és tanúságtétele. Azt jelenti ugyanis, hogy nem maradunk vesztegelve a hamuban, hanem felállunk és újjáépítünk mindent. Így a húsvéti szent háromnap, amelyet nagyböjti utunk csúcsaként ünneplünk majd, teljes szépségében és értelmében ragyoghat fel. Akkor éri el célját, ha a bűnbánat által minket is bevon az átmenetbe: a halálból az életbe, a tehetetlenségből Isten lehetőségeibe.

Az ókori és a kortárs vértanúk a húsvét felé vezető utunk úttörőiként ragyognak előttünk. A nagyböjti stációs liturgia ókori római hagyománya – amelynek a mai az első állomása – nevelő erejű: éppúgy utal a zarándokként való mozgásra, mint a megállásra – a statióra – a vértanúk „emlékhelyeinél”, amelyekre Róma bazilikái épültek. Vajon nem arra hív-e ez bennünket, hogy eredjünk azon csodálatos tanúságtételek nyomába, amelyekkel ma már az egész világ tele van? Ismerjük fel azoknak a helyeit, történeteit és neveit, akik a boldogmondások útját választották, és mindhalálig vállalták annak következményeit. Magok sokasága ez, amelyek még ha szétszóródni látszottak is, a földbe temetve előkészítették a bőséges aratást, amelynek betakarítása már ránk vár. A nagyböjt – ahogy az evangélium sugallta – megszabadít minket attól a vágytól, hogy mindenáron észrevétessük magunkat (vö. Mt 6,2.5.16), és inkább arra tanít, hogy meglássuk azt, ami születik, ami növekszik, és arra ösztönöz, hogy szolgáljuk azt. Ez az a mélységes összhang, amely a böjtölők, imádkozók és szeretők titkos belső világában jön létre az élet Istenével, a mi Atyánkkal és mindenek Atyjával. Őfelé irányítjuk most, mértéktartó egyszerűséggel és örömmel, egész lényünket, egész szívünket.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media