A ma délelőtti általános audienciát 10 órakor tartották a Szent Péter téren, ahol XIV. Leó pápa zarándokok és hívek csoportjaival találkozott Olaszországból és a világ minden tájáról.

Olasz nyelvű beszédében a pápa – folytatva a katekézis-sorozatot, amely a jubileumi év során „Jézus Krisztus a mi reménységünk” címmel zajlik – a halál témájára összpontosította elmélkedését. „Jézus hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét” (Mk 15,37).

Miután a Szentatya összefoglalta katekézisét a különböző nyelveken, különleges üdvözlő szavakat intézett a jelenlévő hívekhez.

Az általános audiencia a Pater Noster elimádkozásával és apostoli áldással zárult.

Katekézis-sorozat – Jubileum 2025. Jézus Krisztus a mi reménységünk. III. Jézus húsvétja. 6. A halál. „Jézus hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét” (Mk 15,37).

Kedves testvérek,
jó reggelt és köszönöm a jelenléteteket, gyönyörű tanúságtétel!

Ma Jézus evilági életének csúcspontjáról elmélkedünk: kereszthaláláról. Az evangéliumok egy nagyon értékes részletet jegyeznek fel, amely megérdemli, hogy a hit intelligenciájával szemléljük. A kereszten Jézus nem csendben hal meg. Nem lassan hal ki, mint egy halványuló fény, hanem kiáltással távozik az életből: „Jézus hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét” (Mk 15,37). Ez a kiáltás mindent magába foglal: a fájdalmat, az elhagyatottságot, a hitet, az áldozatot. Ez nem csupán egy megadó test hangja, hanem az önmagát átadó élet végső jele.

Jézus kiáltását egy kérdés előzi meg, az egyik legszorítóbb, amit ki lehet mondani: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Ez a 22. zsoltár első verse, de Jézus ajkán egyedülálló súlyt kap. A Fiú, aki mindig is bensőséges közösségben élt az Atyával, most a csendet, a hiányt, a mélységet tapasztalja. Ez nem a hit válsága, hanem a magát végsőkig odaadó szeretet utolsó szakasza. Jézus kiáltása nem kétségbeesés, hanem őszinteség, a végsőkig vitt igazság, bizalom, amely akkor is ellenáll, amikor minden csendben van.

Ebben a pillanatban az ég elsötétül, és a templom fátyla elszakad (vö. Mk 15,33.38). Mintha maga a teremtés is részt venne ebben a fájdalomban, és egyúttal valami újat tárna fel: Isten többé nem lakik fátyol mögött, arca most már teljesen látható a Megfeszítettben. Ott, ebben a megtépázott emberben nyilvánul meg a legnagyobb szeretet. Ott ismerhetjük fel az Istent, aki nem marad távol, hanem mélyen belemegy a fájdalmunkba.

A százados, egy pogány, megérti ezt. Nem azért, mert hallott egy beszédet, hanem mert látta Jézust így meghalni: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15,39). Ez az első hitvallás Jézus halála után. Ez egy olyan kiáltás gyümölcse, amely nem veszett el a szélben, hanem megérintett egy szívet. Néha, amit szavakkal nem tudunk elmondani, azt a hangunkkal fejezzük ki. Amikor a szív megtelt, akkor kiált fel. És ez nem mindig a gyengeség jele, hanem az emberség mélységes cselekedete lehet.

Megszoktuk, hogy a sírásra úgy gondolunk, mint valami megtört, elfojtandó dologra. Az Evangélium hatalmas értéked ad kiáltásunknak, emlékeztetve minket arra, hogy az lehet felszólítás, tiltakozás, vágy, szabadítás. Sőt, lehet az imádság szélsőséges formája is, amikor már nincsenek szavaink. Jézus ebbe a kiáltásba beletette mindenét, ami még megmaradt: minden szeretetét, minden reményét.

Igen, mert a kiáltásban ez is benne van: a remény, amely nem mond le. Az ember akkor kiált, ha hisz abban, hogy valaki még meghallgatja. Az ember nem kétségbeesésből kiált, hanem vágyból. Jézus nem az Atya ellen kiáltott, hanem hozzá. Még a csendben is meg volt győződve arról, hogy az Atya ott van. És így megmutatta nekünk, hogy a reményünk akkor is kiálthat, amikor minden elveszettnek tűnik.

A sírás ilyenkor spirituális gesztussá válik. Nemcsak születésünk első aktusa – amikor sírva jövünk a világra -: ez egyben az életben maradásunk módja is. Sírunk, amikor szenvedünk, de akkor is, amikor szeretünk, kiáltunk, hívunk. Kiáltani azt jelenti, hogy azt mondjuk, hogy ott vagyunk, hogy nem akarunk csendben kihalni, hogy még mindig van mit adnunk.

 Az élet útján vannak olyan időszakok, amikor a mindent magunkban tartás lassan felemészt bennünket. Jézus arra tanít minket, hogy ne féljünk a kiáltástól, amíg az őszinte, alázatos és az Atya felé irányul. A kiáltás soha nem haszontalan, ha szeretetből születik. És soha nem hagyjuk figyelmen kívül, ha átadjuk Istennek. Ez egy módja annak, hogy engedjünk a cinizmusnak, hogy továbbra is higgyünk abban, hogy egy másik világ lehetséges.

Kedves testvéreim, ezt is tanuljuk meg az Úr Jézustól: tanuljuk meg a reménység kitáltását, amikor eljön a legnagyobb megpróbáltatás órája. Nem bántani, hanem bízni. Ne kiabálni valakivel, hanem megnyitni a szívünket. Ha a kiáltásunk igaz, akkor az egy új fény, egy újjászületés küszöbe lehet. Mint Jézus esetében: amikor úgy tűnt, hogy mindennek vége, valójában a megváltás kezdődött el. Ha Isten gyermekeinek bizalmával és szabadságával nyilvánul meg, emberségünk szenvedő hangja, egyesülve Krisztus hangjával, a remény forrásává válhat számunkra és a körülöttünk élők számára.

—

Üdvözletek

Szívélyesen köszöntöm a francia nyelvű zarándokokat, különösen a kanadai Montréali egyházmegye híveit, akiket püspökük Monsignore Lépine kísért, és a franciaországi Angers-i egyházmegye híveit. Amikor eljön a megpróbáltatás ideje, mint az új szentek, Pier Giorgio Frassati és Carlo Acutis, tanuljuk meg Krisztustól a remény kiáltását és a vágyat, hogy megnyissuk szívünket az Atya akarata előtt, aki a mi üdvösségünket akarja. Isten áldjon meg benneteket.

Örömmel üdvözlöm ma reggel az angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen azokat, akik Angliából, Írországból, Skóciából, Dániából, Máltáról, Norvégiából, Ugandából, Indiából, Indonéziából, Izraelből, Malajziából, Szingapúrból, Kanadából, a Dominikai Köztársaságból és az Amerikai Egyesült Államokból érkeztek. Imádságos jókívánságaimmal, hogy a jelenlegi Remény Jubileuma számotokra és családjaitoknak kegyelem és lelki megújulás ideje legyen, mindnyájatokra hívom Urunk, Jézus Krisztus örömét és békéjét.

Kedves német nyelvű testvéreim, a keresztre nézve felismerjük Isten szeretetének titkát, aki életét adta értünk. Ne féljetek hirdetni a világnak a Jézus Krisztusba, Isten Fiába és Megváltónkba vetett hitet.

Üdvözlöm a spanyol nyelvű zarándokokat. Kérjük a Szentlélek segítségét, hogy imádságunkkal és konkrét jótékonysági cselekedeteinkkel hangot adjunk az emberiség szenvedéseinek, hogy ez a hang, Krisztussal egyesülve, mindenki számára a remény forrásává válhasson. Isten áldjon benneteket. Nagyon köszönöm.

Szívélyes üdvözletemet küldöm a kínaiul beszélő népnek. Kedves testvéreim, ragaszkodjatok egyre inkább Krisztushoz, aki a remény forrása számunkra és a körülöttünk élők számára. Áldásom mindenkinek.

Szeretettel köszöntjük a portugálul beszélő híveket! Kedves barátaim: nincs nagyobb szeretet, mint Jézusé a kereszten, aki mindannyiunkért felajánlotta magát az Atyának. Nyissuk meg félelem nélkül szívünket ennek a szeretetnek, amely reménységünk oka. Deus vos abençoe!

Köszöntöm az arabul beszélő híveket, különösen a Szentföldről érkezetteket. Arra hívlak benneteket, hogy a megpróbáltatások és nyomorúságok idején a kiáltásokat alakítsátok át bizakodó imává, mert Isten mindig meghallgatja gyermekeit, és mindig akkor válaszol, amikor azt a legjobbnak tartja számunkra. Az Úr áldjon meg mindannyiótokat és óvjon meg mindig minden gonosztól.

Szívélyesen köszöntöm a lengyeleket. Ma ünnepeljük a háború áldozatául esett lengyel gyermekek nemzeti napját, amely szimbolikusan emlékezik meg szenvedéseikről és a második világháború utáni lengyel újjáépítéshez való hozzájárulásukról. Imáitokban és humanitárius projektjeitekben emlékezzetek meg az ukrajnai, gázai és a világ más, háború sújtotta régióinak gyermekeiről is. Titeket és a ma szenvedő gyermekeket Mária, a Béke Királynője oltalmára bízom, és szívemből megáldalak benneteket.

* * *

Szívélyesen üdvözlöm az olaszul beszélő zarándokokat. Különösen a következő egyházmegyék híveit: Ivrea, Mons. Daneil Salera püspökkel; Chioggia, Mons. Gianpaolo Dianin püspökkel; Teano-Calvi, Alife-Caiazzo és Sessa Aurunca, Mons. Giacomo Cirulli püspökkel; Nicosia, Mons. Giuseppe Schillaci püspökkel; Belluno-Feltre, Mons. Renato Marangoni püspökkel; Trapani, Mons. Pietro Maria Fragnelli püspökkel. Köszönöm jelenléteteket, és meghívlak benneteket, hogy nagylelkűen válaszoljatok a Megváltó Krisztus kegyelmére, aki megújítja a szíveket, a családokat és a társadalmat.

Köszöntöm a római Sant’Alessio, a grumo-appulai Santa Maria Assunta, a Castellamare di Stabia-i Sant’Antonio di Padova, a palmi, a bergamói és a Briche-völgyi híveket. Üdvözlöm továbbá az Olasz Kanonisztikus Szövetség kongresszusának résztvevőit, az Irgalmas Jézus Testvéreit alapításának 25. évfordulója alkalmából, valamint a bélrendszeri mikrobiótáról szóló nemzetközi konferencia résztvevőit.

Végül gondolataim a fiatalokra, a betegekre és az ifjú házasokra irányulnak. Mindegyiküknek biztosítom imáimat: nektek, fiatalok, az egyre érettebb hit ajándékát kérem az Úrtól; nektek, betegek, az egyre erősebb hitet; és nektek, ijfú házasok, az egyre mélyebb hitet. Áldásom mindenkinek!

forrás: Bollettino
fotó: Vatican Media