A ma délelőtti általános audienciát 10 órakor tartották a Szent Péter téren, ahol a Szentatya, XIV. Leó pápa zarándokok és hívek csoportjaival találkozott Olaszországból és a világ minden tájáról.

A Szentatya katekézise

Kedves testvéreim, jó reggelt kívánok, és köszöntök mindenkit!

Az év utolsó napján gyűltünk össze erre az elmélkedő találkozóra, a Jubileum lezárásához közeledve és a karácsonyi időszak szívében.

Az elmúlt esztendőt kétségtelenül jelentős események határozták meg: voltak köztük örömteliek, mint a Szentév alkalmából oly sok hívő zarándoklata; és voltak fájdalmasak is, mint a szeretett Ferenc pápa eltávozása, valamint a háborús helyzetek, amelyek továbbra is megrázzák bolygónkat. Az év lezárásakor az Egyház arra hív bennünket, hogy mindezt az Úr elé vigyük, rábízzuk magunkat gondviselésére, és kérjük őt, hogy a ránk váró napokban bennünk és körülöttünk megújítsa kegyelmének és irgalmának csodáit.

Ebben az összefüggésben illeszkedik az ünnepélyes Te Deum éneklésének hagyománya is, amellyel ma este hálát adunk az Úrnak a kapott jótéteményekért. Így énekeljük majd: „Téged, Isten, dicsérünk”, „Te vagy a mi reménységünk”, „Irgalmasságod legyen velünk mindenkor”. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Ferenc pápa, hogy míg „a világi hála és a világi remény látszólagos, […] az énre és annak érdekeire lapuló”, addig „ebben a liturgiában egészen más légkörben vagyunk: a dicséret, a csodálkozás és a hálaadás légkörében” (Homília a Boldogságos Szűz Mária, Isten Anyja főünnepének első vesperásán, 2023. december 31.).

Ezekkel a lelkületekkel vagyunk ma meghívva arra, hogy elmélkedjünk mindarról, amit az Úr az elmúlt évben értünk tett, és ugyanakkor őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk: felmérjük válaszunkat ajándékaira, és bocsánatot kérjünk mindazokért a pillanatokért, amikor nem tudtunk élni sugallataival, és nem fektettük a lehető legjobban a ránk bízott talentumokat (vö. Mt 25,14–30).

Mindez arra indít bennünket, hogy egy másik nagy jelről is elgondolkodjunk, amely az elmúlt hónapokban végigkísért bennünket: az „út” és a „cél” jeléről. Az idei évben zarándokok sokasága érkezett a világ minden tájáról, hogy imádkozzon Péter apostol sírjánál, és megerősítse Krisztus iránti hűségét. Ez emlékeztet bennünket arra, hogy egész életünk zarándokút, amelynek végső célja meghaladja a tér és az idő határait, és az Istennel való találkozásban, valamint a vele való teljes és örök közösségben teljesedik be (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1024). Ezt kérjük a Te Deum imádságában is, amikor így szólunk: „Fogadj be minket dicsőségedbe, a szentek közösségébe.” Nem véletlen, hogy Szent VI. Pál a Jubileumot a hit nagy tettének nevezte, „a jövendő beteljesedések várakozásában […], amelyeket már most elővételezünk, és amelyekre készülünk” (Általános audiencia, 1975. december 17.).

Ebben az eszkatologikus fényben, amelyben a véges és a végtelen találkozik, egy harmadik jel is értelmezhető: a Szent Kapun való áthaladás, amelyet oly sokan megtettünk, imádkozva és búcsút kérve magunk és szeretteink számára. Ez fejezi ki Istenhez mondott „igenünket”, aki megbocsátásával arra hív, hogy átlépjük egy új élet küszöbét: a kegyelem által éltetett, az evangélium szerint formált életét, amelyet a „felebarát iránti szeretet” gyújt lángra, s amelynek meghatározásában „[benne foglaltatik] minden ember, […] aki megértésre, segítségre, vigasztalásra, áldozatra szorul, még ha személyesen ismeretlen számunkra, még ha terhes és ellenséges is, ám a testvér páratlan méltóságával van felruházva” (Szent VI. Pál, Homília a szentév lezárásakor, 1975. december 25.; vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1826–1827). Ez a mi „igenünk” egy olyan életre, amelyet a jelenben elkötelezetten élünk, és az örökkévalóság felé irányítunk.

Szeretteim, karácsony fényében elmélkedünk ezekről a jelekről. Nagy Szent Leó ezzel kapcsolatban Jézus születésének ünnepében egy mindenkihez szóló öröm hirdetését látta: „Ujjongjon a szent – kiáltja –, mert közeledik jutalma; örüljön a bűnös, mert felkínáltatik számára a bocsánat; nyerjen új bátorságot a pogány, mert az életre hívják” (Első beszéd az Úr születéséről, 1).

Ez a meghívás ma mindannyiunkhoz szól: hozzánk, a keresztség által szentekhez, mert Isten társunkká lett az igazi Élet felé vezető úton; hozzánk, bűnösökhöz, mert megbocsátva, kegyelmével újra felállhatunk és útnak indulhatunk; végül hozzánk, szegényekhez és törékenyekhez, mert az Úr magára vette gyengeségünket, megváltotta azt, és tökéletes emberségében megmutatta annak szépségét és erejét (vö. Jn 1,14).

Ezért szeretném befejezésül felidézni azokat a szavakat, amelyekkel Szent VI. Pál az 1975-ös jubileum végén annak alapvető üzenetét foglalta össze. Azt mondta: egyetlen szóban sűríthető össze – „szeretet”. És hozzátette: „Isten a szeretet! Ez az a kimondhatatlan kinyilatkoztatás, amellyel a Jubileum – pedagógiájával, búcsújával, megbocsátásával és végül a könnyekkel és örömmel teli békéjével – ma betöltötte lelkünket, és amely holnap, s mindig, egész életünket be akarja tölteni: Isten a szeretet! Isten szeret engem! Isten várt rám, és én újra rátaláltam! Isten az irgalom! Isten a megbocsátás! Isten az üdvösség! Igen, Isten az élet!” (általános kihallgatás, 1975. december 17.). Kísérjenek bennünket ezek a gondolatok az óév és az újév határán, és aztán mindig, egész életünk során.

forrás: vatican.va
kép: Vatican Media