XIV. Leó pápa ma délelőtt a Szent Péter téren audiencián fogadta az igazságosság munkatársainak jubileumi ünnepsége résztvevőit.
Az alábbiakban közzétesszük azt a beszédet, amelyet a pápa az audiencián jelenlévőkhöz intézett:
Muy buenos días a todos, good morning and welcome! [Jó reggelt és üdvözlöm önöket!]
Kedves testvéreim és nővéreim!
Örömmel köszöntöm Önöket a jubileum alkalmából, amelyet azoknak szenteltünk, akik különböző minőségükben az igazságosság hatalmas területén dolgoznak. Köszöntöm a jelenlévő tekintélyes hatóságokat, akik számos országból érkeztek, különböző bíróságokat képviselve, és mindannyiukat, akik nap mint nap szükséges szolgálatot tesznek a személyek, közösségek és államok között rendezett kapcsolatok érdekében. Köszöntöm a többi zarándokot is, akik csatlakoztak ehhez a jubileumhoz! A jubileum mindannyiunkat zarándokokká tesz, akik a reménység jeleit újra felfedezve, amely nem okoz csalódást, „újra fel akarjuk fedezni a szükséges bizalmat, az Egyházban, mint a társadalomban, a személyközi kapcsolatokban, a nemzetközi kapcsolatokban, minden ember méltóságának előmozdításában és a teremtés tiszteletében” (Jubileumi bulla, 25).
Mi sem adhatna jobb alkalmat arra, hogy közelebbről elgondolkodjunk az igazságosságról és annak funkciójáról, amelyről tudjuk, hogy nélkülözhetetlen mind a társadalom rendezett fejlődéséhez, mind pedig olyan alapvető erényként, amely minden férfi és nő lelkiismeretét inspirálja és irányítja. Az igazságosság ugyanis arra hivatott, hogy az emberi együttélésben egy magasabb rendű funkciót töltsön be, amely nem szűkíthető le a puszta jogalkalmazásra vagy a bírák munkájára, és nem korlátozódhat eljárási szempontokra.
„Te szereted az igazságot és gyűlölöd a gonoszságot” (Zsolt 45,8) – emlékeztet a bibliai kifejezés, amely mindannyiunkat arra buzdít, hogy tegyük a jót és kerüljük a rosszat. Vagy ismét: mennyi bölcsességet tartalmaz a „mindenkinek a magáét” maximája! Mindez azonban nem meríti ki azt a mély vágyat az igazságosság iránt, amely mindnyájunkban jelen van, az igazságosság iránti szomjúságot, amely minden emberi társadalomban a közjó építésének sarokköve. Az igazságosságban ugyanis a személy méltósága, a másik emberhez való viszonya és az együttélés, a struktúrák és a közös szabályok által alkotott közösség dimenziója egyesül. A társadalmi kapcsolatok körforgása, amely minden egyes ember értékét helyezi a középpontba, amelyet az igazságosság révén kell megőrizni a konfliktus különböző formáival szemben, amelyek az egyéni cselekvés során, vagy a közös ész elvesztése során keletkezhetnek, amely apparátusokat és struktúrákat is érinthet.
A hagyomány azt tanítja nekünk, hogy az igazságosság mindenekelőtt erény, azaz szilárd és stabil magatartás, amely az ész és a hit szerint rendezi magatartásunkat. [1] Az igazságosság erény különösen abban áll, hogy „állandó és szilárd elhatározással megadjuk Istennek és a felebarátnak, ami jár.” [2] Ebből a szempontból a hívő számára az igazságosság arra rendeli „az egyes személyek jogainak tiszteletben tartását és az emberi kapcsolatokban a személyekkel szembeni méltányosságot és a közjót előmozdító harmónia megteremtését” [3], olyan cél, amely garantálja a gyengéket védő rendet, azokat, akik azért keresik az igazságot, mert elnyomás áldozatai, kirekesztettek vagy mellőzöttek.
Számos olyan evangéliumi epizód van, amelyben az emberi cselekedeteket olyan igazságosság értékeli, amely képes legyőzni a visszaélések gonoszságát, amint azt az özvegyasszony ragaszkodása felidézi, amely arra készteti a bírót, hogy újra felfedezze az igazságérzetet (vö. Lk 18, 1-8). De az a felsőbbrendű igazságosság is, amely az utolsó óra munkását úgy fizeti meg, mint azt, aki egész nap dolgozik (vö. Mt 20, 1-16); vagy az, amely az irgalmat teszi a kapcsolat értelmezésének kulcsává, és arra késztet, hogy megbocsásson, befogadva az elveszett és megtalált fiút (vö. Lk 15, 11-32), vagy még inkább arra, hogy ne hétszer, hanem hetvenszer hétszer bocsásson meg (vö. Mt 18, 21-35). A szeretet parancsolatához tartozó megbocsátás ereje az, amely a természetfelettit az emberivel ötvözni képes igazságosság konstitutív elemeként jelenik meg.
Az evangéliumi igazságosság tehát nem fordul el az emberi igazságosságtól, hanem megkérdőjelezi és újratervezi azt: arra készteti, hogy mindig tovább menjen, mert a kiengesztelődés felé tereli. A rosszat ugyanis nem csupán szankcionálni kell, hanem helyrehozni, és ehhez a személyek javára és a közjóra való mélységes tekintet szükséges. Ez nehéz feladat, de nem lehetetlen azok számára, akik annak tudatában, hogy másoknál igényesebb szolgálatot teljesítenek, kifogástalan magatartásra kötelezik el magukat.
Mint tudjuk, az igazságosság akkor konkretizálódik, amikor mások felé irányul, amikor mindenki megkapja, ami jár neki, egészen addig a pontig, amíg az emberi méltóság és az esélyegyenlőség megvalósul az emberek között. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy a tényleges egyenlőség nem a törvény előtti formális egyenlőség. Ez az egyenlőség, bár elengedhetetlen feltétele az igazságszolgáltatás megfelelő gyakorlásának, nem szünteti meg azt a tényt, hogy egyre nagyobb a diszkrimináció, amelynek elsődleges hatása éppen az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés hiánya. A valódi egyenlőség viszont az a lehetőség, amely mindenki számára adott, hogy megvalósíthassa törekvéseit, és hogy a méltóságban rejlő jogokat a közös és megosztott értékek rendszere garantálja, amely képes olyan normákat és törvényeket inspirálni, amelyekre az intézmények működését alapozni lehet.
Ma éppen az együttélés elfeledett értékeinek keresése vagy visszaszerzése, gondozása és tisztelete az, ami az igazságosság gyakorlóit sürgetik. Ez egy hasznos és szükséges folyamat olyan magatartásformák és stratégiák megjelenésével szemben, amelyek az emberi élet első megnyilvánulásától kezdve megvetést tanúsítanak, amelyek megtagadják a személyes létezés alapvető jogait, és nem tisztelik azt a lelkiismeretet, amelyből a szabadságjogok erednek. Az igazságosság éppen a társadalmi életet alátámasztó értékeken keresztül kapja meg központi szerepét az egyének és az emberi közösségek együttélése szempontjából. Ahogy Szent Ágoston írta: „Az igazságosság nem az, ha nem egyúttal megfontolt, erős és mértékletes is.” [4] Ez megköveteli azt a képességet, hogy mindig az igazság és a bölcsesség fényében gondolkodjunk, hogy a jogot úgy értelmezzük, hogy a pusztán formai dimenzión túlmutatva mélyre hatolunk, hogy megragadjuk az általunk szolgált igazság bensőséges értelmét. Az igazságosságra való törekvés tehát megköveteli, hogy képesek legyünk szeretni azt mint olyan valóságot amelyet csak akkor érhetünk el, ha állandó figyelmet, radikális önzetlenséget és szoralmas megkülönböztető képességet ötvözünk. Amikor valaki az igazságosságot gyakorolja, valójában az emberek, a nép és az állam szolgálatába állítja magát, teljes és állandó odaadással. Az igazságosság nagysága nem csökken, ha apró dolgokban gyakorolják, hanem mindig akkor mutatkozik meg, ha a joghoz való hűséggel és a személy iránti tisztelettel alkalmazzák, bárhol is legyen az. [5]
„Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert jóllaknak” (Mt 5,6). Ezzel a boldogmondással az Úr Jézus azt a lelki feszültséget akarta kifejezni, amelyre nyitottnak kell lenni, nemcsak azért, hogy az igazi igazságosságot megszerezzük, hanem mindenekelőtt azért, hogy azt azoktól keressük, akiknek azt a különböző történelmi helyzetekben meg kell valósítaniuk. Az igazságosságra való „éhség és szomjúság” azt jelenti, hogy tudatában kell lenni annak, hogy ez személyes erőfeszítést követel a törvény minél emberibb értelmezésére, de mindenekelőt olyan „jóllakottságra” való törekvésre hív, amely csak egy nagyobb, a konkrét helyzeten túlmutató igazságosságban teljesedhet ki.
Kedves barátaim, a jubileum arra is meghív minket, hogy elgondolkodjunk az igazságosság egy olyan aspektusán, amelyre gyakran nem fordítunk kellő figyelmet: ez a valóság, hogy oly sok ország és nép „éhezik és szomjazza az igazságosságot”, mert életkörülményeik annyira igazságtalanok és embertelenek, hogy az már elfogadhatatlan. A jelenlegi nemzetközi viszonyokra tehát ezeket az örökérvényű ítéleteket kell alkalmazni: „Igazságosság nélkül nem lehet államot igazgatni; lehetetlen, hogy jog legyen egy olyan államban, ahol nincs valódi igazságosság. Az a cselekedet, amelyet a jog szerint hajtanak végre, bizonyosan az igazságosság ellenében végrehajtott cselekedet a jog szerint történjék. […] Az az állam, amelyben nincs jelen az igazságosság, nem állam. Az igazságosság ugyanis az az erény, amely mindenkinek a sajátját osztja. Ezért nem az ember igazságossága az, ami az embert az igaz Istentől eltávolítja.” [6] Szent Ágoston kihívó szavai inspiráljanak mindannyiunkat arra, hogy az igazságosság gyakorlását mindig az emberek szolgálatában fejezzük ki a legjobban, Isten felé fordított tekintettel, az igazságosság, a jog és a személy méltóságának teljes tiszteletben tartása érdekében.
Ezzel a kívánsággal köszönöm és szívből áldom mindannyiótokat, családotokat és munkásságotokat.
[1] vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1804. p. [2] uo., 1807. p. [3] uo. [4] Szent Ágoston, Levelek 167, 2, 5. [5] vö. De doctrina christiana IV, 17, 35. [6] vö. De civitate Dei, XIX, 21, 1.
