Ma délután a Szentatya a Vatikáni Bazilikában szentmisét mutatott be, amelynek keretében püspökké szentelte Őexcellenciája Mirosław Stanisław Wachowski atyát, Villamagna di Proconsolare kinevezett címzetes érsekét és Irak apostoli nunciusát.

Az alábbiakban a Szentatya homíliáját közöljük:

Kedves testvérek!

Ma a Római Egyház együtt örvendezik az egyetemes Egyházzal, hálát adva egy új püspök ajándékáért: Mirosław Stanisław Wachowski atyáért, a lengyel föld fiáért, Villamagna di Proconsolare kinevezett címzetes érsekéért és a kedves iraki nép apostoli nunciusáért.

Az általa választott jelmondat – Gloria Deo Pax Hominibus – a betlehemi angyalok karácsonyi énekének visszhangjaként szól: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség az embereknek, akiket szeret” (Lk 2,14). Ez egy életprogram: mindig azon munkálkodni, hogy Isten dicsősége a békében ragyogjon az emberek között. Ez minden keresztény hivatás, és különösen a püspöki hivatás mély értelme: életünkkel láthatóvá tenni Isten dicséretét és azt a vágyát, hogy a világot megbékítse önmagával (vö. 2Kor 5,19).

Isten most hirdetett Igéje a püspöki szolgálat néhány alapvető vonását tárja elénk. Az evangéliumban (Lk 18,9-14) két emberről hallunk, akik a templomban imádkoznak: egy farizeusról és egy vámosról. Az első magabiztosan felsorolja érdemeit; a másik hátul marad, nem meri felemelni tekintetét, és mindent egyetlen könyörgésre bíz: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (13. v.). Jézus azt mondja, hogy valójában ő, a vámos az, aki Isten kegyelmét és üdvösségét elnyeri, mert „aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.” (14. v.).

Sirák fia könyve emlékeztet minket: a szegény ember imája áthatol a felhőkön, mert Isten meghallgatja azok könyörgését, akik teljesen rábízzák magukat (vö. Sir 35,15-22).

Ez az első lecke minden püspök számára: az alázat. Nem pusztán a szavak alázata, hanem annak a szíve alázata, aki tudja, hogy szolga, nem pedig úr; pásztor, nem pedig a nyáj birtokosa.

Meghatottsággal gondolok arra az alázatos imára, amely Mezopotámiában évszázadok óta, mint az illatos tömjén, száll Isten elé. Az evangéliumi vámos arca sok keleti hívőben tükröződik, akik csendben továbbra is így imádkoznak: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Ezek az imák nem hallgatnak el, és ma az Egyetemes Egyház csatlakozik ahhoz a bizalommal teli kórushoz, amely áthatol a felhőkön és megérinti Isten szívét.

Kedves Mirosław atya, Ön a tavak és erdők földjéről származik. Ezeken a tájakon, ahol a csend a tanítómester, megtanulta a szemlélődést; a hó és a nap váltakozásában a józanságot és az erőt; egy földműves családban a földhöz és a munkához való hűséget. A korán kezdődő reggelek fegyelmezték a szívet, a természet szeretete pedig felfedeztette Önnel a Teremtő szépségét.

Ezek a gyökerek nem csupán megőrzendő emlékek, hanem egy életen át tartó iskola. A földdel való kapcsolat megtanította, hogy a termékenység a várakozásból és a hűségből fakad – két szó, amely a püspöki szolgálatot is meghatározza. A püspök arra hivatott, hogy türelemmel vessen, tisztelettel művelje, és reménnyel várjon. Ő az, aki őrzi, nem birtokoja; az imádság, nem a hatalom embere. Az Úr azért bízza rád a küldetést, hogy azt ugyanazzal az odaadással ápold, ahogyan a földműves gondozza a földjét: nap mint nap, kitartással és hittel.

Hallottuk Pál apostol szavait is, aki visszatekintve életére ezt mondja: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.” (2Tim 4,7). Az ő ereje nem a büszkeségből, hanem a hálaadásból fakad, mert az Úr erősítette meg őt fáradozásaiban és megpróbáltatásaiban.

Így te is, kedves testvér, aki az Egyház szolgálatát végezted a szenegáli és lengyelországi pápai képviseleteken, a bécsi nemzetközi szervezeteknél, valamint az Államtitkárságon – mint minutáns és az államokkal való kapcsolatokért felelős titkárhelyettes – a diplomáciát az evangélium igazságának engedelmeskedve, diszkrécióval, hozzáértéssel, tisztelettel és odaadással élted meg. Ezért hálás vagyok neked. Most az Úr azt kéri, hogy ez az ajándék váljon pásztori atyasággá: légy atya, pásztor és a remény tanúja egy olyan földön, amelyet a fájdalom és az újjászületés vágya formál. Arra hív az Úr, hogy harcold meg a hit jó harcát – nem mások ellen, hanem a kísértés ellen, hogy elfáradj, bezárkózz, vagy az eredményeket méricskéld – támaszkodva arra a hűségre, amely jellemez téged: a hűségre, amely nem önmagát keresi, hanem szakértelemmel, tisztelettel és szelíd fényt árasztó hozzáértéssel szolgál.

Szent VI. Pál pápa a Sollicitudo omnium Ecclesiarum apostoli levelében emlékeztet arra, hogy a pápai képviselő a Péter utódának minden Egyház iránti gondoskodásának jele. Azért küldik, hogy erősítse a közösség kötelékeit, előmozdítsa a párbeszédet a polgári hatóságokkal, őrizze az Egyház szabadságát és szolgálja a népek javát. Az apostoli nuncius nem egyszerű diplomata: ő az Egyház arca, aki kísér, vigasztal, hidakat épít. Feladata nem az érdekek védelme, hanem a közösség szolgálata.

Irakban, a te küldetésed földjén, ez a szolgálat különös jelentőséggel bír. Ott a római püspökkel teljes közösségben élő katolikus Egyház több hagyományban létezik: a káldeus Egyház a káldeusok babiloni pátriárkájával és az arámi nyelvű liturgiával; valamint a szír, örmény, görög és latin katolikus közösségek. Ez a rítusok és kultúrák, a történelem és a hit mozaikja, amely arra hív, hogy szeretettel fogadjuk be és őrizzük.

A keresztény jelenlét Mezopotámiában ősi: a hagyomány szerint Szent Tamás apostol vitte el oda az evangéliumot a jeruzsálemi templom lerombolása után, és tanítványai, Addai és Mari alapították az első közösségeket. Ezen a földön ma is azon a nyelven imádkoznak, amelyet Jézus beszélt: arámiul. Ez az apostoli gyökér a folytonosság jele, amelyet az elmúlt évtizedek kegyetlen erőszaka sem tudott kioltani. Ellenkezőleg, azoknak a hangja, akiket e földön brutálisan megfosztottak életüktől, tovább szól: ma ők imádkoznak érted, Irakért és a világ békéjéért.

A történelemben először 2021 márciusában járt egy pápa Irakban: Ferenc pápa a testvériség zarándokaként érkezett oda. Abban az országban, ahol Ábrahám, a mi hitünk atyja meghallotta Isten hívását, elődöm emlékeztetett arra, hogy „Isten, aki az embereket méltóságukban és jogaikban egyenlőnek teremtette, arra hív bennünket, hogy a szeretetet, a jóságot és az egyetértést terjesszük. A Katolikus Egyház Irakban is mindenki barátja kíván lenni, és a párbeszéd útján építő módon együttműködni a többi vallással a béke szolgálatában” (Ferenc, Beszéd a hatóságokhoz, a civil társadalomhoz és a diplomáciai testülethez, 2021. március 5.).

Ma te arra kaptál meghívást, hogy folytasd ezt az utat: őrizd a remény hajtásait, bátorítsd a békés együttélést, és mutasd meg, hogy a Szentszék diplomáciája az evangéliumból születik, és az imádságból merít erőt.

Kedves Mirosław atya, légy mindig a közösség és a csend, a meghallgatás és a párbeszéd embere. Szavaidban hordozd a szelídséget, amely épít, és tekintetedben a békét, amely vigasztal. Irakban az emberek nem arról fognak felismerni téged, amit mondasz, hanem arról, ahogyan szeretsz.

Küldetésedet bízzuk Máriára, a Béke Királynőjére, Szent Tamásra, Addaira és Marira, valamint a hit számos iraki tanújára. Kísérjenek téged, és legyenek világosság az utadon.

És miközben az Egyház imádságban fogad téged a püspökök kollégiumba, együtt kérjük: hogy Isten dicsősége világítsa meg utadat, és Krisztus békéje lakozzék mindenütt, ahová lépteidet helyezed. Gloria Deo, Pax Hominibus. Ámen.

forrás: Bolletino
kép: Vatican News