Ma délután 17 órakor, az Úr bemutatásának ünnepén és a megszentelt élet XXX. világnapján, a Szentatya, XIV. Leó pápa szentmisét mutatott be a Vatikáni Bazilikában.

A szertartás a gyertyák megáldásával és körmenettel kezdődött, majd az eucharisztikus ünnepléssel folytatódott.

A szentmise során, a szent evangélium kihirdetését követően, a pápa az alábbi homíliát mondta:

Kedves testvérek és nővérek, ma, az Úr bemutatásának ünnepén az evangélium Jézusról beszél nekünk, akit a templomban Simeon és Anna ismer fel és hirdet meg Messiásként (vö. Lk 2,22–40). A szeretet két mozgásának találkozását tárja elénk: Isten szeretetét, aki eljön, hogy megmentse az embert, és az ember szeretetét, aki éber hittel várja az ő eljövetelét.

Isten részéről az, hogy Jézus a jeruzsálemi templom nagy színterén egy szegény család fiaként jelenik meg, azt mutatja meg, miként ajánlja fel magát nekünk: teljes tiszteletben tartva szabadságunkat, és osztozva szegénységünkben. Cselekvésében nincs semmi kényszerítő, csupán ingyenességének lefegyverző ereje. Az ember részéről viszont Simeon és Anna személyében Izrael népének várakozása eléri tetőpontját: egy hosszú üdvösségtörténet csúcsaként, amely az Éden kertjétől a templom udvaraiig ível; egy történetként, amelyet fények és árnyékok, bukások és újrakezdések kísérnek, de amelyet mindig egyetlen eleven vágy hat át: a teremtmény teljes közösségének helyreállítása a Teremtővel. Így, néhány lépésnyire a „Szentek Szentjétől”, a világosság Forrása lámpásként kínálja magát a világnak, és a Végtelen úgy ajándékozza önmagát a végesnek, hogy alázatosságában szinte észrevétlen marad.

A megszentelt élet XXX. világnapját e jelenet fényében ünnepeljük, felismerve benne a szerzetesek és szerzetesnők küldetésének ikonját az Egyházban és a világban, amint arra Ferenc pápa buzdított: „Ébresszétek fel a világot!”, mert a megszentelt életet a prófécia jellemzi (Apostoli levél minden megszentelt személyhez a megszentelt élet éve alkalmából, 2014. november 21., II, 2). Kedves megszentelt férfiak és nők, az Egyház azt kéri tőletek, hogy legyetek próféták: olyan tanúk, akik hirdetik az Úr jelenlétét és előkészítik az ő útját. Malakiás próféta szavaival élve – amelyeket az első olvasmányban hallottunk – az Egyház arra hív benneteket, hogy nagylelkű „kiüresedésetekkel” legyetek parázstartók az Olvasztó tüzéhez és edények a Mosó lúgjához (vö. Mal 3,1–3), hogy Krisztus, az egyetlen és örök Szövetség Angyala, aki ma is jelen van az emberek között, szeretetével, kegyelmével és irgalmával megtisztíthassa és átformálhassa a szíveket. Mindezt elsősorban életetek áldozata által vagytok hivatottak megélni, az imádságban gyökerezve és készen arra, hogy a szeretetben elégjetek (vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 44).

Alapítóitok és alapítónőitek, akik engedelmesek voltak a Szentlélek indításainak, csodálatos példákat hagytak rátok arra, miként lehet ezt a meghívást konkrétan megélni. A föld és az Ég közötti állandó feszültségben, hittel és bátorsággal indultak el az Eucharisztia asztalától: volt, akit a kolostor csendje, mást az apostolkodás kihívása, az iskolák tanítása, az utcák nyomora vagy a misszió fáradságai hívtak. És ugyanazzal a hittel tértek vissza újra meg újra a Kereszt lábához és a Tabernákulum elé, hogy mindent felajánljanak, és Istenben találják meg minden tettük forrását és célját. A kegyelem erejében kockázatos vállalkozásokba is belefogtak: imádkozó jelenlétté váltak ellenséges vagy közömbös környezetben, nagylelkű kézzé és baráti vállá elhagyatottságban és nyomorban, a béke és a kiengesztelődés tanúivá a háború és a gyűlölet közepette, készen arra is, hogy vállalják egy ár ellenében élt élet következményeit, amely Krisztusban őket is „az ellentmondás jelévé” tette (Lk 2,34), olykor egészen a mártíromságig.

XVI. Benedek pápa írta, hogy „a Szentírás értelmezése hiányos maradna, ha nem hallgatna azokra is, akik valóban megélték Isten Igéjét” (Verbum Domini szinódus utáni apostoli buzdítás, 48). Ezért emlékezünk meg az előttünk járó testvérekről és nővérekről, mint annak a „prófétai hagyománynak” a hordozóiról, „amelyben Isten Igéje magát a próféta életét veszi szolgálatába” (uo., 49). Tesszük ezt elsősorban azért, hogy átvegyük tőlük a stafétát.

Ma is, az evangéliumi tanácsok megvallásával és a szeretet sokrétű szolgálatával arra vagytok hivatottak, hogy tanúságot tegyetek egy olyan társadalomban, ahol a hit és az élet egyre inkább eltávolodni látszik egymástól, egy hamis és szűkítő emberkép nevében, arról, hogy Isten jelen van a történelemben mint minden nép üdvössége (vö. Lk 2,30–31). Tanúságot tenni arról, hogy a fiatal, az idős, a szegény, a beteg, a fogvatartott elsősorban az ő Oltárán és az ő Szívében találja meg helyét, és hogy ugyanakkor mindegyikük Isten jelenlétének sérthetetlen szentélye, amely előtt térdet hajtunk, hogy vele találkozzunk, őt imádjuk és dicsőítsük.

Ennek jelei azok a számos „evangéliumi őrhelyek”, amelyeket közösségeitek a legkülönfélébb és legnehezebb körülmények között is fenntartanak, akár fegyveres konfliktusok közepette. Nem mennek el, nem menekülnek, hanem maradnak – mindentől megfosztva –, hogy jelenlétükkel, ezer szónál is beszédesebben, tanúságot tegyenek az élet sérthetetlen szentségéről, még ott is, ahol fegyverek dörögnek, és ahol a gőg, az érdek és az erőszak látszik uralkodni, visszhangozva Jézus szavait: „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek egyet is e kicsinyek közül, mert […] angyalaik a mennyben mindig látják az Atya arcát” (Mt 18,10).

Szeretnék itt megállni Simeon imájánál, amelyet mindannyian naponta imádkozunk: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat békében, igéd szerint, mert szemeim látták üdvösségedet” (Lk 2,29–30). A szerzetesi élet – derűs elszakadásával mindattól, ami mulandó – arra tanít, hogy a földi valóságok iránti legigazibb felelősség és az örökkévalóságba vetett szeretetteljes remény elválaszthatatlanok egymástól. Simeon Jézusban felismeri az üdvösséget, és szabaddá válik élet és halál előtt. „Igaz és jámbor ember” (Lk 2,25), Annával együtt, aki „nem tágított a templomból” (uo. 37), tekintetét a jövendő javakra szegezi.

A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet bennünket: „Az Egyház […] csak a mennyei dicsőségben éri el teljességét, amikor […] az egész világegyetem […] Krisztusban találja meg végső beteljesedését” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentiumi dogmatikus konstitúció, 48). Ez a prófécia is rátok van bízva, férfiakra és nőkre, akik szilárdan a földön álltok, ugyanakkor „szüntelenül az örök javak felé fordulva.” (Római Misekönyv, Könyörgés a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepén). Krisztus azért halt meg és támadt fel, hogy „felszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabszolgaságban éltek” (Zsid 2,15). Ti pedig, akik arra kaptatok meghívást, hogy szorosabban kövessétek őt, részesedve önkiüresítésében, hogy az ő Lelkében éljetek (vö. II. Vatikáni Zsinat, Perfectae caritatis dekrétum, 5), megmutathatjátok a világnak – a mérték nélküli szeretet és megbocsátás szabadságában – a konfliktusok legyőzésének és a testvériség építésének útját.

Kedves megszentelt férfiak és nők, az Egyház ma hálát ad az Úrnak és nektek jelenlétetekért, és arra bátorít benneteket, hogy ott, ahová a Gondviselés küld benneteket, a béke kovásza és a remény jele legyetek. Munkátokat Szűz Mária és minden szent alapítótok és alapítónőtök közbenjárására bízzuk, miközben az Oltárnál együtt megújítjuk életünk felajánlását Istennek.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media