Ma délelőtt 9.30 órakor XIV. Leó pápa elnökölt a Szent Kapu bezárásának szertartásán, valamint a szentmisén Urunk megjelenésének főünnepén.

Az eucharisztikus ünneplés során, a szent evangélium kihirdetése után, a Szentatya homíliát mondott, amelyet az alábbiakban közlünk:

Kedves fivéreim és nővéreim,

az evangélium (vö. Mt 2,1–12) elénk tárja a napkeleti bölcsek igen nagy örömét, amikor ismét meglátták a csillagot (vö. 10. v.), ugyanakkor Heródes és egész Jeruzsálem nyugtalanságát is, amelyet keresésük váltott ki (vö. 3. v.). Amikor Isten megnyilvánulásairól van szó, a Szentírás soha nem hallgatja el az ilyen ellentéteket: öröm és nyugtalanság, ellenállás és engedelmesség, félelem és vágyakozás. Ma Urunk megjelenését ünnepeljük annak tudatában, hogy jelenlétében semmi sem marad a régi. Ez a remény kezdete. Isten kinyilatkoztatja magát, és semmi sem maradhat változatlan. Véget ér egy bizonyos fajta nyugalom: az a nyugalom, amely a melankolikusokat arra készteti, hogy ismételgessék: „Nincs semmi új a nap alatt” (Préd 1,9). Valami olyan veszi kezdetét, amelytől a jelen és a jövő függ, amint a próféta hirdeti: „Kelj föl, öltözz világosságba, mert eljön világosságod, és az Úr dicsősége felragyog fölötted” (Iz 60,1).

Meglepő, hogy éppen Jeruzsálem nyugtalankodik, az a város, amely oly sok új kezdet tanúja volt. Falain belül éppen azok, akik tanulmányozzák az Írásokat, és úgy vélik, minden válasz birtokában vannak, mintha elveszítették volna a kérdezés képességét és a vágyak ápolását. Sőt, a várost megrémítik azok, akik messziről érkeznek hozzá, a reménytől indíttatva, olyannyira, hogy fenyegetést látnak abban, aminek éppen ellenkezőleg, nagy örömet kellene keltenie. Ez a magatartás minket is megszólít, mint Egyházat.

E bazilika Szent Kapuja, amely – utolsóként – ma zárult be, számtalan férfi és nő, a remény zarándokainak áradatát látta, akik a mindig nyitott kapukkal rendelkező Város, az új Jeruzsálem felé tartottak (vö. Jel 21,25). Kik voltak ők, és mi indította őket útnak? A jubileumi év végén különös komolysággal állít kérdések elé bennünket kortársaink lelki keresése, amely sokkal gazdagabb, mint amennyire talán képesek vagyunk felfogni. Milliók lépték át az Egyház küszöbét. Mit találtak? Milyen szíveket, milyen figyelmet, milyen válaszkészséget? Igen, a napkeleti bölcsek ma is léteznek. Olyan emberek ők, akik elfogadják annak kihívását, hogy kockára tegyék saját útjukat; akik egy olyan zaklatott világban, mint a miénk – amely sok tekintetben elutasító és veszélyes –, sürgető szükségét érzik annak, hogy elinduljanak, hogy keressenek.

Homo viator – mondták az ókoriak. Úton lévő életek vagyunk. Az evangélium arra kötelezi az Egyházat, hogy ne féljen ettől a dinamizmustól, hanem értékelje azt, és arra az Istenre irányítsa, aki ezt felébreszti. Ez az Isten képes megzavarni bennünket, mert nem tartható a kezünkben, mint az ezüst- és aranybálványok; ellenkezőleg: élő és életet adó, mint az a Gyermek, akit Mária karjaiban tartott, és akit a bölcsek imádtak. Az olyan szent helyeknek, mint a székesegyházak, bazilikák és kegyhelyek, amelyek a jubileumi zarándoklat célpontjaivá váltak, az élet illatát kell árasztaniuk, azt a kitörölhetetlen benyomást, hogy egy másik világ már elkezdődött.

Tegyük fel magunknak a kérdést: van-e élet az Egyházunkban? Van-e benne tér annak, ami megszületik? Szeretjük és hirdetjük-e azt az Istent, aki útra indít?

Az elbeszélésben Heródes félti trónját, nyugtalankodik amiatt, amit nem tud ellenőrzése alatt tartani. Megpróbálja kihasználni a bölcsek vágyát, és saját érdekei szolgálatába állítani keresésüket. Kész hazudni, bármire képes; a félelem ugyanis elvakít. Az evangélium öröme ezzel szemben felszabadít: óvatossá tesz, igen, de egyúttal merésszé, figyelmessé és kreatívvá is; olyan utakat mutat, amelyek eltérnek a már bejárttól.

A napkeleti bölcsek egy egyszerű és lényeges kérdést hoznak Jeruzsálembe: „Hol van az, aki megszületett?” (Mt 2,2). Milyen fontos, hogy aki átlépi az Egyház kapuját, megérezze: ott most született meg a Messiás, hogy ott olyan közösség gyűlik össze, amelyben remény sarjadt, hogy ott élettörténet bontakozik ki. A jubileum azért adatott, hogy emlékeztessen bennünket: lehet újrakezdeni, sőt, hogy valójában még mindig a kezdetnél tartunk; hogy az Úr növekedni akar közöttünk, és Isten-velünk akar lenni. Igen, Isten kérdésessé teszi a fennálló rendet: vannak álmai, amelyeket ma is prófétáiban ébreszt; eltökélt szándéka, hogy megszabadítson bennünket régi és új rabszolgaságainktól; bevonja a fiatalokat és az időseket, a szegényeket és a gazdagokat, a férfiakat és a nőket, a szenteket és a bűnösöket irgalmasságának műveibe, igazságosságának csodáiba. Nem kelt zajt, mégis Országa már mindenütt csírázik a világban.

Mennyi epifánia adatott már nekünk – és mennyi áll még előttünk! Ezeket azonban ki kell vonni Heródes szándékainak hatása alól, azokból a félelmekből, amelyek mindig készek agresszióvá válni. „Keresztelő János napjaitól mostanáig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják meg” (Mt 11,12). Jézusnak ez a titokzatos, Máté evangéliumában feljegyzett kijelentése óhatatlanul arra késztet bennünket, hogy a sok konfliktusra gondoljunk, amelyekkel az emberek ellenállnak – sőt, támadják – azt az Újat, amelyet Isten mindenki számára készít. Szeretni a békét, keresni a békét azt jelenti: megóvni azt, ami szent, és éppen ezért még születőben van – kicsiny, törékeny, sebezhető, mint egy gyermek. Körülöttünk egy torzult gazdaság igyekszik mindenből hasznot húzni. Látjuk: a piac üzletté teszi még az emberi vágyat is a keresésre, az útra kelésre, az újrakezdésre. Tegyük fel a kérdést: a jubileum megtanított-e bennünket elfordulni attól a hatékonyságtól, amely mindent termékké, az embert pedig puszta fogyasztóvá redukál? E jubileumi év után képesek leszünk-e jobban felismerni a látogatóban a zarándokot, az ismeretlenben a keresőt, a távoliban a közeli embert, a különbözőben az útitársat?

Az a mód, ahogyan Jézus mindenkivel találkozott, és ahogyan engedte, hogy mindenki közeledjen hozzá, arra tanít bennünket, hogy tiszteljük a szívek titkát, amelyet egyedül ő tud olvasni. Vele együtt tanuljuk meg felismerni az idők jeleit (vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 4). Ezt senki nem árusíthatja ki. A Gyermek, akit a bölcsek imádnak, felbecsülhetetlen és mérték nélküli Jó. Ő az ingyenesség epifániája. Nem előkelő helyszíneken vár ránk, hanem az alázatos valóságokban. „Te pedig, Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között” (Mt 2,6). Hány városnak, hány közösségnek van szüksége arra, hogy meghallja: „nem vagy az utolsó”. Igen, az Úr ma is meglep bennünket: megtalálhatóvá teszi magát. Az ő útjai nem a mi útjaink; az erőszakosok nem képesek uralmuk alá hajtani őket, és a világ hatalmai sem tudják elzárni. Ezért olyan nagy a bölcsek öröme, amikor maguk mögött hagyják a palotát és a templomot, és Betlehem felé indulnak: akkor látják meg újra a csillagot.

Ezért, kedves testvérek, szép dolog a remény zarándokaivá válni – és szép dolog együtt azoknak maradni. Isten hűsége még meg fog lepni bennünket. Ha nem emlékművekké tesszük templomainkat, hanem élettel teli házakká; ha közösségeink valódi otthonokká válnak; ha egységben ellenállunk a hatalmasok csábításának, akkor mi leszünk a hajnal nemzedéke. Mária, a Hajnalcsillag, mindig előttünk fog járni. Az ő Fiában egy csodálatos emberiséget szemlélünk és szolgálunk majd: nem az omnipotencia tébolya alakítja át, hanem az az Isten, aki szeretetből testté lett.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media