Az alábbiakban közzétesszük azt a pápai levelet, amelyet XIV. Leó pápa küldött Latin-Amerika és a Karib-térség püspökeinek Mongrovejói Szent Turibiusz szentté avatásának 300. évfordulója alkalmából:

Kedves Püspöktestvéreim!

A perui püspöki kar kérésének eleget téve, valamint Latin-Amerika püspökeinek védőszentje, Mongrovejói Szent Turibiusz szentté avatásának háromszázadik évfordulója alkalmából szeretettel köszöntelek benneteket az Úrban, és köszönöm a mindennapokban végzett szolgálatotokat. Miközben e szavakat intézem hozzátok, mély hálát érzek azért a kiváltságért, hogy Peruban gyakorolhattam a püspöki szolgálatot. Ott közelről ismerhettem meg egy olyan nép hitét, amelytől sokat kaptam, és jobban megértettem, mit jelent pásztornak lenni. Ez a tapasztalat különösen közel hozott Mongrovejói Szent Turibiuszhoz, aki maga is messziről érkezett egy olyan földre, amely a pásztori szeretet révén vált sajátjává.

Elődeim részletesen kitértek a „jeles limai metropolita” [1] alakjára, emlékeztetve evangelizációs buzgalmára [2], az egyházi élet építése és megújítása iránti elkötelezettségére [3], valamint a legszegényebbekhez és a legsebezhetőbbekhez való közelségére [4]. Anélkül, hogy most visszatérnék életrajzára, szeretnék elmélkedni szolgálatáról egy olyan jel fényében, amely missziónk eredetéhez vezet vissza bennünket: a püspök fogadására a székesegyházában [5]. Hasonló szertartás van előírva egy közösségben tett lelkipásztori látogatáskor is [6], mintha az Egyház újra meg újra vissza akarná vezetni a főpásztort ezen első belépés jelentéséhez. Amit a liturgia néhány gesztussal kifejez, azt az Andok apostola pásztori évei során életté váltotta. Emlékét azzal tisztelhetjük a leginkább, ha hagyjuk, hogy megszólítson bennünket az, ahogyan ő élte meg a tőlünk is kapott szolgálatot, és ha követjük őt.

A szertartás a székesegyház küszöbén kezdődik. Ott az új püspököt fogadja az az Egyház, amelyhez küldetést kapott. Olyan közösségbe érkezik, amely megelőzi őt, amely már végigjárt egy hitutat, és amelyben a Szentlélek már korábban is működött. E küszöböt átlépve belép egy olyan történelembe, amely nem vele kezdődik, és szolgálata révén egy konkrét néphez marad kötve. A szent érsek egy olyan földre érkezett, amelynek népeit és kultúráit alig ismerte. Ahhoz, hogy vezesse, be kellett lépnie abba a valóságba, s ezért bejárta azt hosszában és szélességében. A lelkipásztori látogatások és az a törekvés, hogy az evangéliumot a helyi nyelveken hirdethessék, mindinkább megerősítették kötődését ahhoz a földhöz és annak népéhez. Egy egyházmegyének vannak olyan valóságai, amelyek aligha jutnak el egy íróasztalig. Ezért törekedjünk arra, hogy a lelkipásztori látogatás megőrizze teljes erejét: menjünk személyesen közösségeink elé, hallgassuk meg nyájunkat, és keressük azokat, akiknek ritkán adódik lehetőségük a püspök közelébe kerülni! Az apostolok egyik utódjának szolgálata megköveteli, hogy szívvel a mennyben, lábbal pedig a földön éljünk.

Még a küszöbön állva a püspök átvesz egy feszületet, és megcsókolja azt. Az Egyház általa állítja elé azt, aki mindvégig szerette övéit. Ez a gesztus az önodaadás ígéretét hordozza magában. A szolgálat olyan ösvényekre vezetheti őt, amelyekre nem számított, és olyan lemondásokat követelhet tőle, amelyeket talán soha nem is képzelt volna el. A kereszt emlékezteti őt arra, hogy a nyáj mellett kell maradnia, amikor nehéz idők köszöntenek be, és hogy a juhok oltalmazásának maga a pásztor is megfizetheti az árát. Turibiusz e csókot terjesztette ki az Úr szenvedő testére útjaiban és fáradozásaiban, védelmezve a bennszülötteket, orvosolva a visszaéléseket, s a szegények és a szenvedők mellett maradva. Kedves Testvéreim, gyakran vissza kell térnünk a kereszt iskolájába! A nyáj cserbenhagyása már jóval a látható elmenekülés előtt elkezdődhet: amikor a kényelem, a félelem vagy a saját érdekek többet nyomnak a latban, mint a hívek java. A béres kiszámítja, mit veszíthet; a pásztor tudja, hogy adnia kell valamit önmagából, hogy hűséges maradjon (vö. Jn 10,12–13).

Ezt követően a püspök szenteltvizet vesz, megjelöli vele magát, majd meghinti a jelenlévőket. Ez a gesztus a keresztség közös forrásához vezeti őt vissza. Mielőtt pásztor lenne, tanítvány; mielőtt Isten népének élén állna, a megkereszteltek közé tartozik, akik Krisztusban fiakká lettek. A pásztor szentségét nem lehet magától értetődőnek venni (vö. 1Tim 4,16). Mongrovejói Szent Turibiusz azért tudott az Evangéliumhoz hűbb egyházi életet kérni, mert önmagán kezdte el mérni ugyanezt a követelményt. Akinek a megszentelés küldetése adatott, annak magának is szüksége van a megszentelődésre; aki az irgalmasságot hirdeti, az maga is abból él. Ápoljuk tehát belső életünket, és őrizzük meg annak tudatát, hogy megtérésre szoruló tanítványok vagyunk!

A szertartás ezután a Legméltóságosabb Oltáriszentség elé vezeti a püspököt, ahol térdet hajt és imádja Őt. Mielőtt megkezdené szolgálatát, csendben megáll az Oltáriszentség előtt. A püspökök jönnek és mennek; Krisztus ugyanaz marad (vö. Zsid 13,8). A pásztorok váltják egymást, új sürgető feladatok merülnek fel, és a tervek követik egymást, de az Egyház az Úrból él. Ezért szeretnélek titeket meghívni arra, hogy tegyétek az eucharisztikus szentségimádást lelkipásztori prioritássá! Turibiusz Eucharisztia iránti szeretete abban nyilvánult meg, hogy gondosan igyekezett mindenkit Jézushoz közelebb hozni. Kínáljunk híveinknek időt és teret arra, hogy Őelőtte maradjanak, és bátorítsuk a hosszan tartó szentségimádást! Meggyőződésem, hogy az Úr szent jelenléte – ha hűséggel fogadjuk és imádjuk – hordozza azt, amit a mi erőnk nem képes elérni, és olyan utakat nyit meg, amelyeket semmiféle tervezés sem láthatna előre. Az Ő szeretete fogja átalakítani egyházmegyéinket.

Miután felöltözött, a püspök az oltárhoz lép, és megcsókolja azt. Ugyanaz az Úr ő, aki előtt az imént térdet hajtott, s akit most úgy szemlél, mint aki maga köré gyűjti Egyházát, s egyetlen testté teszi azt (vö. 1Kor 10,17). A szent főpásztor egy hatalmas és sokszínű Egyházat szolgált, elkötelezve magát annak egységben tartása mellett. Nekünk is feladatunk őrködni afelett, hogy egyházmegyéink sokfélesége Krisztusban találja meg a maga egységét. Az oltár emlékeztet bennünket arra, hogy a közösség missziónk legbensőbb lényegéhez tartozik.

Ezt követően a katedrához lép, és felolvassák az apostoli levelet, azt a bullát, amellyel a római pápa kinevezte őt e részegyház pásztorává. A püspök nem önmagának tulajdonította e küldetést, hanem az Egyház közösségében kapta, és Péter utódjával, valamint a püspöki testülettel egységben gyakorolja azt. A katedráról adott tanítása nem saját, ráerőltetendő szavaiból fakad. Az Egyház hitét kapta kötelezettségül, s arra hivatott, hogy „őrizze a drága letétet”, elmélyítse azt, és érthetővé tegye azok számára, akik a gondjaira vannak bízva (vö. 2Tim 1,13–14). Mongrovejói Szent Turibiusz jól megértette ezt a felelősséget. A Tridenti Zsinathoz való hűsége, a tartományi zsinatok, az egyházmegyei zsinatok, valamint kateketikai munkája mind arról a vágyáról tanúskodnak, hogy hiánytalanul adja át a hitet, s elérhetővé tegye azt azok számára, akik előtt állt. Egy olyan korban, amikor oly sok hang tart igényt a hívek lelkiismerete feletti hatalomra, a püspök feladata, hogy világos, türelmes és e közösségben gyökerező tanítást adjon, segítve népét az egyetlen Pásztor hangjának felismerésében.

Ezt követően a papság és a hívek járulnak elé, hogy „engedelmességüket és tiszteletüket fejezzék ki” [7]. A kapott tisztelet felelősséggé válik a püspök számára, a felajánlott engedelmesség pedig megköveteli az ő atyaságát. Ez különösen is megmutatkozik a presbiterekkel való kapcsolatban, akik az egyetlen papságban és a részegyházra bízott küldetésben sajátos módon kapcsolódnak hozzá. Turibiusz gondoskodott a képzésükről, igényes volt a szentelési felvételekkor, meglátogatta a papokat, és fenntartotta az egyházi fegyelmet, tudatában annak, hogy a papság élete kihat a nép életére. Kedves Testvéreim, maradjunk közel papjainkhoz! Vegyük gondjainkba különösen a szemináriumot és a szolgálat első éveit, ápoljuk a valódi testvériséget, s tegyünk arról, hogy egyetlen pap se érezze úgy: csak akkor léphet püspöke elé, ha valamilyen megoldandó probléma adódik. A püspöki atyaság gyakran abban ismerhető fel, ha a pap tudja, hogy bizalommal kopogtathat a püspöki ház ajtaján.

Az Evangélium után a püspök első ízben fordul népéhez. Addig a liturgia a befogadás és a hallgatás magatartásába helyezte őt, majd a szentségimádás csendjébe vezette. Csak ekkor veszi át a szót. Ez az egyszerű sorrend olyan tanítást hordoz, amelyet érdemes mindig szem előtt tartanunk. A napjainkat kitöltő megannyi felelősség közepette azért kaptunk küldetést, hogy hirdessük az Örömhírt. Az apostolokhoz hasonlóan arra kaptunk hívást, hogy állhatatosak maradjunk „az imádságban és az ige szolgálatában” (ApCsel 6,4). Mongrovejói Szent Turibiusz egész életét folyamatos igehirdetéssé tette, s tanítása azért volt hiteles, mert engedte, hogy az Evangélium mindenekelőtt az ő saját életét formálja. Egyetlen sürgető feladat vagy lelkipásztori teendő se szorítsa az imádságot – bármennyire szükséges is legyen – csupán a prédikáció előjátékává! Mindig szánjuk rá a kellő időt az Ige meghallgatására, és gondosan készítsük elő azt a módot, ahogyan felkínáljuk népünknek.

Miután a fogadás szertartása lezárult és megünnepelték az Ige liturgiáját, elérkezik az adományok felajánlásának pillanata. Abban a felajánlásban előre megpillanthatjuk mindazt, amit a püspöknek nap mint nap az Úr kezébe kell letennie: munkáját, az elindítandó terveit, a meghozandó döntéseit, a rá bízott embereket, az aggodalmakat és a reményeket. Lesznek pillanatok, amikor világosan látja majd a követendő utat, s máskor tapasztalni fogja a maga kicsinységét: mindez helyet kap a paténán. A püspök dolga, hogy hűséggel odaadja magát; a gyümölcs pedig – mivoltát tekintve – Istené (vö. 1Kor 3,6–7).

Maga a liturgikus ünneplés mutatja meg, honnan fakad ez a gyümölcsözőség. A szentmisében szentségi módon jelenvalóvá válik Krisztus egyetlen áldozata a világ üdvösségéért, miközben népe társul Ura áldozatához. Ebből a szent áldozatból árad az a kegyelem, amelyből az Egyház él, s amely által Krisztus továbbra is gyűjti és megszenteli őt a történelem folyamán. A püspök – miként minden pap – a saját hangját és kezét adja át Krisztusnak, a legfőbb és örök Főpapnak, aki az ő szolgálata által cselekszik. Amit ünnepel, annak a maga életében is folytatódnia kell, mindinkább egyesülve az Úr áldozatával, míg egész létezése Krisztusban az Atyának felajánlott áldozattá nem válik.

Az Egyház lelki földrajzát Latin-Amerikában olyan pásztorok fémjelzik, akik láthatóvá tették ezt az egységet az oltár és az élet között. Mongrovejói Szent Turibiusz alakja így nem magányos. Az évszázadok során, a kontinens különböző vidékein püspökök valódi csillagzata formálódott ki, akiket az Egyház szentként és boldogként tisztel. A nagy limai érsek mellett ott találjuk Claret Szent Antal Máriát, Moreno Szent Ezékielt, Guízar Szent Rafaelt és Szent Oszkár Romerót, valamint Boldog Juan de Palafox, Boldog Jacinto Vera, Boldog Mamerto Esquiú, Boldog Enrique Angelelli, Boldog Jesús Jaramillo és Boldog Eduardo Pironio püspököket, megannyi más jeles főpásztor közt. Mélyüljünk el e pásztorok szolgálatában és írásaiban, s tegyük őket ismertté részegyházainkban! Tanúságtételük segíthet jobban megértenünk a püspök küldetését, s különös értéket hordoz a kispapok és a papok nevelésében. Életük megmutatja, hogy ugyanaz a küldetés a korok és a körülmények szerint miként ölthet eltérő formát, s a mi egyháztörténelmünkből sarjadt pásztori iskolát alkotnak. A szentek ma is szenteket nevelnek (vö. Zsid 13,7).

Rábízzuk a Guadalupei Szűzanyára azon vágyunkat, hogy megújult hűséggel éljük meg a ránk bízott küldetést. E kedves kontinens evangelizációjának hajnalán Ő úgy akarta, hogy Szent Juan Diego vigye el kérését a püspökhöz, s ő legyen az, aki megkülönbözteti és befogadja azt, amit az Úr egy alázatos hírnök által visz végbe. Ez a találkozás ma is felhívást jelent számunkra, pásztorok számára: legyünk figyelmesek Isten cselekvésére, amely gyakran váratlan utakon nyilvánul meg, s azokat használja fel, akikről a legkevésbé sejtenénk. Isten Anyjának közbenjárására kérjük a kegyelmet, hogy megismerjük, szolgáljuk és szeressük a ránk bízott részegyházakat, hogy amikor eljön az óra, hogy számot adjunk az Úrnak szolgálatunkról, ezt hallhassuk: „Jól van, te derék és hű szolga […] menj be urad örömébe!” (Mt 25,21).

Testvéri szeretettel adom rátok szívből jövő áldásomat.

Kelt a Vatikánban, 2026. szeptember 8-án,
a Boldogságos Szűz Mária születésének ünnepén.

XIV. LEÓ PÁPA

[1] XII. Piusz: Rádióüzenet a Katolikus Nevelés V. Interamerikai Kongresszusára (1954. január 12.).

[2] Vö. Szent II. János Pál: Találkozó Peru püspöki karával (1985. február 2.).

[3] Vö. XVI. Benedek: Üzenet Mongrovejói Szent Turibiusz halálának 400. évfordulójára (2006. március 23.).

[4] Vö. Ferenc: Találkozó a püspökökkel (Lima, 2018. január 21.).

[5] Vö. Cæremoniale Episcoporum [Püspöki Szertartáskönyv], 1141–1144.

[6] Vö. uo., 1180.

[7] Uo., 1143.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media