Ma délelőtt 10 órakor, az évközi idő XXV. vasárnapján, a Vatikánban található Szent Anna-templomban XIV. Leó pápa mutatta be a szentmisét.

Az alábbiakban közöljük a pápa homíliáját, amelyet az evangélium felolvasása után mondott:

A Szentatya homíliája

Kedves testvéreim,

különösen örülök, hogy ezt az Eucharisztiát a Szent Anna pápai plébániatemplomban mutathatom be. Hálásan üdvözlöm az itt szolgáló ágostonos szerzeteseket, különösen a plébánost, Mario Millardi atyát, valamint a rend új generális priorját, Joseph Farrell atyát, aki ma itt van velünk; és üdvözölni szeretném Gioele Schiavella atyát is, aki nemrégiben elérte a tiszteletreméltó 103 éves életkort.

Ez a templom különleges helyen áll, ami egyben kulcsfontosságú az itt végzett lelkipásztori szolgálat szempontjából is: valójában, mintegy „a határon” vagyunk, és szinte mindenki, aki bejön vagy kimegy a Vatikánvárosból, elhalad Szent Anna előtt. Vannak, akik munkájuk miatt járnak erre, vannak, akik vendégként vagy zarándokként, vannak, akik sietve, vannak, akik izgatottan vagy nyugodtan. Mindenki tapasztalja meg, hogy itt nyitott ajtók és szívek várják az imára, a meghallgatásra és a szeretetre vágyókat!

Egyébként az imént hirdetett evangélium arra késztet bennünket, hogy alaposan megvizsgáljuk az Úrral, és így egymással való kapcsolatunkat is. Jézus éles alternatívát állít fel Isten és a gazdagság között, és arra kér bennünket, hogy egyértelműen és következetesen foglaljunk állást. „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak”, ezért „nem szolgálhatsz Istennek és a gazdagságnak” (vö. Lk 16,13). Ez nem egy alkalmi választás, mint sok más, és nem is egy olyan lehetőség, amelyet idővel, a helyzettől függően felül lehet vizsgálni. Hanem arról van szó, hogy egy igazi életstílus mellett kell dönteni. Arról van szó, hogy eldöntsük, hová helyezzük a szívünket, hogy tisztázzuk, kit szeretünk őszintén, kit szolgálunk odaadással, és mi a valódi javunk.

Ezért állítja Jézus a gazdagságot szembe Istennel: az Úr azért beszél így, mert tudja, hogy mi szűkölködő teremtmények vagyunk, hogy életünk tele van szükségekkel. Születésünk pillanatától fogva szegények, meztelenek vagyunk, mindannyian gondoskodásra és szeretetre, otthonra, ételre, ruhára szorulunk. A gazdagság utáni szomjúság azzal fenyeget, hogy átveszi Isten helyét a szívünkben, amikor azt hisszük, hogy ez az, ami megmenti az életünket, ahogy a példázatban szereplő becstelen intéző gondolja (vö. Lk 16,3-7). A kísértés a következő: azt gondolni, hogy Isten nélkül még mindig jól élhetnénk, míg gazdagság nélkül szomorúak lennénk és ezernyi szükségtől szenvednénk. A szükség próbájával szembesülve fenyegetve érezzük magunkat, de ahelyett, hogy bizalommal kérnénk segítséget és testvériesen osztoznánk, hajlamosak vagyunk számolgatni, halmozni, gyanakvóvá és bizalmatlanná válva másokkal szemben.

Ezek a gondolatok a szomszédot versenytárssá, riválissá vagy olyasvalakivé teszik, akit ki lehet használni. Ahogy Ámosz próféta figyelmeztet, azok, akik a gazdagságot az uralom eszközévé akarják tenni, „pénzzel akarják megvenni a szegényeket” (Ám 8,6), kihasználva szegénységüket. Ezzel szemben Isten a teremtés javait mindenki számára kiosztja. A mi teremtményi nincstelenségünk tehát ígérettől és köteléktől tanúskodik, amelyről az Úr maga gondoskodik. A zsoltáros ezt a gondviselési stílust írja le: Isten „lehajol, hogy az egekre és a földre tekintsen”; „a gyengéket a porból felemeli, a szemétdombról emeli fel a szegényt” (Zsolt 113, 6-7). Így viselkedik a jó Atya mindig és mindenkivel szemben: nemcsak azokkal szemben, akik földi javakban szegények, hanem azzal a lelki és erkölcsi nyomorúsággal szemben is, amely az erőseket éppúgy sújtja, mint a gyengéket, a nincsteleneket éppúgy, mint a gazdagokat.

Az Úr szava ugyanis nem állítja szembe az embereket riválos osztályokként, hanem mindenkit belső forradalomra sarkall, olyan megtérésre, amely a szívben kezdődik. Akkor a kezünk megnyílik: adni, nem pedig ragadni. Akkor megnyílik az elménk: hogy egy jobb társadalmat tervezzünk, nem pedig, hogy a legjobb áron való alkalmi üzleteket felkutassuk. Ahogy Szent Pál írja: „Mindenekelőtt azt ajánlom, hogy kérdezzünk, könyörögjünk, imádkozzunk és adjunk hálát minden emberért, királyokért és minden hatalmon lévőért” (1 Tim 2,1). Ma különösen azért imádkozik az Egyház, hogy a nemzetek uralkodói megszabaduljanak attól a kísértéstől, hogy a gazdagságot az ember ellen használják fel, hogy fegyverré formálják, amely népeket pusztít, és monopóliumokká, amelyek megalázzák a munkásokat. Aki Istent szolgálja, az szabaddá válik a gazdagságtól, de aki a gazdagságot szolgálja, annak rabszolgája marad! Aki igazságosságra törekszik, az a gazdagságot a közjóvá változtatja; aki uralomra törekszik, az a közjót saját kapzsisága prédájává változtatja.

A Szentírás rávilágít az anyagi javakhoz való ragaszkodásra, amely összezavarja a szívünket és eltorzítja a jövőnket.

Szeretteim, köszönetet mondok nektek, mert különböző módokon hozzájárultok ahhoz, hogy e plébánia közössége élő maradjon, és nagylelkű apostolkodást is végeztek. Bátorítalak benneteket, hogy reménnyel álljatok helyt a háború által súlyosan fenyegetett időkben. Ma egész népeket tipor el az erőszak és még inkább a szégyentelen közöny, amely a nyomorúság sorsára hagyja őket. Ezekkel a drámákkal szemben nem akarunk behódolni, hanem szóval és tettekkel hirdetni, hogy Jézus a világ Megváltója, aki megszabadít minket minden gonosztól. Az Ő Lelke térítse meg szívünket, hogy az Eucharisztiából, az Egyház legfőbb kincséből táplálkozva a szeretet és a béke tanúivá váljunk.

forrás: Bollettino