
Ma délelőtt 10.30 órakor, az évközi idő XXIX. vasárnapján, a Szent Péter-téren XIV. Leó pápa elnökölt a szentmisén és a következő boldogok szentté avatásának szertartásán: Ingatius Maloyan, Peter To Rot, Vicenta Maria Poloni, María Carmen Rendiles Martínez, Maria Troncatti, José Gregorio Hernández Cisneros és Bartolo Longo. A szentmisén jelen voltak Olaszország, Libanon, Örményország és Venezuela hivatalos küldöttségei.
Az alábbiakban közöljük a pápa által az evangélium felolvasása után elmondott homíliát:
Kedves fivéreim és nővéreim,
az imént hirdetett evangéliumot lezáró kérdés nyitja meg elmélkedésünket: „Vajon az Emberfia, amikor eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Ez a kérdés feltárja előttünk azt, ami a legértékesebb az Úr szemében: a hitet, vagyis az Isten és az ember közötti szeretet kötelékét. Éppen ma hét tanú áll előttünk, az új szentek, akik Isten kegyelmével égve tartották a hit lámpását, sőt maguk is lámpássá lettek, akik tovább sugározzák Krisztus világosságát.
A nagy anyagi és kulturális, tudományos és művészi javakkal szemben a hit nem azért emelkedik ki, mert megvetendőek, hanem mert hit nélkül értelmüket vesztik. Az Istennel való kapcsolat azért kiemelkedően fontos, mert Ő teremtett mindent a semmiből, az idők kezdetén, és a semmiből menti meg mindazt, ami az időben elmúlik. Egy hit nélküli földet apa nélkül élő gyermekek, vagyis megváltás nélküli teremtmények népesítenék be.
Ezért kérdezi Jézus, az emberré lett Isten fia a hitet: ha eltűnne a világból, mi történne? Az ég és a föld ugyanúgy megmaradna, mint korábban, de a szívünben nem lenne többé remény; mindenki szabadságát legyőzné a halál; élet utáni vágyunk a semmibe merülne. Istenbe vetett hit nélkül nem remélhetjük az üdvösséget. Jézus kérdése tehát elbizonytalanít bennünket, igen, de csak akkor, ha elfelejtjük, hogy maga Jézus az, aki kimondja. Mert az Úr szavai mindig evangélium maradnak, vagyis az üdvösség örömhirdetése. Ez az üdvösség az örök élet ajándéka, amelyet az Atyától kapunk a Fiú által, a Szentlélek erejével.
Szeretett testvéreim, Krisztus éppen ezért beszél tanítványainak arról, hogy „mindig imádkozni kell, és soha nem szabad elfáradni” (Lk 18,1): ahogyan nem fáradunk el a lélegzésben, úgy ne lankadjunk az imádságban sem! Ahogy a légzés fenntartja a test életét, úgy az imádság is fenntartja a lélek életét: a hit valójában az imádságban fejeződik ki, és a hiteles imádság a hitből él.
Jézus ezt az összefüggést egy példabeszéddel mutatja be nekünk: egy bíró süket marad egy özvegyasszony kitartó kérései iránt, akinek ragaszkodása végül cselekvésre készteti őt. Első pillantásra ez a kitartás a remény szép példájává válik számunkra, különösen a megpróbáltatások és nyomorúságok idején. Az asszony kitartása és a bíró akaratlanul cselekvő magatartása azonban Jézus provokatív kérdését készíti elő: vajon Isten, a jó Atya „nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?” (Lk 18,7).
Hagyjuk, hogy ezek a szavak visszahangozzanak a lelkiismeretünkben: az Úr azt kérdezi tőlünk, hogy hisszük-e, hogy Isten igazságos bíró mindenkivel szemben. A Fiú azt kérdezi tőlünk, hogy hisszük-e, hogy az Atya mindig a javunkat és minden ember üdvösségét akarja. Két kísértés is próbára teszi a hitünket: az első a gonoszság botrányából merít erőt, arra késztet, hogy azt higgyük, Isten nem hallgatja meg az elnyomottak kiáltását, és nem szánja meg az ártatlan fájdalmakat. A második kísértés az az állítás, hogy Istennek úgy kell cselekednie, ahogy mi akarjuk: az ima ekkor átadja helyét annak a parancsnak, hogy tanítsuk meg Istent, hogyan legyen igazságos és hatékony.
Mindkét kísértésből Jézus, a gyermeki bizalom tökéletes tanúja szabadít meg minket. Ő az ártatlan, aki különösen szenvedése alatt így imádkozik: „Atyám, legyen meg a te akaratod” (vö. Lk 22,42). Ugyanezeket a szavakat a Mester a Miatyánk imádságában adja át nekünk. Bármi történjék is, Jézus Fiúként az Atyára bízza magát; ezért mi, mint testvérek az ő nevében hirdetjük: „Igazán jó és helyes, kötelességünk és üdvösségünk forrása, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk neked, Uram, szent Atyánk, mindenható és örökkévaló Isten, Krisztus Urunk által” (Római Misekönyv, II. Eucarisztikus ima, Prefáció).
Az Egyház imája arra emlékeztet bennünket, hogy Isten igazságot szolgáltat mindenkinek, életét mindenkiért adja. Amikor tehát az Úrhoz kiáltunk: „Hol vagy?”, ezt a felszólítást imává alakítjuk, és akkor felismerjük, hogy Isten ott van, ahol az ártatlanok szenvednek. Krisztus keresztje feltárja Isten igazságosságát. Isten igazságossága pedig a megbocsátás: Ő látja a rosszat, és megváltja azt, magára véve. Amikor minket a fájdalom és az erőszak, a gyűlölet és a háború keresztre feszít, Krisztus már ott van, a kereszten értünk és velünk. Nincs olyan kiáltás, amelyet Isten ne vigasztalna; nincs olyan könny, amely távol állna szívétől. Az Úr meghallgat minket, átölel bennünket úgy, amilyenek vagyunk, hogy átformáljon minket, ahogyan Ő van. Aki viszont elutasítja Isten irgalmát, az képtelen marad irgalmasságra felebarátja iránt. Aki nem fogadja el a békét ajándékként, az nem tudja, hogyan kell békét adni.
Szeretteim, most már értjük, hogy Jézus kérdései erőteljes felhívás a reményre és a cselekvésre: amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet az Isten gondviselésébe vetett bizalomban? Valójában ez a hit az, ami fenntartja az igazságosság iránti elkötelezettségünket, pontosan azért, mert hisszük, hogy Isten a szeretet által menti meg a világot, megszabadítva minket a fatalizmustól. Kérdezzük meg tehát magunktól: amikor meghalljuk a bajba jutottak hívását, tanúi vagyunk-e az Atya szeretetének, ahogyan Krisztus is az volt mindenki számára? Ő az alázatos, aki megtérésre hívja a zsarnokokat, az igazságos, aki igazzá tesz minket, ahogyan a mai új szentek tanúsítják: nem hősök, vagy valamilyen eszmény bajnokai, hanem hiteles férfiak és nők.
Krisztus e hűséges barátai hitük mártírjai, mint Ignatius Choukrallah Maloyan püspök és Peter To Rot katekéta; evangelizátorok és misszionáriusok, mint Maria Troncatti nővér; karizmatikus alapítók, mint Vincenza Maria Poloni nővér és Carmen Rendiles Martínez nővér; odaadó szívű jótevői az emberiségnek, mint Bartolo Longo és José Gregorio Hernández Cisneros. Az ő közbenjárásuk segítsen bennünket megpróbáltatásainkban, és példájuk inspiráljon bennünket a szentségre való közös hivatásunkban. Mivel zarándokok vagyunk e cél felé, imádkozzunk lankadatlanul, maradjunk szilárdan abban, amit tanultunk és amiben hiszünk (vö. 2Tim 3,14). A földi hit így tartja fenn a mennyei reménységet.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media

